A parasztkülsejű öregember belekezdett utolsó mondatába. Kucsmában volt, mint télen mindig, és úgy beszélt, ahogy mindig: jobb karjával gesztikulálva hangsúlyozta raccsoló, lassan összeálló szavait, ahogy a logopédusoktól tanulta. A hajdan mezítlábas falusi gyerek görcsös igyekezettel küzdött meg életében utoljára a szavakkal. Mindez az utolsó szó jogán is történhetett volna, ha ott és akkor lett volna szó és jog. Ahogyan mindez ünnepi beszéd lett volna, az ország vezetőjének ünnepi beszéde, ha még lett volna ünnep és vezető, és a hálaadás transzparenseken olvasható szavai bárkinek is jelentettek volna még valamit.
De mindez éppen most ért véget hirtelen, egy mondat közepén, teátrálisan, miközben valójában már hosszú ideje nem létezett. A hatalom véget nem érőnek ígért mondata, amely az előírt boldogság ünnepéből mindig és csakis az előírt boldogság újabb ünnepeibe vezetett évtizedeken át szakadatlanul, unalomba és jelentésnélküliségbe fullasztva magát az ünnepet, és az ellenkezőjét állítván elő mindannak, amit állít, most szakadt félbe. Mindennek már csak az eljátszása volt valódi, a vezető, az ország, a nép, az ünnep, a párt, a boldogság, a saját sorsunk kovácsa, az útmutatások szelleme, a hőn szeretett, mind, mind csak maga a transzparens üres felülete maradt, amire valamikor felírták.
Utolsó szó és az ahhoz való jog már csak azért sem létezhettek, mert a pártbrosúrákban előírt üdvtörténetben semmi sem lehetett utolsó, és mindaz, amiről egyáltalán szó lehetett, csakis úgy kerülhetett szóba, mint ami mindig is megvolt már. Legyen a szó utolsó vagy első, a szavak hivatalos jelentésének szentségei örök jelenbe emeltek mindent és mindenkit, a nép ókorig visszavezetett története is a már kétezer évvel ezelőtti, „nem szervezettnek”, majd „centralizáltnak” nevezett állam mítoszának kabaréba illő anakronizmusát hirdette az iskolai tankönyvekben, amelyeket persze mindig újraírtak, de mindig úgy, mintha már mindig is meglettek volna.
Az öregember úgy kezdett bele utolsó, lefejezett félmondatába, hogy nem tudta, nincs már teste, vagyis országa, népe, hatalma, szava és teljes mondata. Halála pillanata volt ez, még életében. Utolsó mondata attól maradandó, hogy félbemaradt. Az öröklét politikai tana, melyet sosem értett, de mindig is vallott, biológiai életének utolsó perceiben is biztosította valóságérzetének teljes hiányát.
E vélt öröklét vélt részeseként távozott. Megváltói önképe mindentől megvédte, elsősorban attól, hogy ráeszméljen, hogy ő – az ünnepelt –, az ünnepek és az ünneplők mindenestül egy valóságosnak hitt előadás díszletei. A függöny most fellibben, és a valóság, mely mögötte áll, érthetetlen. A végzet gesztusa volt ez, amivel még vissza lehetett zökkenni a megszentelt időből a történelmi időbe, a kihirdetett ige szigorára emelt politikából a valódi esemény váratlanságába, az emberfelettiből és az embertelenből az emberibe, egy ember végének látványába.
(Fotó: Scott Edelman, Library of Congress/Wikimedia Commons)
