A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) „versenyképesítése” körül folyó vitában, illetve az értelmiség szerepéről vagy szereptelenségéről szóló cikkekben végigvonul egy kérdés. Ez a kérdés azonban lappang. Talán Borbély András cikke az, amelyből ki-ki kukucskál, s amely az erről szóló eddigi cikkek félénk ténymegállapításait az illő bírálattal érinti. Azonban a bírálat, ahogy a kukucskálás is, véleményem szerint túl ezoterikus formát öltött.
Ez a kérdés igazából egészen ártatlan. Nem kellene szégyellnünk kimondani, feltenni, mert kimondatlanul már működik, jóllehet válasz nélkül (pontosabban: nemleges, semleges válasszal).
Körben ültünk volt egy nyáron, fiatalok, talán én voltam a legidősebb a jelenlevők közül. Beszélgettünk. Egy fiú megkérdezte, hogy mivel foglalkoznak az emberek filozófia- vagy bölcsész-egyetemen. Megpróbáltam válaszolni a „szakmai” keretek között. Az ember kiválaszt valamilyen témát, ebben a témában olvasgat, értelmez, aztán ír egy dolgozatot, tanulmányt arról, hogy mi mindent olvasott, mi ennek az értelme. Ha jól jön össze a dolog, még valami eredetit is tud mondani. Ekkor jött a kérdés: „De ennek mi a haszna? Miért van értelme ilyesmit csinálni?”.
És ez a kérdés (ma már) nem szentségtörés.
Azt válaszoltam, mindez azért fontos, mert az ilyen szöszmötölések hidat emelnek önmagunk és örökölt kultúránk közé. Ez egy módja annak, hogy a hagyománnyal, azzal ami előttünk történt, és azzal, ami most történik, kapcsolatba lépjünk. Azóta úgy érzem, kicsit felületes ez a válasz.
Ennek két oka van. Az egyik az, hogy az „értelmiség” elvesztette pedagógiai szerepét, az „értelmiség” ma már nem eligazít a könyvtárak, műalkotások, írott és beszélt nyelv dzsumbujában. Persze, régebb sem igazán tette ezt, inkább az arisztokrácia és a polgárság kiváltsága volt ez az idegenvezetés; jóllehet, azért mégis volt idő, amikor többekhez értek el a komolyabb tanok. Így hidakról beszélni nem a legőszintébb dolog.
A másik az, hogy a kérdés eredete egy másik, általánosabb kérdés, amelyet a társas gyakorlat megfogalmazott: minek nekünk kultúra? Másképp fogalmazva: a kultúrát a társas gyakorlat kérdésessé tette. A dőlt betűs kérdésre ugyancsak a társas gyakorlat válaszolt: semmiért, értelmetlen.
Nincs értelme, mert társadalmunkban a fő érték a pénzbeli növekedés. Annál értékesebb valami, minél több pénzre lehet váltani. Ez a fő érték, attól függetlenül, hogy mit gondolunk, mert eszerint cselekszünk. És eszerint kell cselekednünk, mert különben…! A kultúra szegény, jobb, ha takarékosan világít. S minden, ami világít, egyre takarékosabban teszi. Pedig papírpénzünk fényben is alig csillan.
Szóval nincs értelme, mert nem igazán termelékeny. Azazhogy termelékeny, és igenis értékes, csak pénzben nehezen mérhető. Volt arra kísérlet, hogy mérhetővé tegyük a kultúrát, többek között ez volt a célja az Akadémia megújításának. Kvóták, publikációs listák, tudományos fokozatok, impaktfaktor stb. Ez azzal járt, hogy minden remény arra, hogy az egyetemeken, kutatóintézetekben folyó munkálkodás a nagyközönség számára közzé tétessen, meghiúsult. Továbbá azzal, hogy elég nehéz ipari mennyiségű tanulmány ledarálása mellett „közértelmiséginek”,
s ami ennél fontosabb, közérthetőnek lenni.
És jogosan merül fel a kérdés, igen, jogosan: mindez minek nekünk? Mert a kultúra veszte nem az MTA-ügy, vagy a CEU-ügy folyománya. A kultúra veszte a társas gyakorlat folyománya, mely gyakorlatban minden csak akkor értékes, ha píndzt hoz a házhoz. Filozófia, bölcsészet, társadalomtudományok? Művelőik inkább akadályok a gazdasági gépezet működésében, de legalábbis alig működnek együtt. Így hát: pályázzatok, versenyezzetek, harapjátok át egymás torkát! Végülis miért ne? Mint mindenki más!
Minek nekünk kultúra? Minek nekünk tudomány, művészet, tudás, képesség, alkotás, élet? A most felfeslő, régebbi válasz szerint: önmagáért, egyébért nem. A jelenlegi válasz: pénzért, egyébért nem. Ezt a válságot nem tudjuk megoldani, ha nem tanulunk belőle.
Úgy tartjuk, valamely terület azért hasznos az emberiség számára, mert pénzt termel. De mi a haszna a fegyveriparnak? A fosszilis nyersanyagok ipari kitermelésének? E két példából is látható, hogy a pénz nem az emberek, hanem a tőke (ha úgy tetszik, Őfelsége) számára való hasznosság mértéke.
Kultúra, tudomány önmagáért… Lehet. Harcolhatunk azért, amit elveszíteni látszunk. De érdemes harcolni olyan tudományért, ami a szakértők szűk körének belterjes játéka? Egyebek mellett emberek megélhetéséről is szó van, így hát semmiképp sem érdemtelen. Mégis, szerintem inkább érdemes – ha már kell – harcolni olyan tudományért, olyan kultúráért, ami közös. Ami nem a keveseknek szól, hanem mindenkinek kijár.
A szunnyadó kultúrát ért támadások elhárítása nem abból kéne eredjen, hogy a szaktudósok felháborodnak azon, hogy megzavarták az álmukat. Jöjjenek rá azok, akik magukat a tudás hordozóinak tartják, hogy felelősségük van a néppel szemben. Mert kulturkampf (Dein Kampf, lieber Herr?) folyik, de elsősorban nem kultúrák között. Nem az a tétje a dolognak, hogy milyen kultúra legyen, hanem hogy legyen-e egyáltalán.
Az önmagáért élő hagyomány szépen felcseperedett, s ideje, hogy kilépjen a nagyvilágba. Szükségünk van rá. József Attila értekező prózája új kiadásának borítóján ez az idézet szerepel: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Görbül az a tengely, lassan, de biztosan.
