Szégyen s gyalázat. Az vagyunk

S

Ahogy csendesen figyelem a közéletet, egyre melankolikusabb töprengés fészkel belém. Ez jó: mert nem enged kétségbeesni, megadja a „reménytelenség nyugalmát” (TGM), ahonnan szemlélni lehet a közösségünk moccanásait, és meggondolandó kérdések bukkannak elő: mi a bajunk? Mi történik velünk? Mi határozza meg a közéletet?

Hiszen legyen az ember konzervatív, jobboldali, baloldali, keresztény vagy ateista, mind frusztráltak, stresszesek, feszültek vagyunk. Mert a Sargentini-jelentés. Mert a Soros-Brüsszel. Mert a PSD. Mert az RMDSZ. Mert a melegek, a homofób egyházak, polgármesterek, a fundamentalizmus és az általános közöny. Mert a Századvég, mert a szolidaritás helyett kárörvendés van. Mert a család évében egyre több családot tesznek ki az utcára. Mert Orbán. Mert Gyurcsány. Mert az igazságügyi törvények, a  magyar oktatás. Az egészségügy. Mert #rezist. Mert bojkott. Mert „igen”. Mert érvénytelen.

Kirekesztések, otromba csúfolkodások, egymásnak ugrások, pártos és párttalan egyoldalúságok szervezik a kis és nagy közösségeinket. Ez a csúnya játék nem marad meg közéleti szinten, belemászik a magánéletekbe: családi ebédek, baráti beszélgetések válnak kínossá, feszengővé. Van, akiben egy szemernyi tapintat sincs a másik iránt, s kiáll az  „igazságért”. Van aki, csak sóhajt, s inkább megtartja magának a véleményét. És amit vegyünk végre észre: egyre több ember marad távol ettől a marakodástól, egyre több ember válik közönyössé. Hagyják őt békén. Politika? Közélet? Értelmetlen szavazósdi? Emigráció… Már csak az a kérdés, hogy egy másik országba, vagy valami langyos kis ezoterikus képzelgésbe, vagy netán esetleg valami lázongó ideológiába.


Az értelmiségi sem tudja kivonni mindebből magát, helyezkedjen ilyen vagy olyan álláspontra, valami kényszeres akarattal – dacból – hősiesen harcol az álláspontja mellett. És közben már alig látja, ki és mi ellen harcol, elfelejti, hogy mit jelent az újságírás, az irodalom, a művészet, tudás és belátás, hogy kiért és miért vállalt ilyen feladatot, csak harcol és harcol. Kezd elmagányosodni, hiszen megtelepedett benne valami gyanú mindenkivel és mindennel szemben, s talán egy cseppet már paranoiás is. Mert a hülye, ostoba tömeg, a bugyuta nép, ugye. Aki kezdeményezte a szavazást, aki szavazott, vagy éppen nem ment el szavazni.

Már rég nem értjük egymást, már rég nem figyelünk a másikra. De persze „tudjuk”, mit képvisel ő, hiszen olyan gonosz, aljas, felelőtlen stb. Közben már fogalmaink sincsenek, a szavaink már rég elvesztették értelmüket. Nemzet? Kultúra? Demokrácia? Család? Kereszténység? Békés együttélés? Melegjogok? Már réges rég nem erről beszélgetünk, már régen csak azt lessük, hogy a másik mekkora csaló, áruló, bunkó, fasiszta-kommunista, homofób-családellenes, s ezt ki is mondjuk, miközben többé nem is állunk szóba vele… Mert ugye az én egyenes gerincem, meg nem alkuvásom, mert a másikat el kell tiporni. Ha az RMDSZ, mint a romániai magyarok hivatalos érdekképviselete támogat egy magyar sajtóorgánumot, az már nem tud hiteles lenni. Mert párt is, és akkor a támogatott már pártsajtó, tehát propagandát művel – attól teljesen függetlenül, hogy a vélemények milyen motivációk mentén, milyen témában és milyen tartalommal jelennek meg.  Mert abban a bizonyos lapban közölni egy írást egyenlő a korrupcióban való bűnrészességgel. Hazaárulás, „magyarság ellenségei”.

