Tizenkét év – a klímaváltozás kísértetéről

T

Még tizenkét év: ennyi időnk van helyrehozni a dolgokat, megváltoztatni azt, ahogy élünk – ezt olvashattuk néhány napja. Olvastam én is megannyi véleményt, a cinikus beletörődéstől a tragikus beletörődésen át a meddő fogyasztói forradalom hirdetéséig. Az egyik tanárom szerint: „Azért mégsem hiszi el ezt az ember. Valamit csak ki fognak találni”.

Mégsem hiszi el… Tizenkét év. Milyen kevés. Milyen sok. Milyen kevés!… Tizenkét év… Ülök a könyvtár előtt, kávét szürcsölgetek, és nézem, ahogy az októberi napvilág játszik a szemközti fenyőfán. Tizenkét év… Hogy tölteném ezt az időt? Hát te, kedves olvasó, hogy töltenéd? Ha tényleg megváltoztathatatlan lenne ez a személytelen ítélet, mit tennénk? Tavaly olvastam egy cikket egy társadalomtudós nézeteiről. Mayer Hillman szerint már nincs remény, az emberiségnek végleg befellegzett, ígyhát úgy kellene tegyünk, mint a halálos betegek, akik mindent megtesznek hátralevő éveik szaporításáért. Ezeket az éveket szeretteikkel töltik, legyenek azok emberek, dolgok vagy tevékenységek.

Jőni fog, ha jőni kell. Tehetünk azért, hogy nagyszerű legyen, ha már úgyis jönnie kell? Tizenkét év, gondolom már hányadszorra. Vajon ha húsz lenne, másképp érezném magam? Hogy érzem magam egyáltalán? Ha az utcán járok, nem látom az emberek arcán, de néha biztos feltör ez a nyugtalan tudat, egy-egy kényszerű rándulásban, ha nem másban. Amerika elnöke nem hisz ilyesmikben… Globális klímaváltozás?! Neki ez kínai… De hát, persze hogy nem hisz, üzletember lévén. Elon Musk hisz benne, de úgy tűnik, inkább a piaci rést látta meg az emberi lelkiismeret ilyetén hasadékában, mintsem morális felszólítást. Habár, ki tudja? Lehet, hogy korunkban így tudatosul a morális felszólítás: piaci résként. A rés pedig egyre nagyobb.

Trump nem is hihet a globális klímaváltozásban, mert hithű bizniszmenként megrögzött idealista – a szó pejoratív értelmében. A tartalmatlan gondolat, a puszta forma istenítője. Ezt a gondolatot csinos bankjegyek formájában tapintani lehet. Elon Musk – bár hisz a globális klímaváltozásban – még megreked a forma szintjén, hiszen ő is hithű bizniszmen. Így hallhatja csak piaci résként az élő anyag nyomorú kiáltását. Tesla? Inkább Edison. Nem forradalmár, hanem menedzser.

Menedzseli a szorongást, ahogy menedzseljük mi is, amikor félig öntudatra ébredve nem kérünk szívószálat a kólánkhoz.

Van még tizenkét évem. Évünk. Végül is lehet, hogy több is, a 2030-as években csak az szélsőséges időjárás és az ezzel kapcsolatos tömeges menekülés, és az extrém természeti jelenségek gyakorisága veszi kezdetét. Azok országok, amelyek a világgazdaság szerencsésebb oldalán vannak, majd hatalmas falakat építenek. Meglásd, te keresztes lovag, eljő még az idő, amikor kerítésed fakockákból épített váracskához lesz hasonlatos csupán!

Megy tovább a forma istenítése, melyben mindannyian részt veszünk, jobb esetben kényszerből, rosszabb esetben meggyőződésből – vagy fordítva. Az emberek bemennek a munkahelyre, ha van nekik olyan, s nem épp Kongóban bányásznak érceket a telefongyártóknak fegyveres őrök mellett. Hogy mit csinálnak ott, talán maguk sem tudják. De csinálni kell, egy több ezer tanulmányból készült szintézis híre nem gátolhatja meg a munkát! A szent munkát! Ó, mennyi áhítat: „Dolgozol? És hol? Mit csinálsz? De érdekes! Jól fizetnek? Na az jó, hál’Istennek!” De vajon, ha tényleg még csak tizenkét év van hátra, csinálnánk-e ezt? Ha húsz? Ha száz? Hát ha lenne ezer? Ezer már elég sok, abba beleférne.

Mi ez a cél, amit oly tevékenyen, éjt nappallá téve űzünk? S mit kezdünk ezzel a céllal most, hogy egyre inkább megmutatkozni látszik, milyen vakká tett minket a valósággal szemben? Már régóta, sokféleképpen és a legtöbbször szerencsétlenül megfogalmazódott az: válságban van az emberiség. Identitásválság. Értékválság… De az emberiség tud tűrni, egy-egy szerencsétlen életút csúfos vagy tragikus véget ér, egy-egy nép belebolondul és enged a nyomásnak, egymásnak esnek kisebbségek és többségek, de ezt mind tűrni tudjuk, elbírjuk, s valahogy mindez része lesz a nagy (rém)álomnak, mely önmagát álmodja. Börtönök és kínzókamrák az elsikkadt életutaknak, cégek, amelyek kerítéseket, fegyvereket gyártanak, tömegoszlató technikákat fejlesztenek a többségek és kisebbségek harcához. Ebből is pénz lesz, s ezt is munkával állítják elő, tartják fenn.

S közben sokaknak megadatik a kiváltság, hogy élvezzék, amiért az egész emberanyag (humánerőforrás) mozgósíttatik. Marhaburger, csibeburger… Emberburger. Kényelmes egyáltalán ez az élet? Kényelmi cikkeket kell feladni, vagy addiktív szokásokat csupán? S kinek kell itt cselekedni? Nekem és neked? Vagy nekünk? Elég csak tudatos fogyasztónak lenni, vagy tudatos termelőknek is kell lennünk? Mi lesz azokkal, akik elvesztik megélhetésüket, ha úgy döntünk, pár tárgytól megválunk?

Az ember tud tűrni a végtelenségig. De a természet türelme véges. (Az emberi természeté is.)

Kívülről kell hát érkeznie a figyelmeztetésnek, hiszen a belülről jövőt nem hallgatjuk meg. Tizenkét év, gondoljuk csendben egy pár napig, elvicceljük a dolgot, hamis nyugalmat keresünk a tudományba vetett bizalom formájában, majd folytatjuk azt a közös életmódot, ami idáig elvitt, s amely ezen az úton vihet csak tovább. Ha tizenkét év van még hátra a „pokolig”, mi értelme van folytatni? Folytatni azt a munkát, aminek semmi köze nincs sem hozzánk, sem a valósághoz. Nyolc óra munka, nyolc óra fáradtság, nyolc óra menekvés az ébrenléttől. Vagy ennek variációi. Mindig a jövőbe vetítjük a jelenben végzett és sokszor utált munka gyümölcseit. Vagy mi élvezzük azokat majd, ötven-hatvan-hetven évesen, vagy majd a gyermekeink. Ők majd dolgoznak az ő gyermekeikért… De ugyanez a munka kihúzta álmaink alól a szőnyeget. Mi lesz ebből a rendszerből, ha eltűnik a jövő? Mert itt ez forog kockán: a jövőnk.

Itt nem lesz alkalmunk gyors és könnyű megoldásokat elővarázsolni. Társadalmaink alapjáig kell hatolnunk és fel kell ismernünk azt, hogy annak legalapvetőbb formáin kell változtatnunk. Meg kell tennünk a lehetetlent. Másképp csak elnapoljuk a pusztulást… És ha valóban igaza volt annak a tudósembernek, aki azt mondta, tudtukon kívül már aláírtuk saját halálos ítéletünket, nem lenne igazán nagyszerű a hátralevő időt közösen tölteni, igaz életeket élve? Nem átváltoztatni a világ minden porcikáját pénzzé, közben pedig egyre jobban ki- és megfullasztani önmagunkat, hanem örülni a világnak… S egymásnak… 

Sokan mondják, már nincs remény. Sokan mondják, képtelenek vagyunk arra, amit megtehetünk. A politikai, gazdasági gépezet talán valóban képtelen megváltozni, de nekünk, embereknek csupán emlékeznünk kell… Ha egy napon elegen mondjuk: nem kívánunk továbbra is minden nap magunk ellen dolgozni, lehet, eljön a változás.

(A szerző 21 éves egyetemi hallgató)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Szilágyi Botond
Szilágyi Botond

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória