Kelemen Attila Ármin bírálatot írt pár napja megjelent cikkemre. Álláspontomat tisztázva erre válaszolok ebben az írásban.
Hogy jövök én ahhoz, olvasatlan, tudatlan, tapasztalatlan, még filozófiai végzettséggel sem rendelkező suhanc – aki még olyan banális hibákat is elkövet, mint jeles költőink összekeverése (ezúton szeretném megköszönni a tisztelt hozzászólónak a helyreigazítást) –, hogy jövök én ahhoz, hogy bíráljam az RMDSZ-t, egyáltalán, hogy felszólaljak a nyilvánosság előtt? Mert ez a jogosultság kérdésessé lesz, legalábbis számomra, a bírálatot olvasva, így tűnt. Erre jobb válaszom nincs, mint az, hogy annál fogva, hogy állampolgár vagyok. Bizonyos értelemben mellékes, hogy filozófiai képesítésem van. Mondandóm és nézőpontom szempontjából természetesen nagyon is fontos, de nem ez jogosít fel arra, hogy a nyilvánosság előtt felszólaljak. Románia magyar etnikumú állampolgára vagyok, ezért nem kevésbé illetékes az itteni ügyekben, mint a legtudósabb, s nem inkább, mint a legtudatlanabb.
Azt hiszem, hogy mindenki, aki publicisztikát ír vagy olvas, és azok is, akik hozzászólnak ezekhez a szövegekhez (leszámítva az önmaguknak tetszelgő trollkodókat) azért teszik, mert szívükön viselik közös ügyeinket. Ez az, amiből ki kell indulnunk, ez az, ami minket összeköt, s ez teszi lehetővé azt, hogy valamit kezdjünk magunkkal. Engem is ez az aggodalom, állampolgári, egyáltalán emberi kötelességem vitt rá, hogy azt írjam amit – tudatlan, olvasatlan létemre. Ezért is volt megnyugtató, hogy engem, fiatal kollégát Kelemen Attila Ármin nem elriasztani akart az írástól.
Térjünk a tárgyra.
Most, hogy a cikkem pontosítása jogosultságát megalapoztam, a következőket tudom mondani. A cikkem tulajdonképpeni mondanivalója nem az RMDSZ-szel kapcsolatos, hanem a világszerte uralkodó ideológiával, a neoliberalizmussal. Az RMDSZ kampányszövegeit példaként említettem, mert szerintem eminens példái ennek az ideológiának. Ugyanakkor a példaválasztás nem esetleges és korántsem ártatlan: szerintem nagy szükség van a vitára az épp kiemelt jövőkép-dokumentumról, s jó alkalom összekötni a magunk helyi nyavalyáit a globális helyzettel (mint például). Akárhogy is legyen, szeretném tisztázni azt, amit mondtam (vagy mondani akartam).
Kelemen Attila Ármin azt írta: „Ha valamiben értékes az illető dokumentum, akkor az pont azoknak a mozzanatoknak a sora, amelyek révén – így vagy úgy, de – egy bizonyos gazdasági elképzelést is fel tud mutatni.” Az, hogy egy pártnak gazdasági elképzelései is vannak, ma már nem úttörő újdonság, hanem politikai szükségszerűség. Nem is azzal van a baj, hogy egy ilyen szükségszerűséget az RMDSZ felismer és eleget tesz neki, hanem azzal, hogy a képzelet mintha kimerülne ebben az alapvető, magától értetődő dologban. A kapitalizmus sajátossága, hogy a politika visszavonul a gazdasági homályosságokba – gazdasági érdekeket kezd el képviselni, a népességet ezen érdekeknek megfelelően igazgatja. A neoliberalizmus az a fejlemény, amelyben a politika már direkt módon képviseli ezeket az érdekeket: munkaerőről, külföldi befektetőkről stb. beszél (és másról nem nagyon).
Miután a fizetésekre és a vállalkozókedvre vonatkozó adatokkal illusztrálja Székelyföld hátrányos helyzetét, Kelemen Attila Ármin ezt a következtetést vonja le: „A székelyföldiek zömének esetében nem az a dráma, hogy életük kiüresedik, mert dehumanizálja őket a kapitalizmus. A probléma a napi megélhetés, az agyelszívás, a progresszív értékek versenyének totális felfüggesztése, az erőforrások szűkössége, és persze az összes olyan neurózis, ami jellegzetesen a perifériákon terem meg igazán.”
Hát a napi megélhetés nehézsége, az agyelszívás, az értékek „versenyének” felfüggesztése, a szűkösség, a neurózis nem épp az élet kiüresedése?! Éppen így embertelenít el a kapitalizmus! Hogy mindent, ami emberré teszi az embert, el kell napolni, hogy elvégezhessük az éhhalállal ránk kényszerített kötelességet: hogy építsük a kapitalizmust! A dehumanizálás nem a városi hipszterek kiváltsága, ez jelentkezik centrumban és periférián egyaránt. És a centrum és a periféria közötti gazdasági különbség elhatalmasodása nem másnak, hanem pont a neoliberalizmusnak a terméke.
Magunkra maradtunk.
Ez volt Horváth-Kovács Szilárd az értelmiségről szóló Plakátmagány-cikkének következtetése, s szerintem ez egy fontos diagnózis összefoglalása. Arra próbáltam rámutatni, hogy ebben a helyzetben miért nem várhatunk a politikumtól segítséget. Meglátásom szerint azért nem, mert a politika visszavonult, gazdasági menedzsmentté fokozta le önmagát, és többet nem is akar (vagy nem tud) képviselni. Ez nem bűn – ez korunk egyik jellegzetessége, vagy ha tetszik, szimptómája. És ezért is nem azzal a szándékkal írtam meg előző cikkem, hogy a politikum megszívlelje kritikámat; a politikum kényszerpályán van.
A neoliberalizmus tulajdonképpen betetézése egy hosszan tartó folyamatnak, ami az emberi élet minden szférájának bekebelezése a gazdaság által. Mindez rémtörténetnek hangzik, de nekünk valóságként jutott. A gazdaság – ahogy azt bírálóm helyesen látja – minden emberi tevékenység alapja. A neoliberalizmus, mely világszerte diadalmaskodik, abban áll, hogy ezt az alapot a legmagasabb célként tételezi az emberi élet minden terén, mégpedig úgy, hogy egy elvont, minden emberi megfontolástól idegen logika szerint működteti. (Aki nem hiszi, gondoljon arra, hogy ha már az 1970-es évek végén bizonyosak voltunk afelől, hogy az általunk okozott ökológiai károk végzetesek lehetnek, miért nem tettünk eddig semmit, és miért nem teszünk még most sem.)
Ennek a rövidzárlatnak következménye, hogy mi, emberek, kiszorulunk abból a világból, amit teremtettünk. A politika a munkaerő igazgatása a piac, a tudomány a tudás igazítása a piaci követelményeknek megfelelően, a kulturális intézmények pénzhiányból kell pénzt termeljenek. Magunkra maradtunk, és maradunk a semmivel: a neoliberális kisgömböc mindent felfal.
De történt már olyan, hogy a semmiből új, más világot teremtettek. Az, hogy minden csupán gazdasági szempontból értékelődik, s hogy úgy néz ki, az, ami nekünk, embereknek fontos, nem talál otthont a pénznek és a munka rideg világában, szembesít minket azzal a helyzettel, hogy többé nem lehet értünk tenni minélkülünk. Nem lehet más politika, csak az, amit mi csinálunk, mert amit a politikum művel, nem más, mint a gazdaság menedzselése. Nem lehet tudomány, kultúra úgy, hogy ne bennünk lenne, mert ami az intézményekben van, nem az igazság s a hagyomány sajátosságainak elvei szerint szerveződik, hanem a profit elve szerint. (Természetesen van példa ezek ellenkezőjére, de kínkeserves, jóllehet nemes próbálkozások ezek, s kudarcra vannak ítélve.)
Fontosnak tartom felidézni, ha már Székelyföldről szó esett, az egyik legszebb székely hagyományt: a kalákát. Ez a hagyomány szöges ellentétben van a piaci versennyel, hisz lényege éppen egymás megsegítése, s az egymásba vetett bizalom. Van ahonnan kiindulnunk, hogy helyi sajátszerűségeinken keresztül utat vívjunk magunknak emberi mivoltunkhoz.
Nem hiszem, hogy bárki tagadhatná: komoly problémákkal szembesülünk. Ha ahhoz, hogy ezeket megoldjuk, százszor kell melléfogjunk, akkor fogjunk mellé százszor! Mindeközben ne feledkezzünk meg arról, hogy ebben a slamasztikában, amit világnak hívunk, együtt vagyunk benne. A sötétben tapogatózva – mert hát ki látja át ezt az egészet?! – próbáljunk meg segíteni egymásnak, hiszen aggodalmunk gyökere, ahogy a probléma maga: közös.