Én meg csak állok, csendesen figyelve, s szomorú leszek. Elmerengek azon, hogy  ennek az egésznek semmi köze nincs a kultúrharchoz, a népszavazáshoz, a kapitalista vagy a balliberális elnyomáshoz. Ennek semmi köze a közélethez, a politikához. Mert mi egyszerű emberként is ezt tesszük a mindennapjainkban. Amikor létrejön egy közösség, sorban kell állni egy üzletben a kasszánál, amikor bemegyünk dolgozni, amikor iskolába megyünk. Ott is ugyanez megy, csak persze más üres szavak mentén, eltérő pótcselekvésekkel. Ajánlom mindenki figyelmébe Botházi Mária tárcáit – izgalmas, szellemes s így elviselhető látlelet arról, hogy hogyan is élünk. S meggyőződésem, hogy innen belátható a legjobban a referendum érvénytelensége.

A közéletből került át ez a magánéletbe? Vagy a magánéletből a közéletbe? Vagy máshonnan tört ránk, hogy életünk egészét áthassa? S mi ez az egész?


Miért olyan feszült pattanásig minden idegszál, amikor a referendumról, eredményéről és eredménytelenségéről, vagy a Sargentini-jelentésről, s ilyesmikről beszélgetünk? Vagy elég ha a menekültkérdés vagy a melegek kerülnek szóba, s már mindenki stresszel, támad, védekezik, harap. Hiszen ezek mind komoly témák, amelyeket valóban feladatunk közösen megbeszélni. De csak marakodás lesz belőle, valami értelmetlen verseny, hogy ki marad felül.

De miért olyan stresszes számunkra egy adminisztratív ügyet elintézni, kikérni egy papírt a rendőrségről, igazolást az iskolában, bemenni a főnökhöz valamit megbeszélni, betegként elmenni az orvoshoz, egymással beszélgetni?


Történt nemrég, hogy egy erdélyi faluban egy alapítvány házat akart vásárolni néhány árvának. Ebből falugyűlés lett – ami természetes, hiszen a közösséget érintő ügyeket jó, ha megbeszéli a közösség. De úgy tűnik, csak marakodás lett ebből is; végül a falu közössége diadalmasan felülkerekedett: márpedig oda semmiféle idegeneket nem költöztetnek be! Az alapítvány visszalépett, mert nem szeretné ilyen megalázó helyzetnek kitenni az árvákat. Rá is zúdult a sok elmarasztaló, otrombábbnál otrombább komment a falura. Erre a polgármester is észbe kapott, és bocsánatot kért, jelezve, hogy „szégyelli magát a falu helyett”.

És történt nemrég, hogy a következő jelenetet láttam a nyílt utcán. A fiatal apa hazaérkezik, a kisgyerek boldogan szalad feléje, megbotlik, elvágódik, elkezd bőgni. Erre az apa elpirul, szétnéz, s korholni kezdi a kicsit: „Nem szégyelled magad! Mit képzelsz magadról, hogy csak rohangálsz, még járni sem tudsz rendesen!”

Én meg csak álltam megdöbbenve: teljesen természetes, hogy egy kisgyerek szaladgál, és leesik. Miért szégyelli magát az apa? S miért kellene szégyellje magát a kisgyerek? Hogy hogy „mit képzelsz magadról”? Aztán bevillant, hogy ugyanez történt a korábban említett esetben is, csak nagyban. A közösség valószínűleg nem túl sikeresen folytatta le a falugyűlést. De mi az, hogy a polgármester „szégyelli magát helyettük”?


Erre bevillant, hogy a Sargentini-jelentés elfogadása után is az volt a meghatározó kérdés a közbeszédben, hogy ez most a magyarok számára szégyen, vagy csak a magyar kormány szégyene. Romániában pedig a népszavazás kapcsán is folyton-folyvást arról esik szó, hogy mekkora szégyen, hogy ezt a kérdést szavazásra bocsátották. Vagy hogy mekkora szégyen a homoszexualitás, kiállni az ügy mellett, mellettük. S vajon az eredmények miatt a népnek kell szégyellnie magát, vagy a pártoknak és az egyházaknak? De micsoda szégyen konzervatívnak, kereszténynek, baloldalinak lenni! Szégyellheti magát a Századvég főszerkesztője, aki interjút adott egy kormányközeli lapnak és még mentegeti is a kormányt! A „hipergyáva”! És a lemondott szerkesztőség, úgy kell nekik! De szégyellje magát az is, aki ilyeneket mond, mert rosszindulatú kárörvendő. És szégyellje magát az ellenzéki lap, mert az interjúból egy jó kis propaganda-izét szerkesztett, amelyben a volt főszerkesztő szavait kontextus nélkül kicsavarva valótlanságokat állított. Orbán is szégyellje magát, mert luxusrepülőzik, miközben a magyarok szégyene, ahogy az állami kórházak kinéznek. S én is szégyelljem magam, mert itt közlöm e kis írást, ahol Markó Béla neve is megjelenik, és ez semmi más, mint „progresszív” vagy máskor „sötét kommunista” propaganda.


Valamikor olvastam a következő, a kulturális antropológiában leírt jelenségről: kultúrákat a szerint különböztettek meg, hogy a társadalmi kontroll a szabálysértéseket a „bűnnel” vagy a „szégyennel” kezeli. A modell klasszikusan a távol-keleti kultúrákat írja le „szégyen kultúrája”-ként és a nyugatit a „bűn kultúrája”-ként. E szerint a markáns különbség az, hogy a közösség a szabálysértést a Távol-Keleten megszégyenítéssel illeszti helyre, míg nyugaton felhívja a figyelmet a bűnre, bűntudatra ébreszt, jóvátételre és bűnhődésre szólít fel – ez jól tükröződik a jogi-törvénykezési sémákban. (Példa: a forgalomban összekoccan két autó. „Hát te mit képzelsz, nem tudsz vezetni, milyennek kell ilyen embereknek jogosítványt adni?!” vagy „Nem történt semmi baj, emberek vagyunk, tévedünk, a biztosító fedezi, vezessünk ezután óvatosabban.”)

De azóta eltelt egy fél évszázad, sok kutató már nem így látja a modellt: tovább árnyalódott, bonyolódott, ma már másként is működik ez az egész, ezért nem látom értelmét ezzel fárasztani a kedves olvasót. Így elszakadva ettől a modelltől, de merítve belőle, valami ilyesmit gondolok magunkról:

Úgy vélem, a két séma mára már összekeveredett, egymásbamosódott, és globálissá vált. Hiszen az amerikai közbeszéd egyre többször tematizál olyasmit, mint a „fehér szégyen”, s egyre élesebben megszégyenítéssel operál: nézzük csak meg az amerikai elnök beszédeit, érvelését, stílusát. Vagy a nép egy részét, amelyik szó szerint szégyelli az elnököt. Közben a távol-keleti jogrendbe belekerült a büntetés individuális formája, ahol a tettet, a cselekedetet ítélik meg, és nem a személyt mint személyt.

De mifelénk Európában is ezt látom, szűkebb környezetünkben is ezt tapasztalom, s ezt egyre nagyobb problémának látom: nagyobbnak és fontosabbnak, mint a politikai csetepatékat, a menekültválságot, vagy a referendumot. Hiszen ez az állapot totálisan meghatároz bennünket.

„A hamis szégyenérzet és félelem tönkreteheti a jövőd”. Szifilusz-vizsgálatra felhívó szitanyomásos plakát, Rochester, New York állam, 1936–1938 között (A Kongresszusi Könyvtár Online Nyomtatvány- és Fotótárából, LOC PPOC)
„A hamis szégyenérzet és félelem tönkreteheti a jövőd”. Szifiliszvizsgálatra felhívó szitanyomásos plakát, Rochester, New York állam, 1936–1938 között (A Kongresszusi Könyvtár Online Nyomtatvány- és Fotótárából, LOC PPOC)

Megszégyenítéssel, megalázással nevelődünk és nevelünk. Meghatároz bennünket  már gyerekkorunk óta, ez hatja át a hivatalos ügyintézést, az egészségügy, a rendőrség, a hivatalok, az iskolák stb. munkáját, ez határozza meg az emberi kapcsolatokat, sőt viszonyunkat a természethez.

Így senki sem mentesül ettől. Úgy élünk benne, mint a halak a vízben. Lehet, hogy a kedves olvasó most azt gondolja: „én nem vagyok ilyen” (másokat megalázó, megszégyenítő, vagy megalázott és megszégyenített), de erre csak azt válaszolnám: lehet, hogy vannak olyan halak, amelyek azt gondolják, hogy nem a vízben élnek, mert a víz meg van mérgezve. Sőt, azért nem látod mindezt, mert annyira benne élsz, hogy az a „normális”, a „természetes”.

Valamelyik nap egyik hozzám közelálló valaki posztolt a Facebookra egy érdekességet (most lényegtelen, hogy mit). De ez az érdekesség – bár valóban izgalmas és érdekes – logikailag hibás volt, s a lényege egy tudománytalan hülyeség. Viccesen, empatikusan egy kommentben jeleztem is, hogy ez azért nagyon nagy marhaság. Törölte a bejegyzést, s azóta nem láttam posztolni. Elég későn értettem meg, hogy ami az én szempontomból egy szellemes korrekció volt, az számára nyilvános megszégyenítés.

Ám ez csak egy eset, de rengeteg ilyen van, szervesen be van épülve a közbeszédbe. Lám, a SZAR-gentini elszólás is arról szólt, hogy „számunkra szégyen” és hogy „szégyellje magát”. Megalázott minket, alázzuk meg a képviselőt. S ha megaláztuk, akkor minden rendben, mehet tovább az élet.

Ez a kultúra nyelvileg is szépen kifejeződik olyan kifejezésekben, mint „szégyelld magad”, ha hibázol (nem a hibát szégyelld – hanem magad), „te mit képzelsz?” (nem téves a gondolat, nem igaz amit állítasz, hanem csak össze-vissza képzelődsz, mert nem tudsz gondolkodni), „te normális vagy?”, „nem gondolod komolyan”, az automatikus címkézések és személyeskedések (balliberális, fasiszta, migráns, homofób, gender, femminista, keresztény) amelyek már nem eszméket, elveket ítélnek meg, hanem automatikusan hiteltelenítik és megalázzák a címkét viselőt. De ilyenek a gesztusaink, a kéz- és fejmozdulatunk, a testtartásunk, a tekintetünk. Ahogy elfordulunk egymástól az ágyban, evés közben letesszük a kanalat.

Ennek a közösségi magatartásnak nagyon sok megnyilvánulási formája van. A súlyos gond vele, hogy nincs helye benne a személyes felelősségnek, nincs benne morál. Mert nem tettekről, cselekedetekről, helyzetekről ítélkezünk, hanem embereket személyükben alázzuk meg, vagy aláznak meg minket. („A győztes versenyző lealázta a többit”.) S ha már ez határoz meg, akkor páncélt növesztünk, és önvédelemből kitanuljuk a megszégyenítés művészetét. Azon túl már minden „mindegy”, „nem érdekel”, „leszarom”.

Ekkor már a kollégák között, a sajtóban, a közbeszédben, a politikában, de a párkapcsolatban is nem a közös dolgainkról beszélgetünk, hanem verseny és harc zajlik, hogy ki tud jobban megszégyeníteni, ki kerekedik felül. Aki valami problémára felhívja a figyelmet, az „hisztizik”. Lám, mekkora „hiszti van” Orbán magánrepülőzése miatt. Hisztizik az egyház és a politikum, mert nem követi a nép. Erről szólt az egész közbeszéd a referendum kapcsán, és ez nyilvánul meg az utána való bűnbakok keresésében. A „referendum vesztesei szégyellhetik magukat. Vagy csak akadékoskodás, kötekedés, cseszegetés, személyeskedés és propaganda – ha nem is annak szánjuk mondandónkat, akkor is így hat a másik fél számára – mert ebben a kultúrában ez működik.

Azt hiszem, arról már nem kell semmit mondanom, hogy ez a kultúra mennyire mérgező. Hiszen szégyen a szegénység, a nélkülözés, a betegség, a tudatlanság, a tévedés, a másság – de menő a sikeresség, az egészség, a tévedhetetlenség, a smekkerség, a descurcăreț-ség stb. Mert emberek vagyunk, mind szégyellhetjük magunk. S szorgalmasan egymást alázva teszünk is róla, hogy ez megtörténjen. Erről szólnak ma az EU-ban a parlamenti viták, ez a meghatározó a választások alkalmával, ez szabja meg találkozásaink, beszélgetéseink mikéntjét.

És semmi megoldást, vagy feloldást nem tudok javasolni, hiszen én is ebben a közegben létezem, engem is áthat – ahogy téged is, attól függetlenül, hogy ki vagy, mit szeretnél szándékod szerint képviselni, mit gondolsz. Amíg ez van, addig hiába akarjuk megmenteni a világot, vagy csak jobbá tenni, mert velünk-bennünk van az elsődleges baj; amíg ez fennáll, mi csak megszégyeníteni vagy megszégyenülni vagyunk képesek.

Szerényen csak annyit gondolok, hogy nem árt, ha mindezt tudatosítjuk, s elkezdünk  foglalkozni vele, kezdve a baráti kapcsolatoktól, a családtól a politikáig, a kávézós beszélgetésektől a társadalomtudományos kutatásokig.

Megérett az idő a szembenézésre, hiszen a legfrissebb IPCC-klímajelentés szerint nincs sok időnk rendezni közös ügyeinket, és végre összefogni valami valóban komoly, globális probléma rendezése érdekében.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth-Kovács Szilárd
Horváth-Kovács Szilárd

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória