10. Kolozsvári Magyar Napok, Tranzit Ház. „Ki volt Földes Mária, és miért nem tudjuk?” – Horváth-Kovács Szilárd, Transindex, 2019. augusztus 22:
Biztosan az idősebb nemzedékek között akad egy tucatnyi értelmiségi, aki ismerte. De valójában a szélesebb kultúrközönség egyáltalán nem ismeri, sőt – körbekérdezve ismerőseim között – még a nevét se nagyon hallottuk. Hazafele sétálva azon merengtem, hogy vajon még mi minden van elhallgatva? Ideillik a film zárómondata: „Tessék mondani, mit kell ezentúl csinálni?”
A séta című, dokumentumfilmnek vagy akárminek nevezett fantazmagória, amely állítólag a Földes Mária regényéből készült monodrámán alapszik, tulajdonképpen ürügyként szolgált a „művészeknek”, akik az eredeti szöveget megerőszakolták, hogy filmforgatókönyvet fabrikáljanak belőle.
Rengeteg tartalmi és filmművészeti hibája mellett van ennek a filmnek egy alapvető vétke: nem az írónőről szól.
A filmben bemutatott karakter nem Földes Mária.
De én Marica lánya vagyok, és nem fogadom el, hogy az édesanyámról kialakult hamis kép olyan pletykaszintű mesékből álljon össze, amelyek egyszerűen lényegtelenek vagy egyenesen valótanok.
A film – tudatosan vagy sem – teljesen torz képet fest Földes Mária drámaíróról. Ez a kép számomra elfogadhatatlan, és teljes mértékben el kell utasítanom.
Sajnos, aki ezt a filmet látja, nem tudhatja meg az igazságot sem az életéről, sem az irodalmi tevékenységéről. Ha már afféle laza sztorizásokból épül fel, és a filmbe orvul belekeverték édesapámat, Földes Lászlót is, akkor hadd mondjak el egy anekdotát.
Egyszer felkérték aput, hogy egy frissen megjelent könyvet recenzeáljon. A következőt válaszolta: van jó irodalom, van rossz irodalom, és van marháskodás. Ő ez utóbbi műfajnak az elemzéséhez nem ért.
Nos, magam is így vagyok ezzel a dokumicsodával. De én nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy letudjam: e marháskodásnak nagyon komoly konzekvenciái vannak. Hogy egyebet ne mondjak: másik, számomra ismeretlen Földes Máriát tákol össze! Ez nem az én édesanyám, és nem az ő szövege.
A kedves művésznő, aki Földes Mária szerepét annyira „átéli”, „identifikálódik” Földes Maricával (a monodrámával majdnem harminc éve fellép világszerte), valószínűleg az eredeti regényt el sem olvasta. Ez az én szubjektív következtetésem, amit akkor vontam le, amikor nagy meglepetésemre a film végén az olvasható, hogy Földes Mária 1925-ben, Borszéken született. Bárki, aki kezébe veszi ezt a regényt, a következőket olvashatja:
„Eközben az Appellplatzon Gött, a Lagerführer vérfagyasztó játékát játssza, a »verébvadászatot«. Szeme bekötve, üget körbe a térségen, a hangszóróból sipít a Tosca levéláriája (ezt szokták volt kivégzésekkor feltenni Krakkóban 1944 nyarán!), tébolyodottan rohangálnak összevissza a foglyok, egymást tapossák el… Az SS körbe száguld, mintha körhintán repülne. Lova patái alatt csak úgy porzik a plasowi szaharahomokja… Az ide-oda futkosó alakok elvesznek a porfelhőben… köddé válnak, árnnyá… lidércálommá varázsolódnak.
Mielőtt az ember meghal, végigpereg előtte az élete, olvastam valahol. Bárhogy igyekszem eleget tenni ennek a visszafilmezésnek, nem jut eszembe semmi.
Egyhangúan ismétlődik agyamban egy mondat: Aradon születtem, Hollóban nevelkedtem…”
Ez a hiteles Marica-hang. A humor és a rettenet keveréke. Sajátos nézőpont. Így látott mindent, amit átélt.
Ez az a hangnem, amely teljességgel hiányzik a filmből. Ehelyett a nézőknek nárcisztikus és pitiáner szereplésvágyat, ízléstelen és morbid voyeurizmust tálalnak. Ez nagyon bántó és hamis kép édesanyámról.
Vajon hogy nézett volna ki Földes Mária portréja, ha a „film” forgatása idején a Budapesten élő ismerőseihez fordultak volna az alkotók, ha már dokumentumfilmet szándékoztak készíteni? Gondolok itt Bodor Pálra, Kányádi Sándorra, Balla Zsófiára, Tamás Gáspár Miklósra, vagy Kolozsváron Horváth Andorra, Szilágyi Júliára, Nuszbaum Lászlóra.
Jártak New Yorkban is, vajon engem, a lányát miért kerültek el? Elég hiteles szereplője voltam az írónő életének, és biztosan nem a szereplésvágy hajtott volna.
Fontosnak tartom, hogy ez a „mű” ne terjedjen tovább!
Marica tragikus egzisztenciája tisztességes portrét érdemelt volna.
Szeretném egyszer és mindenkorra tisztázni, hogy A séta nem lágerregény, amint ezt a film sugallja.Ez a könyv nem a halálról meg a morbid öngyilkosságokról szól, hanem pontosan az ellenkezőjéről: az életről, a harcról, a túlélésről. Embernek, humánus szabad lénynek lenni és maradni akkor is, ha el akarnak fizikailag pusztítani. Kiirtani. Földes Mária csak betege volt az embertelenségnek.
Süketnek kell lenni ahhoz, hogy ne kristálytisztán hallja ki az olvasó az író üzenetét, szavait, ahogyan Legeza Ilona, aki nem ismerte az írónőt, de olvasta a könyvét, s a következőket írta:
„Felzaklató könyv. Szerzője öt évig kínlódta-rakta össze emlékek mozaikjából. A regény kerete az elmegyógyintézettől az otthonig tartó séta, amelyben a főhős végiggondolja életének különös, zsúfolt világát. Az erdélyi zsidólány sorsa nemcsak fajtája, a katasztrófába sodródott emberiség története is. Élményei három forrásból táplálkoznak. A harmincas évekbeli gyermekkor, a lágerélet és a közeli múlt eseményei, alakjai kavarognak emlékezetében.” (…) „A halál és a lét problémáit kutató elmének csak ürügy, gondolatait rendező alkalom a betegség.”
Éppen úgy, mint az a vele kapcsolatos, a Romániából való kivándorlásáról a filmben elhangzó sztori, amely a valóságban éppen ellenkezőleg történt meg.
Marica 1974 december elején turistaútlevéllel kijött Izraelbe a gyermekeit meglátogatni. Azonnal közölte velünk, hogy nincs szándékában soha többé visszatérni.
Testvéremmel, Gáborral együtt kértük, ne disszidáljon. Ne tegye tönkre a karrierjét! Vízuma lejártával menjen haza, majd Romániából kérjen legális kivándorlást Izraelbe, ahogyan mi tettük.
Ugyanis egy hónappal elutazása előtt jelent meg regénye, A séta a Kriterion könyvkiadónál, elég alacsony példányszámban. Még tízezret akartak nyomtatni Magyarországnak.
Sajnos, amit mi, a gyerekei el szerettünk volna kerülni, megtörtént. Romániában rögtön tiltott szerző lett. Könyvének újranyomása lehetetlenné vált, és azonnal letiltották A hölgy a barakkban című színdarabjának premierjét is.
Dióhéjban ez történt, és sajnos nem csodálkoztam azon, hogy a Transindex cikkírója feltette ezt a számomra nagyon fájdalmas kérdést, hogy ki is volt Földes Mária, és miért nem hallottunk róla.
***
Édesanyám Izraelben is írt, és héber és magyar nyelvű újságokban publikált.
1976- ban a Kibbutz Hameuhad kiadó jelentette meg A sétát héberül. Ezzel kapcsolatban is helytelen adat hangzik el a filmben, ugyanis a kötetet nem az írónő megérkezésekor kezdték el fordítani, hanem csak egy évvel a megérkezése után, és ennek semmi köze nem volt ahhoz a döntéséhez, hogy Izraelben politikai menedékjogot kérjen.
A regényt Bátsévá Noám 1979-ban monológgá dramatizálta. Ezt a szöveget adta elő Miriam Zohar, a „Habima”, azaz a tel-avivi Nemzeti Színház érdemes művésznője, aki 1980-ban Aharon Ashman-díjat kapott színészi munkája elismeréseként!
1979-ben, a holokauszt megemlékezésének napján, az izraeli televízió bemutatta a Habima által színre vitt monodrámát.
***
Az alábbi linkekre egyszerűen rákattintva az érdeklődő pontosabb információkat szerezhet Földes Máriáról – hogy egy dokumentumfilm készítőről ne is beszéljünk.
- A Wikipedia magyar nyelvű Földes Mária szócikke
- A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
- Földes Mária a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon online kiadásában
Legeza Ilona könyvismertetője A sétáról
A cikk olvasói levél, a szerző Földes Mária lánya.
