Most van az igazi aranykor?

M

Jöttél, szabadság!
Harminc évbe telt, amíg
jól agyonlőttünk.
(Demény Péter: Golyósötét)

1989 hősei véget vetettek annak a borzalmas történelmi időszaknak, amelyet nem a történészek neveztek el utólag aranykornak, hanem már a korabeli propaganda hívta így. A legutóbbi romániai rendszerváltás 30. évfordulója számvetésre és visszatekintésre késztet. Ezt tette Czika Tihamér is, akinek sok meglátásával magam is részben vagy egészben egyetértek. Mégis van jó néhány olyan sarkos mondata vagy megállapítása, amely elgondolkodtatott. Ezekből szemelgetek az alábbiakban.

„Éltünk valaha ennyire becsatoltan Európa gazdasági, politikai, kulturális vagy oktatási rendszereibe?” – olvastam Czika Tihamér írásában. És azóta is azon gondolkodom, mit lehetne válaszolni rá.

Egyfelől ugyanis, ha nagyon felületesen nézzük, és ha tovább halad a technológiai fejlődés s vele együtt a globalizáció (ami tartani fog, amíg van elég rendelkezésre álló anyagunk és energiánk, vagy nem omlik össze a környezetszennyezés miatt a bioszféra, vagy nem lesz mindent elsöprő konfliktus stb., stb.), akkor harminc év múlva újra feltehetjük magunknak az „Éltünk valaha…?”-kérdést, és majd nyugtázhatjuk: „naná, hogy nem!”. Közben eltelt újabb harminc év, amelyet nem a nyugati országok és vállalatok igazi partnereiként, hanem perifériás vagy jobb esetben félperifériás helyzetben töltünk majd el, kiszervezett feladatok végrehajtóiként, iparcikkek összeszerelőiként vagy informatikai termékek bütykölőiként. Közben pedig nemcsak a szürkeállományt, hanem még a maradék háztartásbeliként élőket is elcsábították

félig-meddig rabszolgamunkát végző ápolónak.

Másfelől viszont, ha alapos és történelmi adatokkal alátámasztott választ akarunk megfogalmazni, amely egy adott történelmi korban az egyes térségek gazdasági, oktatási, kulturális realitásait méri össze, akkor akár nehéz vagy éppen nemleges is lehet a válasz. Szakmámat tekintve nem vagyok gazdaságtörténész, de még történész sem. Ennek ellenére azt gondolom, hogy voltak olyan történelmi időszakok, amikor a mai értelemben vett Erdély akár relatíve jobban is állhatott Nyugat-Európához képest, mint ma. És nem az olyan apróságokra célzok, hogy anno a gőzmozdony hamarabb ért Kolozsvárról Budapestre, mint ma a dízel és az elektromos meghajtású vonat. Sem arra, hogy miként történhetett meg az, hogy olyan mérnökgeológiai megoldásokat alkalmaztak a Várad–Kolozsvár vasútvonal építésekor, amelyet addig majdnem kizárólag csak a tengerentúlon. Hanem arra, hogy az elmaradott, politikailag, gazdaságilag és kulturálisan provinciális Erdélyben hogyan jöhetett létre egy olyan egyetem, amely az európai élvonalba egészen biztosan beletartozott.

Elég csak megnézni Apáthy, Brassai, Farkas, Fabinyi és Koch (hogy csak az általam ismertebbeket említsem) életpályáját és munkásságát. Márpedig az egyetem lakmuszpapír: elég jól jelzi egy társadalom állapotát, beleértve a világtársadalomba való bekapcsolódásának mértékét. Ugyanakkor, ha azt nézem, például a mai északnémet tájakon hogyan éltek 120-150 éve a földművesek tömegei, akik az egykor nagy kiterjedésű, mára majdnem teljesen eltűnt tőzeglápokkal sűrűn tarkított vidéket lakták, akkor szintén érdekes megállapítást lehet tenni: nyomorúságos, fából és tőzegből tákolt házaikhoz képest egy korabeli bánsági, erdélyi vagy partiumi parasztház a maga egy szobájával és pitvarával, döngölt földes padlójával (hogy csak az egyik legegyszerűbb és legszegényesebb típust említsem) maga volt a palota. És akkor még nem beszéltünk a reformáció koráról, és még ki tudja, mennyi mindenről még. Megteszik ezt összehasonlító tanulmányok keretében a hozzáértők.

„Közben eltelt 30 év, és mondhatjuk lassan, hogy a tranzitkorszak véget ért, Románia többé-kevésbé révbe ért, ott van, ahol lennie kell, a Nyugat része.”

– állapítja meg Czika Tihamér. Kétségtelen, hogy ha nincs 1989 és vele együtt a kommunista diktatúra történetének végén a pont, akkor esélye se lett volna arra Romániának, hogy az erdélyi magyar közösség most, 2019-ben létezzen, vagy éppen arra, hogy visszatérjen a Nyugat felé haladó útjára. És mégis, ha azt jelenti a Nyugat részének lenni, ami a 2019-es valóság Romániában, azaz ha már többé-kevésbé megérkeztünk, és nem az örök átmeneti állapot rögös és kanyargós, Nyugatig soha el nem érő útján járunk még valahol, akkor vajon megérte-e azt az árat megfizetni, amit 1990-nel kezdődően folyamatosan fizetünk? Nem, nem a diktatúrát sírom vissza, hadd szögezzem le gyorsan. Hanem arra gondolok, hogy az, aminek a reménye 1989-ben felcsillant és azok a lehetőségek, amelyek akkor adódtak, később milyen változásokhoz vezettek, majd egy ideje lépésről lépésre milyen furcsa kanyart vett az ország. 

Hiszen amikor 1989 telén

a marosvásárhelyi utcákon a szabadság mámorában úszott a tömeg, akkor nem gondolta volna senki, hogy alig telik el pár hónap, és olyan súlyos etnikai konfliktus helyszíne lesz a településük, amely markánsan megváltoztatja a város hangulatát. Így arra sem, hogy harminc év múlva egy iskola létrehozása sem lehet zökkenőmentes, arról nem is szólva, hogy a MOGYE-ről múlt időben fogunk beszélni. Másképp megközelítve (és kissé történelmietlenül): 1989 decemberének végén mit tett volna egy marosvásárhelyi, ha tudja, hogy úgy lehet majd 2019-ben egy egyetemi struktúrát megváltoztatni, ahogyan az történt, miközben az éppen aktuális tanügyi törvényben lefektetett törvényi kötelezettségeket már majd’ tíz éve nem teljesítik (a magyar oktatás önálló intézetekbe való szervezésére gondolok!)?

Vagy 1989. december 25-ének estéjén, amikor Kolozsvár véráztatta Főterének sarkán a szabadságtól megrészegülve hullámzott a tömeg, ki gondolt volna arra, hogy harminc év múlva ez lesz: részben visszaszolgáltatott javak, amelyeket aztán valamilyen ürüggyel szépen visszaállamosítottak, szétporladni hagyott műemlékek, és olyan állam, amely még egy óvodát sem tud vagy akar saját költségén felújítani. De Szebenben és környékén se gondolták volna 1989 végén, hogy pár hónap múlva Bukarestben a feldühödött/feldühített bányászok szétverik az egyetemet és járókelőket ütlegelnek az utcákon. Részben ennek hatására is Klaus Werner Iohannis fizikatanár diákjainak maradék része 1990–1992 között kivándorolt Németországba. Ami utánuk maradt, az most, harminc év elteltével jobb esetben skanzen (ha főút mellé esik), rosszabb esetben már rom, miközben évtizedek óta parlagon hevernek a földek, eltűnt egy kultúra, megszűnt egy életforma, egy közösség, és egy dialektussal kevesebb lett.

De nézzük 2019-et!

Miközben a szerző szerint elenyésző az erdélyi magyar modernizálók (sic!) száma, és a román nagyvárosi értelmiséget tartja annak, akárhogy keresem, nem tudok felsorolni egyetlen olyan mélyreható projektet sem, amelyben látnám legalább a román, ha nem is a nemzetiségtől független erdélyi moderneket. Volt helyette viszont nagy csend, amikor a frissen újrázó államelnök, aki egyébként de jure az állam egységét képviseli, legfontosabb feladatának azt találta, hogy egy politikai pártot teljesen kiirtson a közéletből. Nem, nem a Noua Dreaptă (Új Jobboldal) nevű pártot vette célba, velük nyilvánosan soha nem volt baja, hanem a korrupt, rossz kormányzást felmutató szociáldemokratákat. A modernizálók akkor sem emeltek szót, amikor az evangélikus államelnök beiktatásán az alkotmányosan államvallással nem rendelkező, azaz szekuláris Romániában, a parlamentben az ortodox pátriárka áldotta meg a frissen esküt tett elnököt. Egy mukkot se hallottam akkor, amikor nemhogy a tudományos kutatásokra szánt – amúgy is évtizedek óta szegényes – forrásokat, hanem az egészségügyre, valamint a környezetvédelemre szánt kereteket nyesték vissza költségvetésben, miközben a különböző hadiipari és titkosszolgálati büdzséket megemelték. E modernek akkor sem szóltak, amikor 1989 óta először a kormány még vitára sem bocsátotta a költségvetést, hanem felelősségvállalással fogadtatta el.

Iohannis pedig – államfői mivoltát mintegy félretéve – úgy jár ki-be a kormányülésekre és a Nemzeti Liberális Párt üléseire, mintha egy személyben ő lenne a pártelnök és a kormányfő is. Amikor öt-tíz évvel ezelőtt hasonló esetek történtek, akkor mozdultak a modernek, s a regnáló államelnök minden egyes alkalommal meg is kapta a jogos kritikát. Most csend van, mondhatni síri csend. És a fenti csak nagyon szelektív válogatás az elmúlt két hónap fontosabb közéleti eseményeiből. De jól mutatja, hogy milyen alapvető problémák bukkannak fel az államvezetés alapfelfogásában újra és újra, harminc évvel a ’89-es események után. Sőt, mintha visszarepültünk volna az elmúlt évek alatt Titu Maiorescu és társainak évtizedeibe, a 19. századba!

Ahogy azt is elfelejtik a modernek, hogy 2019 egészségügyi valóságát ma Erdélyben a „fond” (pénzalap, költségvetési keret) szóval írják le. Minden hónap 20. napján hajnalban várakozhat valamelyik egészségügyi labor előtt az, aki arra kényszerül, hogy az évtizedek óta napra pontosan befizetett egészségügyi biztosítása terhére elvégezzék az orvosa által felírt vér-, vizelet stb. vizsgálatokat. Nekik majdnem kivétel nélkül a „Nu avem fonduri!” (több keretünk nincs!) válasz jut. És a sort hosszan, de hosszan lehetne folytatni a jövedelmi egyenlőtlenségektől kezdve a gazdasági etnicizmuson át egészen a települések elhibázott fejlesztéséig. Kétségtelenül többet utazgatunk, de eközben szociológiai és gazdasági felmérések sokasága bizonyítja: fényévekre vagyunk attól, hogy tömeges legyen az „Alpok lettek a téli paradicsomunk, a Földközi-tenger a nyári üdülőhelyünk”-érzés. Igaz, nem is látom be, hogy miért kellene a meglehetősen jelentős környezetrombolással járó, nagy téli vagy nyári utazásokat értéknek feltüntetni. Ma már a lassú turizmus, a közel eső helyeken üdülés számít progresszívnek.

Magam szeretek itt élni, és örülök, amikor azt látom, hogy valaki hazaköltözik. De ennek ellenére elő-előfordul – újabban egyre gyakrabban –, hogy meg kell győznöm magam arról: van itt jövője egy erdélyi (magyar) egyetemi oktatónak. Ellenkező esetben a lábammal kell majd szavaznom, ahogy tettek azok a milliók, akik nem tartották elégségesnek azt, hogy: „Erdélyben egyetlen korábbi korszakban sem volt jobb, mint most. Legalábbis a lakosság nagy többsége számára, amely így vagy úgy, mindig kitörési lehetőségek nélkül volt tartva.”

Az igazi aranykor most van

Nyitókép: az Utopia Balcanica blog Farkasember című karikatúrája, utopiabalcanica.net

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Silye Lóránd
Silye Lóránd

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória