Silviu Purcărete 70 – Uramisten!

S

A temesvári Csiky Gergely Színház felkérésére ebben az évben megrendezte Az ember tragédiáját. Március 3-án, a világméretű karantén előszobájában még megszülethetett a bemutató. Kivételes munka volt, noha nem először dolgoztam vele. Kultúrtörténeti pillanat, így jelentettem be az előadás szórólapján. A 2007-ben bemutatott és azóta is műsoron tartott nagy Faust-előadása után Purcărete egy magyar Faust színpadra állításához lát. Nem érdeklik a szöveg teatralitásáról szóló viták, maga a színház fontos számára a nagy poémában, és ezt abszolút hallással bontotta ki belőle. 

A színház Purcărete számára lét- és létezés-laboratórium. Egyetlen kérdés izgatja tulajdonképpen, bármihez nyúlna, ez pedig a megváltás. Korábbi sejtéseim a Madách-szövegen közösen dolgozva váltak meggyőződéssé. Hogy milyen kérdéseket teszünk fel önmagunknak, és milyen fölvetésekkel állunk a nézőink elé. Nos, ezt szokatlan komolysággal, részletességgel és finomsággal mérlegeli. Mintha bizony az egykori, fölfelé nyitott terek színházi tereiben volnánk, ahol elsőrendűen mégiscsak Isten színe előtt zajlott minden előadás.  

Az ő színházát theatrum theologicumnak nevezném a legszívesebben, az életöröm és istenkérdés színházának. Ámde ez alatt most semmiképpen sem valamiféle elvont, vájtfülüeknek való, elitista attitűdöt értsünk. Sokkal inkább a bölcsesség gyermekekre jellemző karakterére gondoljunk, amely a legváratlanabb pillanatban fordítja ki a szavakat, és mozdítja ki a jelentéseket. Mert hirtelen megérinti őket a valóság, a maga váratlan teljességével.     

Silviu Purcărete színházában a gyermek mindig jelen van, ha nem is jön be a színpadra: halljuk az énekhangját, a jelenetek mélyén az ő tiszta arca ragyog, az ő törékenysége és örök veszélyeztetettsége ad értelmet önmagunk megismerésének. Kivételes színházi laboratórium ez, amelyben a precizitás igénye nem az ítélkezés alkotói felsőbbrendűségéből fakad, hanem bizony kérlelhetetlen szeretetből, együttérzésből és az egymással való közelség és közösség öröméből.

Purcărete összetéveszthetetlen humora, legendás kedvessége és szerénysége Az ember tragédiáját is váratlan közelségbe hozza: a nehéznek tűnő, 19. századi nagy madáchi költészet élővé és befogadhatóvá válik, elvont filozófiája meg bizony átélhetővé. Odahajol a nagy klasszikusokhoz, elmélyült dialógust folytat velük és meghívja őket, legyen a vendégünk ebben az ellenmondásokkal, félelmekkel és szorongásokkal, sőt már nem is leplezett kétségbeesésekkel terhes korunkba.

Az ő előadásait újra és újra meg kell nézni, időről időre visszahívnak, mert az elindított dialógust lehetetlen nem folytatni, árnyalni, elmélyíteni, újra és újra fölvenni. A Faustot többször, a Pantagruel sógornőjét sokszor, a Viktor avagy a gyermekuralom című előadást meg számtalanszor láttam. Ez utóbbi előadás különös pillanata az abszurd értelmezésének, hogy tudniillik ez nem a lehetetlent, hanem az egyedül bekövetkezőt írja le, magát az elkerülhetetlent. Az abszurd ugyanis nem rajtunk kívül áll, hanem belőlünk árad szét, megállíthatatlanul, az összes be nem vallott őrületünknek engedve szabad utat. Az abszurd szinonimája Purcărete színházában maga a történelem.

Azért nevezem theatrum theologicumnak Purcărete színházát, mert kívülről a legjelentéktelenebbnek tűnő jelenet fölépítése során is lenyűgöző kultúrtörténeti ismeretet hoz mozgásba, anélkül, hogy egyetlen pillanatra nyomasztóvá válna a tudása. A Madách-poéma elemzésekor mára már elvontnak ható teológiai vitákat magyarázott meg a temesvári társulatnak könnyed egyszerűséggel, színházi tudássá – cselekvéssé, színészi állapottá, színészek közötti viszonyokká, színpadi költészetté – fordítva le azonnal a bonyolult szövésű létfilolozófiát. 

A rendezés folyamatában a legfontosabb elem számára a tér, amelyet elsősorban akusztikai, emlékező struktúraként értelmez. Zenéket, zörej-gyűjteményeket, hang-leleteket tart maga mellett a próba alatt, ezek segítségével teszi visszhangzóvá a tér architektúráját, amelyet a színészek tesznek élővé. Purcărete színháza ugyanis az időt és a történet szellemét visszhangoztatja számunkra, ennek a részévé akar tenni bennünket, hogy tudniillik meghívásunk a létezésbe jelentős eseménye az univerzumnak, nincs tehát ember, bárki volna is az, akinek az életét jelentéktelennek lehetne gondolni. 

Nincs komolyabb emberi tevékenység Purcărete szemében a játéknál. Temesváron egy csupa-tükör színészöltözőbe kényszerültünk a szövegmunka során: föltűnt hamar, milyen sokféle lehetőséget hoznak létre ezek az egymásból és egymásba nyíló tükrök. Megállt a szövegmunka és kezdetét vették a különböző fény- meg képrögzítési kísérletek, és tüneményes mélység-analízisek: ennél a pillanatnyi megszólítottságnál hirtelen semmi nem lehetett fontosabb akkor. A játék a valóság megismerésének legemberibb módja számára, alighanem ezért kötött ki a színházban. 

A játék, igen, és ismét a gyermek. Az ember tragédiáját a vásári komédiák, azaz tulajdonképpen a szellemben szegények színháza nézőpontjából értelmezi Purcărete, és ez a romlatlan tekintet a súlyos  művet meglepően humorosnak mutatta. Éles, de fölemelő humor, mert nyoma sincs benne a kicsinyességnek és a megvetésnek. Purcărete persze nem gondol túl jót az emberről meg a történelemről általában, az emberi gyarlóság fölfedése mellett viszont ő az emberi megsebzettséget is föltárja, anélkül azonban, hogy örömét lelné ebben, vagy az önsajnálat kísértésének engedne.    

Senkit nem láttam nagyvonalúbban próbálni, mint őt. A színészek Purcărete színházában nem a nagy rendezői gondolatok fogyókellékei; semmiképpen sem a gondolattalanság és üres nagyság-demonstrációk eszközei ők. A színészek mindenütt rajonganak érte és átszellemült odaadással dolgoznak vele. Az előadás Purcărete színházában a színészeké. A bemutató előadáson soha nem megy föl a színpadra önmagát ünnepeltetni. Mindent odaad azoknak, akik estéről estére a lehetetlent kísértik meg: nem a sikert, mert az könnyen teljesíthető, hanem az életbevágó jelentések közös létrehozását. Részesülnek és részesítenek.

Lehet persze, hogy elég volna annyit mondani róla, hogy valódi művész. Nem színpadi forgalmista vagy az égtájakat mindegyre összekeverő térképolvasó. Lenyűgöző, hogy sohasem ismétli önmagát, egy előadás megszületése egyedivé és megismételhetetlenné avatja az egész munkafolyamatot. Összetéveszthetetlen karakterű a Silviu Purcărete-i színházi nyelv: stílus teszi a művészt.    

A minap Ezékiel próféta performanszairól és egy lehetséges Ezékiel-előadásról beszélgettünk hosszasan telefonon. Shakespeare méretű szerző, csupa meghívás, mondta, visszautalva temesvári beszélgetéseinkre az ószövetségi próféták elképesztő gazdagságú színházáról. Vibrált a felfedezés öröme a hangjában. Az elzártság befelé nyit utat, arrafelé is végtelen lehetőségek várakoznak ránk. A karantén negyven napot jelent, emlékeztetett Purcărete. Nem fogságot, hanem pusztai vándorlást, amennyiben nem hárítjuk el a szemlélődés esélyét. Készületet és készenlétet. 

Sehogyan sem tudom komolyan venni ezt a ma betöltött 70.-et. Virágvasárnapi születésnap: nem megérkezés, hanem kezdet. Elindulás a megvalósításra váró újabb előadások felé.  

Sokunknál lényegesen fiatalabb vagy, drága Silviu! 

Isten éltessen!  

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Visky András

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória