Az úzvölgyi katonatemető körülötti konfliktus sokadszorra bebizonyította azt, amit bárki megtapasztalhat árvíz, földrengés, aszály esetében: mind az állam, mind a civil társadalom csődöt mond, ha igazán baj van.
Ebben az ügyben csődöt mondott a romániai kormány: belügyminisztérium, csendőrség, titkosszolgálat, sírgondozó hivatal, műemlékvédelem, az állam regionális és helyi szervei is csődöt mondtak (a megyei és községi tanácsok meg a vezetőik), csődöt mondott a görögkeleti (ortodox) egyház, a romániai magyarok országos érdekképviselete (amely egyben parlamenti párt, tehát az állam része), csődöt mondott a sajtó, csődöt mondott a magyar és a román diplomácia. Mindezek – politikai vezetés, közigazgatás, képviseletek, szakmai szervezetek – a saját rosszul fölfogott (olykor csak képzelt) érdekeiket követték, és különféle okokból tüzelték a roncsoló és emberellenes indulataik csapdájába zuhant embertömegeket. Nem szólva arról, hogy a román támadás stratégája szolgálaton kívüli csendőrtiszt (a román csendőrség volt országos parancsnoka!) volt, Sebastian Cucoş, számos romániai tüntetés brutális szétveretője, több forrás szerint a belügyminiszter bizalmasa – akiről azt írja Ciprian Mihali, hogy „mare pupător de icoane şi drapele”, az újfasiszta focihuligánok ismert védnöke – , no meg (bár ez inkább tragikomikus) fölbukkant állítólag a helyszínen Semjén Zsolt magyarországi miniszterelnök-helyettes, akinél rosszabb hírű és népszerűtlenebb kormánypolitikus aligha akad. De a mindenfajta diszkrimináció iránti vonzalma és nacionalizmusa tekintetében nem áll fönn kétség. (Update: azóta már volt kisebb tüntetés Budapesten a román nagykövetség előtt, és újabbak készülnek. S ebben a hangulatban közöl a magyar Miniszterelnökség irredenta térképeket a Twitteren: ez ellen élesen tiltakozott Matjan Šarec szlovén miniszterelnök és Borut Pahor szlovén köztársasági elnök. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” – ez volt Bibó István híres esszéjének a címe.)
Az etnikai-nyelvi többség oldalára állt – és nem a teljes romániai Staatsvolkkal, az alkotmányos-politikai közösséggel szolidáris – román nemzetállam felelőssége nagyobb, mert nagyobb az ereje és a befolyása.
A temető körül előkerültek a nemzeti-etnikai konfliktusok összes baljós-tragikus kellékei: a lobogtatott nemzeti és regionális zászlók, a sírkeresztek – la terre et les morts, a föld s a holtak, ahogyan az Action Française régi sovinisztái szokták volt mondani –, a háború emléke és a szimbolikusan újrajátszott háború, az éjszakai őrtüzek, az imák, az esküvések, a himnuszéneklések, a népviselet militáns használata, a gyűlölet és a megvetés durva szavai elkeverve az áhítat és a gyász hangjaival, majd végül a testi erőszak, s aztán persze a harag könnyei. És a kölcsönösen meggyalázott sírok, a „másik fél” kegyeletének kegyetlen megcsúfolása.
Mindegyikben így vagy úgy részt vettek „közületek” vagy „közületek” ismert képviselői. A videók és fényképek elterjedtek a világhálón és az ún. közösségi médiákon.
Péntek délután láttam a kolozsvári vasútállomáson az áthaladó csíksomlyói zarándokvonatot, amelynek az ablakaiból a magyarországi utazók hatalmas magyar és székely zászlókat lengettek – a helyi közönség teljes közönye és értetlensége közepette – , jól látszott, hogy a magyar „nemzeti tábor” a teljes érzelmi mozgósítottság állapotába került.
Ha valamelyik összecsapáskor ott a völgyben valakit – akár véletlenül – megölnek, ki tudja, hol lennénk már.
A magyar és román diplomácia eljátssza a súlyos államközi konfliktus minden klasszikus jelenetét. Az olyasmit, hogy a magyar külügyminisztériumba „bekéretett” román nagykövet (nyilván minisztere utasítására) egyszerűen nem megy el, fegyveres incidensek szokták követni, bár ezúttal nem fogják. (Update: a budapesti román nagykövet nem utasította el a találkozót, csak új időpontot kért.) A romániai magyar párt vezetője (volt miniszter) a belügyminiszter és az illetékes prefektus lemondását követeli.
Tehát a díszletek készen állnak.
Nyilvánvaló, hogy a román állam megakadályozhatta volna a konfliktus eszkalációját, békésen is érvényt szerezhetett volna a hatályos törvényeknek, jogszabályoknak és a józan ész alá rendelt szokásjognak. De ezt láthatólag nem akarta. A katonatemetőt „őrző” magyar csoportot – amelyet hivatalos személyek vezettek – megtámadó, számbeli fölényben lévő román tömeg élén román parlamenti képviselő (tehát úgyszintén mentelmi jogot élvező, fölesküdött, hivatalos személy) haladt, aki nem figyelmeztette a jelenlévőket a törvényre, amelynek a betartása és betartatása a kötelessége. (A hírhedt csendőrparancsnok nem volt szolgálatban, de iménti beosztottaival állt szemben. Update: kiderült, hogy mégis hivatalos megbízásból ez a Cucoş irányította a csendőröket a helyszínen.) Olyan rendkívüli, halaszthatatlan vészhelyzet nem állott fönn, amely az erőszakot igazol(hat)ta volna.
Igen, a csőd teljes.
Akik abban a helyzetben vannak, hogy a romániai nagy nyilvánosságban tegyenek valamit a megnyugvás, a kiegyezés, a méltányosság és a történelmi igazságosság árnyalt, gondos és a lehetőségig elfogulatlan megítélése érdekében valamit tegyenek, szintoly kevéssé teljesítik a kötelességüket. (Azok a kiváló értelmiségiek se, Bukarestben, Kolozsvárt vagy Budapesten, akik csak a szájukat húzzák e provinciális veszekedés láttán, s kikapcsolják a netet. Update: azért nyilatkoztak az alfalvi fiatalok, lesz szolidaritási séta Kolozsvárt, tűrhetően nyilatkozott az USR [a kolozsvári szervezet] és a PLUS, és ahogy elnézem, lesznek még hasonlók, tehát talán túl borúlátó voltam.)
Olyan jelentős politikai erőt nem ismerünk Romániában vagy Magyarországon, amely kicsit se nacionalista. A befolyásos román kulturális hetilapok már évtizedek óta a két világháború közötti soviniszta román reakció rehabilitálásának a frenézisében élnek, akárcsak a történelmi „ismeretterjesztés”, „tudománynépszerűsítés” meg az iskolai tankönyvek. Az „igazságtétel” a bosszú szinonimája lett, a „tényföltárás” az uszításé. Ez Magyarországon sincs másképp, ahol a nagyközönség számára az irredenta, antiszocialista és antiliberális uszulás jelenti a nemzeti történettudományt, bár a helyzet tekintélyi szerkezete más.
Ebben a helyzetben az, aki a helyzetet megmentheti, senki más, csak ön, kedves olvasó.
Ön az, aki környezetét megpróbálhatja meggyőzni róla, hogy minél nagyobb a veszedelem, és minél bővebben árad körülöttünk az aljasság és az elvakultság, annál nagyobb szükség van higgadtságra – nem megalkuvásra: higgadtságra. Nép- és fajgyűlöletet nem helyes és nem célszerű ugyanevvel viszonozni. A soviniszták őrjöngő hatalom- és megtorlásvágyának a levét az alávetett osztályok szokták meginni. A megtévesztett nemzedékek áldozatai ott nyugszanak – igen, éppen ott! – a katonatemetőkben.
Ha gondolkodó embernek valami eszébe kell hogy jusson a katonatemetőkről, az a BÉKE.
Az egyenruhát, a fegyvert, a csatát nem csodálni és ünnepelni kell, hanem a tragédia jelének tekinteni, kerülni kell és elvetni. A bátor katona is áldozat, az özvegye és az árvája is, meg az általa fölgyújtott és szétlőtt települések égő romjai alatt haldokló gyerek is. Meg a katonaszökevény is. Meg a meggyalázott sírok és a földúlt könyvtárak meg a megerőszakolt asszonyok. És a lebombázott hidak. Akit ünnepelni kell, az, aki lelkiismereti okokból a katonai szolgálatot megtagadja, és vállalja a következményeket.
Nincs itt mit csodálni, nincs emlék itt, amely előtt le kellene borulni. Csak arra kellene törekedni, hogy ne legyenek újabb és nagyobb katonatemetők.
Ezért még egyszer, alaposabban utána kell nézni, hogy ki nyugszik hol – erre vannak szakemberek –, rendbe kell hozni a sírjukat, és abba kell hagyni (minden oldalon) annak a vitézségnek a férfias magasztalását, amelynek a másik neve a pokol.
Nem teljesen jelentéktelen dolog, mekkora sírparcella jut valamely hadviselő nemzet frontra hajtott és elpusztított katonáinak, de még ennél is jelentősebb, hogy mekkora szabadság jut a nemzetállam sodronykerítései és falai közé kényszerített, különféle karakterű, kultúrájú, hajlamú, kedvű, fölfogású emberi lényeknek.
Lehet, hogy épp most ez az ügy elalszik, és csöndben belesimul abba a sovén-etnocentrikus hagyományba és sufnibölcseletbe, ahol „mi” mindig meg nem értett vesztesek vagyunk – a román nacionalisták szerint a román állam a kisebbségek javára részrehajló, és a románok háttérbe vannak szorítva a „saját” hazájukban; ugyanezt a szöveget minden áldott nap elszavalja valaki Magyarországon is, de ott ezért Európát szokták okolni –, a „mások” pedig érdemtelenül, furfanggal sikert elérő nyerészkedők és bitorlók. Hát ez unalmas.
Mondja meg munkatársainak, szomszédainak, rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, kedves olvasóm, hogy nem is csak a józanul fölfogott érdekünk diktálja (s ne értsük félre egymást: ez a románok érdeke is, bármilyen óriási többségben vannak), hogy szégyenletes és veszélyes bárgyúságként mellőzzük a szimbolikus (és valóságos) háborúskodást (meg az olyan rég tisztázott tényeken való esztelen vitákat, hogy ki volt Erdélyben előbb, ki mikor „jött be”, és mikor telepítettek be kiket, és kik és hogyan asszimiláltak vagy űztek el kiket, bár magukat a tényeket, föltéve, hogy csakugyan tények, nem lenne szabad elfelejteni). Hanem az is diktálja, hogy megértjük és elmondjuk, hogy fontosabb dolgunk is van a Duna-medencében a társadalmi igazságtalanságon és megkergült „gazdasági életen” nyugvó „civilizációnk” roskadozása vagy talán kezdődő pusztulása idején, mintsem hogy felelőtlen, harmadosztályú, embergyűlölő karrieristák intésének engedve egymást pofozzuk, és zászlainkat lengetve, sűrűn vetve magunkra a keresztet, masírozzunk a fölösleges, még elkerülhető végromlásba.
Mit mondunk magunknak és másoknak?
Azt-e, hogy egyrészt egyenlők vagyunk, másrészt meg fölsőbbrendűek. Mert mi vagyunk többen, vagy mi vagyunk a régebbiek meg a hősiesebbek meg a „nyugatibbak”, nem ázsiai lovas nomádok, vagy nem holmi fanarióta, levantei, bizánci, züllött népség. Hiszen tudjuk, hogy kire gondol a „Deșteaptă-te, române” jeles szerzője, amikor a „barbarii de tirani”-t emlegeti…
A hallgatás nem válasz minderre, és nem hoz megnyugvást. Azt se helyes gondolni szerintem, hogy az erdélyi magyarok kisebbségben vannak, hát „ne ugráljanak”. Hanem azon kellene nagyon gyorsan gondolkozni, hogy akárcsak az ennek nem kedvező jelenlegi állapotok között is miként lehetne az egyenlőség elvének érvényt szerezni. Ebben minden etnikum, nemzetiség, társadalmi nem, generáció érdeke egyesül, kivéve a jelenlegi társadalom elenyészően csekély számú haszonélvezőit. (De számukra is morális haladás lenne.)
Meg ennek keretében le kell végre számolni a véres kultuszokkal, amelyek csak némelyek – rendszerint a gyöngébbek és a kisebbségben lévők – elnyomása és megbántása révén elégíthetik ki vérre és zsigerre éhes démonaikat. Que messieurs les assassins commencent – nem lehet arra hivatkozni, hogy ezt a románok kezdték, hát hagyják abba ők először a hadi istenek etetését embercafatokkal, és a nemzet bálványának (azaz saját maguk fölistenített változatának) az imádatát és az embertársaik elleni vétkes gyűlölködést.
Ahogy lenni szokott, a béke erői szervezetlenek, szétszórtak, gyöngék. De megerősítésük évek föladata, nem ezé a pillanaté. Azonban megfontolandó, érdemes-e eltartani olyan szervezeteket, amelyek fönnmaradása a nemzetiségi viszályok éleződésétől függ.
Ebben a helyzetben csak annyit tehetünk – erő híján –, hogy arra kérjük olvasóinkat: higgadtan, nyugodtan, körültekintően, de álljanak ki a nacionalizmus és az etnicizmus ellen, vegyék rá barátaikat, hogy lépjenek ki a spirálból, amelynek a forgolódása végén a jogfosztás, a kitelepítés, a polgárháború, a társadalmi gazdagság és a kultúra megsemmisülése szokott fölrémleni.
Az utóbbi években románok és magyarok egykedvűen, közömbösen elmentek egymás mellett, beérték vele, hogy semmi különösebben szörnyűt nem művelnek egymással. Nemzetiségi jogokat kerülő úton, ravaszkodással és ügyeskedéssel sikerült csak itt-ott, hébe-hóba kivívni vagy kiterjeszteni.
Ez nem elég. Néhány jóindulatú, békülékeny nyilatkozat – bár több kellene belőle – szintén nem elég. Egymás iránti élénk érdeklődés, egymás megtanulása és valódi társadalmi szolidaritás nélkül ez reménytelen. Nem a fasiszta fociultrákkal kell egyezkedni, nyilván nem is lehet. Nem olyasmire gondolok, mint pár könyv ötletszerű lefordítása: a „kultúrkapcsolatoknak” ez az ósdi fajtája nem ér fabatkát se.
Ha a soviniszta-rasszista reakcióval a magunk életszférájában nem számolunk le határozottan (mindenekelőtt a magyarországi államhatalom és számtalan propagandaszerve által sugárzott fajgyűlölettel, idegengyűlölettel, Európa-gyűlölettel, amelynek a föladása – együtt más indulati-érzületi könnyebbségekkel – a hosszú beidegzés után nem lehet könnyű; ha a románok nem tekintik a modern nemzeti önkép hiteles-érvényes megfogalmazójának a Vasgárdát és a Szt. Mihály Arkangyal Légió Romániában ma is ünnepelt, vallásosan tisztelt gondolkodóit), ha nem hagyjuk abba azt, hogy a fasisztoid jelenségek föléledését a hétköznapok banális apróságai közé soroljuk, akkor nem fogunk semmire se menni a produktív, hasznos, szép, örömteli emberi egzisztencia elképzelése és megalkotása ügyében.
Kolozsvár/Budapest, június 7.
