Jövő idő

J

Amikor Kelemen Attila Ármin azzal hívott, hogy írni fog az RMDSZ kongresszuson érintőlegesen bemutatott vitaindító anyagról, és szeretné, ha én is mondanék erről valamit, azt gondoltam, vitát fogunk indítani, nem feltétlenül műfajelemezést. De ennél nagyobb baj ne legyen. Örvendek, hogy így vagy úgy, de elindulhat a – nevezzük így: – jövő vitája. Mert bárminek nevezzük a kongresszusi dokumentumot – félkésznek is akár, ha úgy jobban tetszik –, a jövőről szól, annak lehetséges irányait, kimeneteit boncolgatja. 

De hadd kezdjem egy kicsit hátrábbról, a kontextussal. Az RMDSZ harminc évvel ezelőtt, lényegében háborús körülmények között alakult meg. Távolról sem függetlenül a körülményektől, és az általános demokratikus, valamint a kisebbségi jogok akkori állapotától (értsd: nem voltak ilyenek), ennek a három évtizednek a mindenek felett álló célkitűzése ez volt: a jogok meg- és visszaszerzése. Ennek a törekvésnek pedig ma három tanulsága látszik:

  1. Meglehetősen sikeres volt: nemcsak az akkori, posztkommunista, de a Trianon utáni állapotokhoz képest is jelentős eredményekről számolhatunk be, noha mindezek még mindig igen távol állnak az ideálistól, vagy az általunk vágyott állapottól;
  2. A mai politikai paradigmában nemcsak ezeknek a jogoknak a további bővítése nehézkes, de megtartásuk is az. Egyrészt a különféle szövetségi rendszerekhez (elsősorban a NATO-hoz és az EU-hoz) való csatlakozás után megszűnt az a külső kényszer, ami a román politikai elitet egyfajta stréber, jótanuló szerepbe kényszerítette. Másrészt megfigyelhető egyfajta taktikai váltás is: a már elfogadott törvények, jogszabályok az igazságszolgáltatás gyakorlatának néhol csak simán kafkai, néhol mélyállami útvesztőjében  megkérdőjeleződnek (példák említésétől ezúttal eltekintenék);
  3. És amivel nekünk számolnunk kellett, különösen az elmúlt években, de azután folyamatosan: felnőtt egy generáció, amely más koordináta-rendszerben helyezkedik el, nem különösebben érdeklik azok a szabályok, amelyek alapján elődeik játszanak. Ha el akarnak menni innen, nem azért teszik, mert nem pontos a székely zászló Pantone-színkódja, hanem azért, mert nem látják a perspektívát. Ha úgy tetszik, ők igazi pragmatikus transzilvanisták – csak éppen egy másik megközelítésből, mint ahogyan azt mi, a rendszerváltás paradigmáján belül felnőtt nemzedékek gondoljuk. 

Alapvetően egyetértés van köztem és KAÁ között. Amennyiben az RMDSZ továbbra is sikeres akar lenni, az erdélyi magyar közösségnek nemcsak politikai képviselője, de továbbra is annak vezetője akar maradni, akkor nyitnia kell, tágítani a perspektívát, nem csupán védekezni, de új területeken építkezni, magyarán és röviden: a jövőről beszélni, a jövőről vitát nyitni, sőt, valamilyen utat mutatni arrafelé.

KAÁ egyik fő kritikája a kongresszusi dokumentummal szemben – amelyet következetesen jövőkép-dokumentumnak – az, hogy „félkész”. Azaz egyebek mellett heterogén minőségű, nem tartalmaz elég adatot, alig jelöl ki mérföldköveket, és nem lehet tudni, kik a szerzői.

Egyrészt, ha egy afféle normatív határozatról,

precíz intézkedéscsomagról beszélnénk, ezek mind jogos szempontok lennének. Csakhogy a szóban forgó dokumentum nem kőbe vésett szöveg, és nem is ezzel az igénnyel jött létre. De még nem is teljes, sőt, nem is lehet tökéletes. Hiszen a neve is az, ami: vitairat – egy gondolatébresztő, vitaindító közös jövőnkről. Ezt komolyan gondoljuk: hamarosan elkészítjük a dokumentum rövidebb, emészthetőbb változatát, majd szervezni és generálni fogjuk a szakmai párbeszédet a benne foglalt húsz tematika mindegyikéről, és természetesen a társadalmi vitát Erdély-szerte az általános célokról, irányról. 

Másrészt abban viszont igaza van KAÁ-nak, hogy a szöveg heterogén. A magyarázatot, bár nem biztos, hogy kellemes, épp olyan jól tudja a bíráló, mint e sorok olvasója is: az RMDSZ-nek (és az erdélyi magyarságnak) jelen pillanatban nincs minden szakpolitikára azonos mértékben és mélységben kiterjedő kompetenciája. Azaz van, amihez jobban értünk, és van, amihez kevésbé. Megkockáztatom, a hozzáértés mélysége összefügg a probléma megoldásához szükséges jogi és politikai kompetencia mértékével. Nyilván jobbak vagyunk szakmailag is azokon a területeken, ahol a megoldás leginkább rajtunk múlik.

Arra számítok,

hogy KAÁ és nyomában sokan mások elmondják majd, hogy mit kellene másként és jobban tenni, bejelölik sárga filccel a jó dolgokat, vagy áthúzzák piros ceruzával a téveseket, tollat vagy a klaviatúrát ragadnak, és megírják a megoldásokat, kijelölik az irányt, összedobnak közpolitikai javaslatokat – vagy legalább megfogalmazzák, közösségünk számára milyen jövőt látnak előnyösnek. Mi ezt megfogalmaztuk, leírtuk és elmondtuk: egy identitásában, magyarságában erős, ugyanakkor fejben erős, okos, új tudással és kompetenciákkal felvértezett, 21. századi magyarságot akarunk, amely versenyképes itthon és külföldön egyaránt. 

Egy 2018-as egyetemi konferencián azt mondtam a diákoknak, hogy ahhoz, hogy megmaradjunk közösségként, egyénileg is meg kell erősödnünk: az erdélyi magyar fiatalnak kell lennie a legsikeresebbnek és legversenyképesebbnek a régióban. (Mellékesen megjegyzem: ezt nem a bullshitgenerátorom dobta – én ezt akarom, ebben hiszek, ez vezérel a munkámban.) Kétségkívül távol állunk ettől. Lehet keresni az okokat, a körülményeket hibáztatni, a kreativitást korlátozó oktatási rendszert, az alacsony mobilitást, a gyenge idegennyelvtudást okolni, és még hosszan folytathatnám a felsorolást. De ennek így sok értelme nincs. 

Mi lenne, ha nem folyton abból indulnánk ki, hogy mit (nem) lehet, hanem abból, hogy mit akarunk. Ez volna az igazán progresszív, modern gondolkodásmód. Mert a „nap végén” a vita, amelyet elindítottunk, alapvetően a modernizációról szól. És erről szólt, bár nem elég látványosan és nem kizárólagosan, az elmúlt pár évünk is. Néhány példát említenék csupán. Elindítottunk egy olyan gazdaságfejlesztési programot, amely által korszerű eszközökhöz jutnak a főként mezőgazdasági vállalkozók. A sportba történő befektetések, a pedagógusképző központ létrehozása, az új tankönyvek megírásának, valamint a fiatal vállalkozók tapasztalatcseréinek finanszírozása, a hamarosan kiszélesedő székelyföldi szoftverfejlesztő felnőttképzés mind a modernizációs, építkező paradigma részei. Ahogy annak része az is, hogy nem a bivalybasznádi restiben tartott érettségi találkozó színvonalán rendezünk kongresszust. Mert a modernizáció nem megy magától, példát kell mutatni. Nem elég csupán elméleti vitát folyatni, kritizálni, elemezni, esetleg sértődötten duzzogni – hanem dolgozni is kell, azaz a munka, az építkezés, a megvalósítható jó ötletek élére állni. Remélem, a jövőkép vitáján túl arról is fogunk majd beszélni, hogy ki mihez ért, kinek mi a felelőssége – és a legfontosabb: kinek milyen dolga lehet.

(A szerző az RMDSZ ügyvezető elnöke)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Porcsalmi Bálint

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória