Népszavazás: Boldogító igen?

N

Annyira viccesnek tartom, hogy miközben mi itt hetek óta olyen emelkedett dolgokon rágódunk, mint a család alkotmányos meghatározása, a parlamentben szép csendben újra megszavazzák az offshoreszénhidrogén-kitermelési törvényt. Hogy szép csendben, az túlzás, mert nyilván ahol euró-tízmilliárdok sorsáról döntenek, ott nem lehet némi visszafogott, elfojtott hangú veszekedés nélkül megúszni a dolgot. Olvasom, koalíciós feszültség volt észlelhető a jogszabály miatt a képviselőház ipari, költségvetési és közigazgatási bizottságának keddi ülésén: az ALDE képviselői kivonultak az ülésről, mivel a PSD képviselői utólag össze-vissza módosítgatták volna a törvényt, ráadásul nincs valós kimutatás sem arról, hogy az új jogszabály milyen hatással lesz az államkasszára nézve. Pontosabban arról, hogy ki, mennyit nyer a Fekete-tengeri talapzatban felfedezett, valóban nagy, mi több, rémesen nagy földgáztartalék kitermeléséből. El tudom képzelni, mindez körülbelül olyan érzés lehet, mint amikor valaki örököl egy olyan házat a Rózsadombon (vagy a Somostetőn, hogy lokálpatrióta legyek), aminek a létezéséről fogalma sem volt.

Érthető, hogy most sokan nagyon stresszesek a földgázkitermelés ügye miatt, csodálkozom is, hogy emellett még van energiájuk a család fogalmának meghatározását célzó népszavazás kapcsán a nép lelkével, a keresztényi értékekkel is foglalkozni, hiszen mindenki emberből van és véges az energiája. Mint a földgáz is, egyébként.

Nem azt sugallom, hogy korrupcióról lenne szó ez ügyben, de ha már sok hete a családról szóló népszavazás szerepéről és hasznosságáról vitázunk, és ennyi energiát és pénzt beleölünk, akkor egy ilyen horderejű, valóban komoly kérdés kapcsán nem kellene megkérdezni az embereket?

Tudom, gazdasági-pénzügyi kérdésekről nem ildomos népszavazást tartani, mint ahogy egyébként az alapvető emberi jogokról – mint például a házassághoz való jogról vagy a kisebbségi jogokról – sem, de hát ez Romániában részletkérdés. De ha népszavazást nem is, legalább egy közvitát megérdemelne az ügy. Persze, megértem, hogy ódzkodnak ettől azok, akik ebből is jókora hasznot húznának, ha lehetne. És persze, hogy lehet.

De térjünk vissza a mi dolgainkhoz, a népszavazáshoz.

Csak egy vélemény erejéig, mert nem szólnék hozzá a népszavazás kapcsán kialakult, alapvetően jogi vitához. E tekintetben a szakértők már mindent elmondtak, amit kellett, s ha valakit mindez nem győzött meg arról, hogy ez a népszavazás álszent és alattomos kezdeményezés, akkor úgyis hiába az egész. Végigolvasva a „termést”, igazából az nem tetszik, hogy bár mindenről szó volt, kezdve a népszavazás  jogi vonatkozásaitól a politikai következményekig, azt mindenki kínosan kerüli, hogy a referendum az erdélyi magyarság szempontjából milyen alapvető erkölcsi kérdéseket vet fel. Az önmagával való szembenézés valószínűleg nem erőssége senkinek, nem is kellemes, de azért érdemes egy pár szót fordítani erre.

Nem is a román politikum mindennapos gonoszkodásaival van különösebben bajom – ebbe születtünk bele, ebben szocializálódtunk, hozzá vagyunk szokva, és egyébként is mindenki oldja meg maga a saját ostobaságait.

Alapvetően nincs bajom az egyházak álláspontjával sem, teszik a dolgukat meggyőződésük szerint. Gyakorlatilag népszavazás-ügyben egyedül csak az egyházak következetesek mindahhoz, amit képviselnek, s ez rendben is van. Buzdítsanak igen-nel szavazásra, ez a dolguk. Az egyházaktól még csak az sem várható el, hogy ne szóljanak bele a politikába, ha erre lehetőségük adódik.

A baj az, hogy engedik nekik. És úgy tűnik, ebben nem vagyunk jobbak egy szemernyivel sem a többségi politikai osztálynál, hiszen – hozzájuk hasonlóan – az egyházakhoz való dörgölődzést a szavazatszerzés egyik fő eszközévé, valamiféle csodafegyverré fejlesztettük az elmúlt évtizedekben. Persze, az erdélyi magyar közéletben a politikum és az egyházak összefonódásának van egyfajta romantikája, hiszen közös a harc, ne hagyjuk a templomot s az iskolát. Ez rendben is volna addig, amíg különösebb problémák nem merülnek fel.

A népszavazás azonban komoly probléma, és ennek kapcsán egyértelműen kiderült, hogy

az egyház milyen aggasztó mértékben része a politikai döntéshozatalnak.

Nem vagyok a kérdés szakértője, de úgy gondolom, hogy a szekularizációt pontosan azért találták ki, hogy meghúzza a határvonalat az egyház és az állam között. Bár a látszat az, hogy ebből az egyházak húzzák a rövidebbet, az elkülönböződés alapjában véve mindkét félnek egyaránt érdekében áll.

A népszavazás hatásaként több elemző máris egyfajta keresztény-fundamentalista politikai áramlat megerősödését vizionálja a román belpolitikában. Ez egyelőre erős túlzásnak tűnik, ám az egyértelmű, hogy a politikai populizmus – legalábbis Európának ebben a felében – többnyire  a keresztényi értékek, az egyházak hátán próbál befolyást szerezni. Az egyházak számára e folyamat azért veszélyes, mert lehet ugyan támogatni a keresztényi ruhába öltözött politikai diskurzust, de onnantól kezdve az egyházaknak valójában nincs semmilyen eszközük arra, hogy e politikai áramlatot befolyásolják vagy kordában tartsák. Látjuk, hogy Lengyelországban milyen elkeseredett vita folyik a szintén egyházi érvek nyomán elfogadott abortusztörvény miatt. Magyarországon például már eljutottak odáig – idézet Rétvári Bence KDNP-s politikustól –, hogy „az iskolai nevelés sem kulturálisan, sem világnézetileg nem lehet független, hiszen Magyarország keresztény gyökerű államisággal rendelkezik”. De ennél egzotikusabb elképzelések is léteznek, amelyek szerint a polgári házasságkötésre nincs is szükség, az egyházi házasságkötést kellene államilag elismerni. Érdekes, hogy ez utóbbi ellen éppen az egyházak tiltakoztak a legvehemensebben, nem véletlenül. Mert az olyan jogkörökkel és felelősségekkel ruházná fel az egyházakat, amelyeket azok nem is akarnak, és amelyek egy normális világban az állam feladatkörébe tartoznak. Minden bizonnyal az egyházak tudatában vannak, hogy a keresztény alapú politikai populizmus világában számukra valójában csak statisztaszerep jutna, és gyakorlatilag sokszor úgy viszik át őket a zebrán, hogy ők nem is akarnak átmenni.  

Úgy gondolom, hogy a politikumnak és az egyháznak, de főként a társadalomnak, amelyet erre a népszavazásra szavazni hívnak, az lenne a közös érdeke, hogy ezen határvonalakat minél egyértelműen meghúzzák. Egy tiszta és szilárd alapokon álló laikus államra és mellette persze egy erős, saját szerepében és helyében biztos egyházakra lenne szükség. Nos, ha népszavazásról beszélünk, akkor többek között erről kellene igazán egy népszavazás Romániában.


Egy ismerősömnek volt egy jó megjegyzése a Facebookon a lelkiismereti szavazásról. Azt mondja, a szomszédja megkérdezte, hogy mit szól az RMDSZ felhívásához, miszerint a referendumon szavazzunk a lelkiismeretünk szerint. Jön a frappáns válasz: nem az RMDSZ-szel van baj, hanem az emberek lelkiismeretével. Jó vicc, kár, hogy komoly.


Munkámból kifolyólag az elmúlt húsz évben elég sok ünnepi rendezvényen, többek között március 15-ei, október 6-ai megemlékezésen vettem részt. Leszámítva az ilyen ünnepek mögött meghúzódó, időnként túlzásba vitt politikai kavarásokat, ezek akár valóban szép események is lehetnének, s időnként elhangzanak szép gondolatok. Mindenki számára ismerős lehet a szituáció: politikai vezető emberünk felmegy a színpadra, és azt mondja: bizony, a szabadság ismérve az, hogy csak akkor létezik, ha mindenkinek jár, és addig senki sem szabad igazán, ameddig vannak elnyomottak közöttünk. A szabadság egy és oszthatatlan (mint a nemzetállam), mondhatni, univerzális (mint a mosópor). Világszabadság. De ez mind semmi, most jön a jól ismert csavar: a többségnek meg kell értenie, a mi jogküzdelmünk nem irányul senki ellen. Mi azáltal, hogy a jogainkat kivívjuk, nem veszünk el jogokat másoktól, vagyis attól, hogy nekünk több lesz, másoknak nem lesz kevesebb. Szép, klasszikus gondolatvezetés. Ilyenkor már tényleg mocorgás támad a koszorúzók között, látszik rajtuk, jó hinni abban, mi vagyunk a jófiúk ebben a szomorú történetben.

Sajnos, úgy néz ki, hogy nem mi vagyunk a jófiúk. Úgy néz ki, az erdélyi magyarok ezeket a szép gondolatokat csak saját magukra nézve tartják érvényesnek. Felmérések szerint ugyanis az erdélyi magyarság elsöprő többsége támogatja azt az elvet, hogy a család kizárólag egy férfiból és egy nőből állhat, és szintén nagy arányban tagadja a melegek – Európa nagyrészén egyébként elfogadott – házassághoz vagy a bejegyzett élettársi kapcsolathoz való jogát.

Szubjektív megállapítás, de így élem meg: megdöbbentő, hogy amikor csak egy lehetőségünk is van arra, hogy kilépjünk az úgymond elnyomott, kisebbségi minőségünkből, gyakorlatilag máris ugyanazokat a negatív, visszataszító, gyűlöletes többségi reflexeket generáljuk, mint az a többség, amelyet évtizedek óta a bajainkért felelőssé teszünk.

A nagy probléma az, hogy a román társadalom vagy az egyházak szempontjából a népszavazás valóban nem oszt, nem szoroz

– hiszen ők nem kerülnek szembe önmagukkal utána sem (legalábbis ez legyen az ő dolguk). De mit mondanak majd az erdélyi magyarok október 6-a és 7-e után, amikor a saját jogaiknak próbálnak érvényt szerezni egy továbbra is intoleráns többséggel szemben? Nem tudom. Nem tudom, hogy lehet-e még mondani valamit tiszta lelkiismerettel a kisebbségi jogokról, a szabadság univerzalitásáról azok után, hogy mi egy, az erdélyi magyarság számarányával közel megegyező nagyságú, öt-hat százalékos kisebbség alapvető jogainak a korlátozásáról szavaztunk.

És miért nincs rendben a lelkiismereti szavazásra való hivatkozás sem? Azért, mert azok, akik ezt mondják, nagyon jól tudják, hogy az elmúlt 28 évben, ha a mindenkori román parlamenti többség tagjai egyenként a magyar vonatkozású kérdésekben a lelkiismeretük szerint szavaztak volna, ma nem koszorúznánk olyan édes-keserű ünnepélyességgel, mert se emlékmű, se koszorú, se kisebbségi jogok nem lennének; ott tartanánk, mint a melegek most Romániában.

Nem tudom, ki lesz a nyertese a népszavazásnak, egy azonban biztosnak tűnik, a legnagyobb vesztesei a melegek lesznek, de lehet, hogy nem is ők, hiszen nekik már nincs nagyon mit veszíteniük ebben a szomorú országban. Egy nagy vesztes lesz, az erdélyi magyarság. Erkölcsi vesztes.

És csak azért, hogy ütős legyen a szöveg vége: ha valaki azt gondolja, hogy a többség szemében mi, magyarok egy hajszálnyival is jobbak lennénk a melegeknél, az nagyot téved.

Nos, ennek tudatában mondjuk ki a hétvégén a „boldogító igent”.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Csernik-Vass Attila
Csernik-Vass Attila

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória