Nem víruspanasz, inkább csak egy sóhajtás

N

Emberi kapcsolataimnak gyakorlatilag két rétege volt: az egyik azok az emberek, akiket tanítok. Ha válaszolni akarok arra a kérdésre, hogy honnan merítek erőt a hétköznapokhoz, akkor az a válasz, hogy ezekből az emberi kapcsolatokból és személyes találkozásokból. Sosem tudtam a tanár hivatalos profizmusa mögé elbújni, nekem a tanulás-tanítás mindig valamiféle mester-tanítvány viszony létrejöttét feltételezi. Kivel mélyebben, kivel felszínesebben és időnként sehogy (de az nehéz).

A legizgalmasabb ebben a térben az volt, amikor valaki eltért az általam gondosan felépített óratervtől. Minden órámat megtervezem, szinte sebészi pontossággal, mert iszonyatosan kényes vagyok arra, hogy felkészült legyek. Kevés rosszabb érzés van annál, mint amikor készületlennek tűnök. Van, aki önként követi ezt a forgatókönyvet, ez az egyik véglet; és van, aki kezdettől fogva ellenáll, s akivel így a tanítás mindig bonyolult sakkjátszmává változik, hogy az én jól megírt, kitalált, koreográfiával ellátott szkriptem szabotálása ellenére mégis eljussunk oda, ahova véleményem szerint el kell jutnunk. Azok, akik így tanulnak, mindig az újdonság és a meglepetés erejével hatnak, nélkülözhetetlen az az üdeség, amit a tanítási folyamatba visznek azzal, hogy váratlan helyzetek elé állítanak, ugyanakkor a végsőkig kimerít a szellemi fegyelmezetlenség, ahogy ide-oda csapongunk. 

E teljes koordináta-rendszerem, amelyik mentálisan épnek tartott meg, értelmet adott a hétköznapoknak, egy hét alatt eltűnt. Nem járok rendezvényekre, színházba, moziba, kocsmázni, koncertekre, mert zavar ezen események személytelensége. De a lehetőség, amely egészen eddig adott volt, hogy akár mehetnék is, ha egy hetet eltöltenék a család megszervezésével, mindig jelen volt.

Most ez sincs.

A másik rétege az emberi kapcsolataimnak az online tér: sokat fecsegek magamról a fészbúkon meg máshol, és érdekelnek az erre adott reakciók. De ez egy gondosan megkomponált, kidolgozott kép magamról és a világomról, és ebben a spontaneitásnak semmi szerepe nincs, szinte olyan, mintha magammal monologizálnék. Most pedig mindig olyan, mintha magammal monologizálnék. Az élet lecsupaszodott arra az egyetlen állításra, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”. Semmi más nincs, eltűntek az interakciók, eltűnt az életemből a kreativitás, a változatosság, a váratlanság, egyedül maradtam a hanggal a fejemben. 

Az online térben is leépült a kapcsolatrendszerem, a hírfolyamomban alig van már más, csak a nagy híroldalak, mert mindenkinek van mondanivalója, megosztanivalója, tanácsa a vírussal kapcsolatban. A rettegés fázisa már elmúlt, most mindenki életvezetési tanácsadó (vagy tanításhoz alkalmas platformokat oszt meg), és ebben az információáradatban –életemben először – elveszettnek érzem magam.

Amúgy is nagyon kényelmetlen online tanítani.

Az egész tanítási-tanulási folyamat lényegi része az, hogy lelassuljunk, kilépjünk a kütyükből és az online tereinkből, még a magánéletünkből is, és arra az időre, amíg az óra tart, csak a tanulásra és a tanításra koncentráljunk. A hatékony tanulás legfontosabb eleme ez a kikapcsolás, és ezt semmilyen eszköz nem képes pótolni. És noha a maguk helyén az eszközöket hasznosnak látom, s én is használok online szótárt, amikor egy szó nem jut eszembe (vagy nem azon a nyelven, amin szeretném), az online-ban máris legkevesebb két dologra koncentrálunk: a tanulásra és a technikai eszközre. De ha rosszabb a helyzet, az órába betrappol az élettársunk, a gyerekeink, a macska, és hiába használunk fülhallgatót, képtelenség olyan mértékben koncentrálni, ahogy az óra megköveteli. 

És mindehhez társul ez a borzalmas létbizonytalanság (mit fogunk enni egy hónap múlva, miből fizetünk lakbért), és az aggodalom a Magyarországon élő családomért. Köztem és köztük újra felépült az a határ, amely gyerekkoromban létezett, amikor valaki, aki elment, végleg elment, sokszor a visszatérés és a viszontlátás minden reménye nélkül. Könnyen lehet, hogy sokan, akik Európa országaiban szerteszét élünk, abba a helyzetbe kerülünk, hogy választanunk kell a gyermekeink és a szüleink között, mert már nem ugyanabban a városban, nem ugyanabban az országban van a lakhelyünk.

És végül el fog jönni az a pillanat,

amikor választanunk kell, hogy otthon ülünk és éhezünk, vagy kimegyünk, és megpróbálunk csinálni valamit. Hány embernek van több hónapra elegendő tartaléka, amiből hitelt, lakbért, internetet, ételt, bármit tud fizetni? És mikor jön el az a pillanat, amikor a vírus jelentette kockázatokat inkább vállaljuk, mint az éhezését?

És ha már eljutunk a háborús állapotokig, amikor kétféle rossz közül kell választani, vajon empatikusabbak leszünk-e azokkal, akik háborúkból jönnek?

A futásról beszélgetve egy hónappal ezelőtt S. R. azt írta, hogy amíg kibírom anélkül, addig ne menjek futni. Amikor már muszáj futnom, akkor nem fogok tudni nem futni. Van az a Forrest Gump-állapot, amikor futni kell. Úgyhogy futok.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória