A család veszélyben van. Azt hiszem, könnyelműség lenne egy ilyen súlyos diagnózist figyelmen kívül hagynunk. De még nagyobb könnyelműség (vagy rosszindulat?) e diagnózist azonnal azzal megtoldani, hogy a melegházasság veszélye az, ami fenyegeti a családot. Hogyan? Mit vesz el a melegházasság a „hagyományos” családtól? Az exkluzivitását? Abban mégis egyetérthetünk, hogy a család értéke nem állapítható meg ugyanúgy, mint egy bulvárlapban megjelent izgalmas pletykáé. Hát akkor?
De félre is teszem képzelőerőm hiányosságait, s visszatérnék a látleletre: a család veszélyben van. Más, ehhez hasonló diagnózisok alapján úgy gondolom, hogy jelen esetben is a közösségi értékek fakulásáról, veszélyeztetettségéről beszélhetünk. Különösen azért fontos így feltenni a kérdést, mert az úgynevezett modern, ipari társadalmak hajnalán már felmerült ez a probléma.
Az ipari forradalom szülte új körülmények új tudományok megalapítását tették szükségessé. Ilyen új tudomány volt a szociológia, melynek egy korai és nagy becsben tartott képviselője, Ferdinand Tönnies 1887-ben írja meg Közösség és társadalom című munkáját. Ebben a könyvben a német szociológus azt vizsgálja, mi határozza meg az emberi viszonyokat a közösségben, a társadalomban. Miben más a közösség és a társadalom, s egyáltalán: micsodák ezek?
Azért tartom Tönniest és munkáját említésre méltónak, mert egy olyan különbségre tapint rá, ami végig jelen van a 19. és a 20. századi gondolkodók munkáiban. Olyan különbség ez, ami egyre inkább meghatározza az ipari forradalom utáni emberi világot, úgyhogy mára már minden utcasarokról e különbség néz vissza ránk.
Ha meg akarjuk tudni, közösségi értékeink miért vannak válságban, először fel kell tennünk a kérdést: melyek a társadalmi értékeink? Mi alapján szervezzük a társadalmainkat? Vagy inkább: mi alapján szervez a társadalmunk minket? Erre a kérdésre nem nehéz választ adni: ez a profit. A világ társadalmai ebben az egy dologban értenek egyet, olyannyira, hogy pontosan ez az országok rangsorolásának fő szempontja. A hírhedt GDP.
Viszont ahhoz, hogy profit legyen, ahhoz valakiknek dolgozniuk is kell. Hogy mi a munka gyümölcse, az mindegy. Elvégre a profit az profit, a tőke az tőke, ha búzatáblákról, ha tankokról van szó. A társadalmi értékünk ilyen szintű beszűkültsége pedig nem hagyja érintetlenül a közösségi értékeinket sem.
Mert nem csak az a helyzet, hogy e társadalmi érték teljesen párhuzamos a közösségi értékekkel. A társadalmainkban minden csak akkor számít értékesnek, ha valamilyen módon részt vesz a tőke megforgatásában. Az emberi élet csak akkor értékes, amikor a munkahelyen telik, múlik – és pont annyira értékes, amennyi profitot csinál egyik vagy másik cégnek. A közösségi értékekkel viszont más a helyzet. Ezekért is tenni kell valamit, ápolni kell őket. A család erejét például a családon belüli gondoskodás adja. A gondoskodásnak viszont más az ideje, mint a munkának. Megállja a helyét azt mondani, hogy reggel 8-tól délután 4-ig a munkahelyemen dolgozom; de a gondoskodás ideje nem számolható órákban és percekben. Hiába van (már ha van!) ideje egy embernek délután 4-től a családjára, mert nem így működik a dolog.
A közösségi értékek valóban veszélyben vannak, de ennek a veszélynek a forrása a profit logikájának kiterjesztése az emberi élet minden terére.
Másképp szólva: a munkával – vagy a munkáért – töltött idő nő, a gondoskodásra szánható idő és energia pedig csökken. Nagyon egyszerű ennek utánajárni, csak követnünk kell azokat a képleteket, amelyek alapján a társadalom működik. Ha egy emberi élet csak akkor értékes, ha munkával töltik, akkor annál kevésbé értékes, minél többet töltik bármi mással, pecázással, olvasással, családdal, gyerekekkel.
A társadalom így például közvetetten javadalmazza a család elhanyagolását. A túlóra több pénzzel egyenlő. És a családdal töltött időt lassan felváltja a családra költött pénz… Csakhogy a gondoskodás idejét nem lehet pénzzel kiváltani. A távoli apuka új telefont küld a gyerekének, akit igazán szeret. Ez a szeretet tartja oly távol, ezért kell külföldön dolgoznia, ezért nem tud hazajönni idén karácsonykor, mert itthon nincsenek lehetőségek. Sokan hoznak még ehhez hasonló nehéz döntéseket. A legszomorúbb az, hogy ezen áldozatokat a családért hozzák. Talán valami baj van azzal a társadalmi gépezettel, ami a dolgokat a visszájukra fordítja, s úgy, hogy pont azt veszítjük el, amiért áldozatot hozunk…
A család tényleg veszélyben van. De a veszélyforrás modern szentségnek minősül, s emiatt a szemlehunyás védelmének örvendhet. Ki merne olyan esztelen dolgot javasolni, hogy vezessük be a hatórás munkanapot?! Vagy azt, hogy javítsunk a munkahelyi körülményeken azért, hogy a dolgozó anyák és apák ne úgy menjenek haza, hogy már megint elegük van az egészből…
Ilyen dolgokért harcolni, ilyen dolgokat akár megemlíteni is „naivság”. De a probléma, a veszély marad. S ha lehetetlennek látjuk, hogy a veszélyre annak valódi forrásánál reagáljunk (bár ez csak annyiban lehetetlen, amennyiben mi annak látjuk), akkor egy könnyű megoldásra bukkanva engedünk a szemfényvesztésnek. Valóban könnyű vitéznek lenni, ha az ellenségnek kikiáltott csoportok kiközösíttetnek a társadalomból. Most a meleg közösség a bűnbak – bár nem beszélt itt senki arról, hogy Romániában fogadják el törvényesként a melegházasságot. De a lidércnyomásból vád lett, a vádból pedig alkotmánymódosításról szóló referendum.
Csakhogy egy omló ház nem lesz szebb attól, hogy a szomszéd ablakát is bedobjuk. Attól nem lesz erősebb a család, hogy másoktól megtagadjuk ezt a gyönyörű dolgot. Attól nem lesz erősebb a család, hogy a szótárba belefirkantunk kettőt. Ahogy nem leszek erősebb akkor, ha mást elgyengítek, s nem lesz boldogabb az én életem akkor, ha megkeserítem a másét is. Ez a referendum, ez a gesztus: önátverés.
Azt az erőfeszítést, amire itt szükség van, nem lehet kiváltani egy rosszindulatú pecsételéssel a szavazólapon.
