Az európai parlamenti választások közeledtével egyre világosabbá válik, hogy az Unióban, Európában drasztikus változások ígérete kísért. Ez már a (szélső-)jobboldali pártok, de még inkább a szélsőjobboldali politizálás sikerei nyomán láthatóvá vált; nem csak itt, világszerte. Azonban a hidegen fúvó szelek ellenére nem egy helyütt léptek fel pár ezres tömegek a fennálló rend ellen.
Tekinthetjük kiindulópontnak a francia sárgamellényesek megmozdulását, amelyet a gázolajárak növelését megcélzó törvénykezés váltott ki. Ez azonban csak az utolsó csepp volt a köztársasági pohárban: további tartalmaira visszatérek rövidesen. Ausztriában tüntettek Sebastian Kurz szélsőjobboldali kormánya ellen, Szerbiában Aleksandar Vučić államfő ellen, s végre Magyarországon is megmozdult valami: a túlóratörvény miatt kitartóan és egyre céltudatosabban tüntetnek diákok, munkások és ellenzékiek. Ebben a cikkben csak ezen országokról teszek említést, de a fennálló rend hatalma más országokban is porlani látszik, hol látványosan, hol rejtve-lopva.
Némelyek szörnyülködve, mások felhevülve, megint mások óvatos kétellyel figyelték, amint november 17-én Franciaországban az utakon és autópályákon kb. 2500 barikádot emelt országszerte mintegy 300 000 neonsárga láthatósági mellénybe öltözött tüntető. A gázolajárak növekedése tűnhetne kiváltó oknak, de a felháborodás mögött Emmanuel Macron államfő neoliberális politikája áll (melyet, tegyük hozzá, a korszellemtől örökölt a jóvágású francia). Franciaországban a dolgozók kétharmada (17 millió ember) saját településén kívül dolgozik – s könnyen belátható, hogy ennek következményeként emelkednek a lakbérek, a munkahelyek egy-egy centrumban koncentrálódnak és stagnálnak a bérek –, e kétharmadnak pedig túlnyomó része autóval közlekedik, minthogy a közszállítást a privatizálás szellemében igencsak kibelezte a francia kormány. Az üzemanyagárak folyamatos növekedése pedig komolyan megnyomorítja a már amúgy is kilátástalan helyzetben (értsd: „egész életemben ezt kell csinálnom, és semmi foganatja nem lesz”) sorvadó francia dolgozókat.
Mindezt pedig súlyosbítja az, hogy Macron a politikai centrum kiegyensúlyozottságához híven olyan adópolitikát folytat, melynek következtében a gazdagok vásárlóereje nő, a szegényeké pedig csökken. Sokan azt mondják, elég szomorú, hogy a globális klímaváltozás orvoslása érdekében hozott törvények ellen lépnek fel az alkalmazottak. Ez viszont kiválóan megmutatja, ebben a helyzetben a dolgozóknak – azért, hogy túlélésüket egyik hónapról a másikra (!) biztosítsák –, nincs más választásuk, mint ellenszegülni az ilyen s efféle intézkedéseknek. A kőolaj-nagyvállalatok mindeközben köszönik, jól vannak.
A tüntetések hangvétele hasonló Ausztriában, ahol Sebastian Kurz „igaz osztrák” kormányát hasonló vádakkal vették elő. Kurz kormányának intézkedései között a osztrákság megőrzése mellett olyan finomságokat találunk, mint: megszorítások (az egészségügy meglopása, a szociális háló szétmállasztása), a napi 12 órás műszak törvénykönyvbe vésett elismerése, adóengedmények a nagyvállalatoknak és a leggazdagabbaknak. Igentsak népiesch. Úgy tűnik, a bevándorlás-ellenesség még nem garancia arra, hogy valaki a saját népének jót akarjon…
Erre igen jó és közeli példa Orbán Viktor miniszterelnök. Ha ez előtt kétséges lett volna bárki számára, a túlóratörvény bizonyítékul szolgálhat: Orbán úrnak a magyarság ápolásáról vallott sajátos elképzelései híján vannak annak az egyszerű megfontolásnak, hogy figyelembe kéne venni, a Magyarországon élőknek mi árt és mi nem. Orbán, akárcsak Macron vagy Kurz, a gazdasági kérdésekben a lehető legkegyetlenebbül jár el:
növelni a vállalatok profitját BÁRMI ÁRON!
Hiába hőbörögnek most a Bayer Zsoltok, hogy sorosista gendercsicskák szökdösnek az utcákon, mert ez már nem a CEU-ügy, ez már nem EU-s probléma, most a dolgozók helyzete miatt tüntetnek sokezrek. De legalábbis emiatt kezdtek el tüntetni, mert valahol mégis CEU-ügy, és mégis EU, mégis a magyar közélet, mégis Magyarország. Az ellenzéki politikusok konkrét követeléseket is megfogalmaztak:
- A rabszolgatörvény azonnali visszavonása;
- kevesebb rendőri túlóra;
- független bíróságok;
- csatlakozás az Európai Ügyészséghez ;
- független közmédia (kissé részletesebben lásd itt).
E követeléseket az állami tévéadókon keresztül akarták eljuttatni az emberekhez, de természetesen ez nem történhet meg, minthogy ezek nem állami, hanem kormánycsatornák. Jelzésértékű, hogy a tüntetések az MTVA székházát vették célkeresztbe. Ezzel a tüntetők egyszersmind azt is mondják: a kormány hazudik. (Hasonló helyzetről árulkodik a fent említett szerbiai tüntetés is, amelynek nagyságát a közmédia „alábecsülte” – a tüntetők bosszúságára.)
Viszont a túlóratörvény jelentette ballépést nem tudják kivédeni a szokásos hazugságokkal, most már nem egyik vagy másik kisebb csoport érdekeit csorbítja a kormány. A túlóratörvény nem diszkriminál, nem részesít előnyben Fidesz-kispolgárokat meleg bölcsészekkel szemben. Erre talán Orbán hívei is ráébrednek, s ha időben, akkor fontos változások következhetnek be Magyarországon. Az ellenzéki pártok közös erőfeszítése, a diákok és a szakszervezetek közreműködése dicséretes, és sokunkat reménnyel tölt el.
Látnunk kell azonban azt,
hogy a magyarországi helyzet nem kuriózum. Hemzsegnek a dolgozók ellen forduló kormányok, ahogy találunk még a közelünkben példát a közmédia megfertőzésére is. Hogy lesz-e változás Magyarországon, nem kis részben fog függni attól, hogy máshol hasonló ügyek mentén szóhoz jut-e a nép. Akár itt, Romániában is, hiszen nem mondhatjuk, hogy a lakhatás, a dolgozók jogai, az egészségügy, az oktatás terén ne lennének problémák – akárcsak másutt. A puszta szemlélődés magaslatáról (vagy épp a gondolattalan szendergés ködfelhői közül) mi is léphetünk a tettek mezejére, ahogy azt európai sorstársaink tették.
De csak akkor lehetnek ténylegesen sikeresek ezek a mozgolódások, s akkor lesznek többek puszta hevüléseknél, ha az emberek ráébrednek arra, hogy az őket kegyetlenül sújtó problémák máshol is léteznek. Csak akkor lesz tényleges változás, ha ezek a törekvések nemzetközi szinten összehangolódnak. Persze, itt már nem csak Európáról van szó. De mi itt vagyunk, ezért nekünk itt kell kezdenünk… Ha pedig kialakul egy európai ellenállás, amely végre kiáll a dolgozók életéért, idejéért, erejéért, és nem felejti el azokat sem, akik elestek a munka savanyú kiváltságától, akkor új lehetőségek tárják majd fel magukat előttünk. A jobboldali Európa (Orbán, Kurz) ugyanolyan kietlen hely az emberek számára, mint a neoliberális Európa (Macron). De mozgolódik valami más itt a hidegben, a hó alatt.
