Az értelmiség részben elavult fogalom. Fél évszázaddal ezelőtt még azonosnak tekintették a diplomával rendelkezők csoportjával, de ma már ez a meghatározás jóval kevésbé alkalmazható. Nem csak a szakismeretek rendkívüli specializációja és a diplomát szerzettek jóval magasabb aránya miatt, hanem azért sem, mert a diplomások ma már nem képeznek egyetlen olyan összefüggő társadalmi réteget sem, amelyet hasonló kulturális igények, szokások és hasonló neveltetés jellemez. A diplomás népesség közös érdekei is – bár vannak – szerteágazóak és nem egységesek. Nehéz például egyértelműen eldönteni, hogy egy diplomás akkor marad meg inkább a szakmájában, ha egyetemi kutató lesz szerény fizetésért, vagy akkor, ha tudománya piaci alkalmazásával kamatoztatja tudását, jobban megfizetve, de kevésbé a diplomájának megfelelő munkakörben. Akár így dönt, akár úgy, döntésével egy más társadalmi réteghez fog tartozni, mint a másik csoportba került diplomás társa, ugyanis eltérő anyagi és szakmai igényekkel és érdekekkel rendelkeznek majd. Továbbá van olyan terület, mint például a jogász vagy az üzleti menedzser, amelyben a magasabb kereset egyszersmind magasabb szakmai presztízzsel is jár. A bölcsészek között ez a kettő ritkán esik egybe. Az ő esetükben a szakmaiságnak nem az a mércéje, hogy mennyire jól vannak megfizetve, hanem az, hogy mennyire szakjellegű intézményi keretben mennyire szakjellegű tevékenységet végeznek.
Az értelmiségnek van egy más jelentése is, miszerint értelmiséginek lenni egyfajta tudásformáló, irányadó társadalmi szerep. (Például akkor, ha az embert egy neves lap felkéri egy ilyen vitaindító szöveg megírására.) Egy ilyen szerep viszont már nem annyira valamilyen konkrét diploma birtoklásával függ össze, hanem azzal, hogy a illető milyen tudáspiacon tudott megjelenni. Egy ilyen szerep általában összefügg egy vagy több diploma és fokozat megszerzésével, de nem konkrétan valamilyen területen. Ezen a ponton elválik a konkrét képzettség és a tudáspiacon betöltött szerep, amelyet valaki saját tevékenységével menet közben kialakít.
A tudáspiac fogalmával jobban meg lehet magyarázni a tudás sorsát a mai társadalmakban. A tudás ma fontosabb, mint valaha. A „tudásalapú társadalom” fogalma, amely az elmúlt két-három évtizedben terjedt el a kortárs társadalomtudományban és a politikában, egy olyan korszakot jellemez, amelyben a tudás váltható a legkönnyebben egyéb javakra. Egyéb javak is átválthatók egymásra, hiszen régebben is el lehetett adni lakást pénzért és pénzből lehetett vásárolni bármit – akár tudást is. A tudásalapú társadalom viszont azt jelenti, hogy azok járhatnak jól, akik megfelelő tudás birtokában adnak-vesznek javakat, beleértve információt is. Példa erre az adathalászat manapság minden online felhasználói szinten elterjedt szokása. Vagyis a tudás egyfajta végső valutaként értendő. Ha nem tudom, hogy jobb árfolyamon is eladhatom az euróm, akkor rosszabbul járok, mint az, aki tudja. Ha nem tudom, melyik iskolába érdemes beíratni a gyereket, akkor előnytelenebb módon indítom őt útnak, mint ahogy szerettem volna stb.
Na mármost az okostelefon-bámulók világában két egymással ellentétes dolog történik az információval, és ennek nyomán a tudással. Egyfelől a tudás megszerzése soha a történelemben nem volt ennyire könnyű, olcsó és széleskörű, mint manapság. Másfelől a megszerezhető információ széleskörűségéhez képest kevés – mondjuk így – az olyan fogódzó, amelynek alapján az ember önmaga számára rangsorolni tudja az információt, vagyis ki tudja szűrni a releváns, értékes, igaz információt. Ez a jelenség vezet el az álhír jelenségéhez, és ennek kapcsán a tudásszerzés egyenlőtlenségéhez és a kritikai gondolkodáshoz. A továbbiakban ezekről lesz szó.
Álhírek és összeesküvés-elméletek mindig voltak.
A jelen helyzet annyiban más egy kicsit, hogy – mint említettem – a bennünket érő információ széleskörűségéhez képest kevés az ellenőrzési fogódzónk. Fél évszázaddal ezelőtt is szereztünk információkat olyan helyekről és korokról, ahol nem jártunk és amikor nem éltünk. De voltak fogódzóink annak ellenőrzésére, hogy ezek az információk mennyire lehetnek hitelesek. Ezek a fogódzók persze akkor is lehettek tévesek, de nem volt szükség belőlük olyan sokra, mint most. James Potter média- és pedagógiakutató ilyen személyes fogódzók kiépítéséről beszél Médiaműveltség című könyvében, amikor tippeket ad arra, hogy próbáljunk gyanakvók maradni a bennünket elérő információval kapcsolatban, és gondoljunk mindig arra, hogy a tényeknek mindig van beágyazottsága, ahogyan más tényekkel összefüggnek. (W. James Potter: Médiaműveltség. – Media Literacy. London: SAGE Publications, 2012. Ford. Kató Eszter, Budapest, Wolters Kluwer, 2015.) A tény tehát abban az értelemben objektív, hogy egy tényháló része, és ha valami nem stimmel vele kapcsolatban, akkor a tényháló egyéb részei is szakadoznak. Olyan ez, mint amikor kihallgatnak egy gyanúsítottat, és amikor arról beszél, mit csinált aznap reggel, próbálják állításait olyan egyéb tényekkel összevetni, amelyeknek valamilyen igaz állítás esetén valamilyen kohéziót kell mutatniuk. Legyünk tehát hírolvasókként bűnügyi kihallgatók.
Ebben a szellemben érvel Krekó Péter álhírekről szóló könyvében, amikor felsorolja az álhírek egyes visszatérő sajátosságait. Ilyenek például a bombasztikus címek, a kevés, oda nem illő, jelentéktelen, vagy semennyi forrás megnevezése, a bevett torzító vagy leegyszerűsítő fogalmak előfordulása (mint mondjuk a „Soros-egyetem” – ilyen nevű intézmény ugyanis nem létezik), az adott szöveg weboldalának általánosabb jellemzői, mint például az, hogy milyen egyéb témákról és milyen stílusban tájékoztat, illetve az adott hír olyan lehetséges forrásai, amelyek a hír igazsága esetén biztosan maguk is tájékoztatnának, ha az valóban igaz volna. Például ha igaz lett volna az, hogy két orosz bombázógépet a szír és nem a török légelhárítás lőtt le, akkor ezt török források is meg kellene írják, hiszen érdekük fűződne ahhoz, hogy ne a török fél szerepeljen támadóként, illetve miért nem írja meg ugyanígy legalább egy nagy hírügynökség? stb.
Krekó rámutat, hogy a hitelesség mindig nyitva hagyja az alternatív hírértelmezés lehetőségét, ellentétben az álhírrel, ami lezárja a további tájékozódást és a befejezett értesülés és megértés illúzióját nyújtja. (Krekó Péter: Tömegparanoia – Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociál-pszichológiája. Budapest, Athenaeum Kiadó, 2018.) Hozzá kell tennünk, hogy sajnos a legkomolyabb hírügynökségek is terjesztenek olykor álhíreket, felületességből, rossz szakmai automatizmusokból kifolyólag, vagy bármi más okból.
Vagyis nincs végső fogódzónk. És pont ez a lényeg.
Az offline – vagyis a valós intézmények – világában ugyanis vannak, de legalábbis régebben voltak viszonylag állandó hitelességű fogódzók, amelyek az információ tagolatlan özönében oly módon igazítottak el, hogy a tudásnak valamilyen használható mennyiségét és minőségét lehetett általuk fenntartani. Persze ennek egy része is illúziónak bizonyult. De még az illúzió felismerése is lehet átláthatóbb, ha nem vagyunk a túl sok és sokféle információ miatt túl sok fogódzóra ráutalva. Érdekes példa (vagy ellenpélda) a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás, amikor az első néhány órában nem lehetett tudni, hogy miről kellene tudósítani, ugyanis nem volt kéznél az a nagyobb történet, amelynek részeként el lehetett volna egyből mondani, hogy egyáltalán mi az, amit látunk a tévéképernyőn. (Lásd ezzel kapcsolatban: „Radikális tanácstalanság. Egy konferencia hozzászólásai”: Médiakutató, 2002. tavasz.)
Mármost mindig egy nagyobb történet részeként értünk meg egy kisebbet, így egy hírt is. Azért értem (valamelyest), hogy mi történik az utóbbi hetekben Párizsban, mert már vannak előzetes ismereteim, amelyek ha pontatlanok is, alkalmasak arra, hogy az újabb eseményeket elhelyezzem bennük. De ha nagy mennyiségű információval van dolgom, amelyhez nem tudok semmilyen, már meglévő történetet kapcsolni, akkor kiszolgáltatottá válok, és könnyen elhiszek bármit – vagy teljesen bizalmatlan leszek, és semmit sem hiszek el, ami ugyancsak a megvezetettség helyzete. Átverhető vagyok a tekintetben, hogy mi történik Szíriában, hiszen nagyon keveset tudok erről az országról. De ha abban nem vagyok átverhető, hogy felismerem, melyek azok a lépések, amelyeket meg kell tennem ahhoz, hogy kiépítsek a magam számára valamilyen fogódzórendszert, akkor már legalább a határpontjait ki tudom jelölni annak, hogy mit kellene még megtudnom ahhoz, hogy valóban értsem a szíriai helyzetet. Ha már van elképzelésem arról, mitől lehet hamis az információm egy adott témában, már nyert ügyem van. A tájékozottság nem pontos ismereteket jelent, hanem azt, hogy egy kritikai térben el tudom helyezni az adott témával kapcsolatos információimat. A továbbiakban ezt próbálom kifejteni.
Cass Sunstein, Barack Obama egykori sajtófőnöke, a Harward Egyetem jogászprofesszora azt vallja, hogy a médiarendszer, amelyben élünk, akkor működik jól,
ha olyan hírrel is találkozunk, amit nem is kerestünk és amire nem is számítunk.
Vagyis akkor, ha nem vagyunk önként vagy önkéntelenül bezárva egy információbuborékba, amelyen belül kizárólag azokkal az információkkal és értelmezésekkel találkozunk, amelyek csak arra alkalmasak, hogy korábbi ismereteinkben és hiteinkben megerősítsenek bennünket. (Cass R. Sunstein: Infotopia. How Many Minds Produce Knowledge. Oxford University Press, 2006.) Ennek az álláspontnak az a lényege, hogy az egészséges információfogyasztás csak kritikus környezetben lehetséges. Ez azt jelenti, hogy az a jó, ha olyan tájékozódási forrásokhoz férünk hozzá, amelyek nyitva hagyják az alternatív hír és értelmezés lehetőségét. Ezzel szemben az álhír és a konteó zárt tudásuniverzum: végső magyarázatot kínál, nem pedig fogódzót a magyarázat egyéni, autonóm kialakítására és ellenőrzésére. Ugyanolyan, mint a rossz tudomány, amely hitelveken, nem pedig a bizonyítás útjának megmutatásán alapszik. Nem az a kérdés, hogy mennyire pontos egy információ, hanem az, hogy mennyire pontosan lett megadva ellenőrzésének lehetősége.
Végül szólni kell az információhoz való hozzáférés globális egyenlőtlenségeiről. Mint már említettem, a jelenkor ellentmondásos helyzetet teremt, amennyiben egyfelől sosem látott mértékben tágult ki a mindenféle tájékozódás tere. Másfelől a „mindenki azzal marad, amit már tud” jelensége, vagyis a tudás szektásodása legalább ugyanennyire jelen van. Ez összefügg azzal a számos egyenlőtlenséggel, amely a bolygó lakóinak általános személyes erőforrásait illeti; a nemi, etnikai, nyelvi, vallási, gazdasági, életkori és egyéb relatív hátrány megjelenésével magukban a tájékozódás folyamataiban. Ez azért probléma, mert a relatív hátrányos helyzetből éppen az a tájékozódási lehetőség tudná kimenteni az embereket, amelyhez hátrányos helyzetük miatt nem férhetnek hozzá, vagy ha hozzá is férnek, nem tudják azt jól hasznosítani. Ezt csak nemzetközi civil és állami szintű összefogással lehetne ellensúlyozni. (Lásd ezzel kapcsolatban: UNESCO: World Trends in Freedom of Expression and Media Development. Global Report 2017/2018.)
