Vírus előtt, vírus után

V

Mondogatják itt is, ott is: a pusztító járvány után más lesz a világ, semmi sem mehet ugyanúgy tovább. Van ebben a jóslatban valami különös optimizmus – legalábbis én ezt hallom ki az egyébként riadt találgatásból, miszerint most már jobbak leszünk. Jobbak, szolidárisabbak, együttérzőbbek, felelősségteljesebbek. Vajon? Készséggel elismerem, a Ray Bradbury által kitalált pillangómotívumot nyugodtan be lehet helyettesíteni a sokmilliószor parányibb koronavírussal, amely valóban képes megváltoztatni a világot. Bradbury pillangója irodalmi metafora csupán, bár tudományos elméletek is születtek belőle, ám a koronavírus-effektust immár komolyan kell vennünk. Valóban kaptunk egy esélyt a változásra, csak az a kérdés, hogy változunk-e valóban.

Gondolom, az 1918–1919-es spanyolnátha-járvány közben is elhangzottak jóslatok, hogy ettől minden megváltozik. Gyerekkoromban ugyan nagyanyám ilyen fogadalmakról nem beszélt, de azt sokszor elmondta, hogy első gyermekeit, tehát az akkor még meg sem született apám nővéreit, Ilonkát és Juliskát – micsoda mesebeli nevek! – az a betegség vitte el. Mint ahogy még milliókat ezen a bolygón.

De más lett-e a világ utána? Más lett-e az emberiség?

Vagy mi történt az első világháború kitörésekor, 1914 nyarán Budapesten és másutt is Éljen a háború! feliratú transzparenseket magasba emelő, lelkes tüntetőkkel? Később, 1919-ben valószínűleg elkeseredetten fogadkoztak – mármint akik élve maradtak közülük –, hogy soha többé háborút. Soha többé? Húsz esztendőnél alig telt el több, és jött az újabb világégés. Lehet, az európai nemzetek valóban betartották volna a fogadalmat, de vezetőik nem így akarták. Aztán jöttek az újabb ígéretek. Soha többé diktatúrát, mondtuk 1989-ben. Csakis demokráciát! Szabadságot! Egyenlőséget! Testvériséget! Ítélje meg ki-ki, mi lett mára ebből a romantikus óhajból. Meg aztán hányszor hangzott el 2001. szeptember 11. után is megrendült kisemberek és megrémült politikusok szájából: más lesz a világ. Más lett volna? Nem hiszem.

Ne tegyünk fogadalmakat, ha nem tudjuk betartani! Annál is inkább, mert sok minden nem rajtunk múlik. Például, hogy lesznek-e újabb járványok. Előbb-utóbb lesznek, minden bizonnyal. Különben is, emberek vagyunk, nem élhetünk sokáig két-három méterre egymástól, kell majd ismét a kézfogás, kell az érintés, és kell a gyerekeknek a simogatás, de még a felnőtteknek is. Persze egyelőre fegyelmezettnek kell lenni. Ám nem tart ez az idők végezetéig.

Viszont valamit mégis megígérhetnénk: hogy ezután nem „békeidőre” választunk magunknak vezetőket. Nem aszerint szavazunk rájuk, hogy milyen folyékonyan hazudnak szebb jövőt nekünk, milyen meggyőzően mocskolják ellenfeleiket, milyen szeretet- vagy gyűlöletteljesek tudnak lenni választási kampányban.

Hogyha nem azért választunk meg valakit,

mert jól áll a nyakkendője, hanem az is eszünkbe jut, vajon miképpen állna helyt egy válságban, akkor nem kellene arra ébrednünk, hogy amikor már nyilvánvalóan itt a járvány, még mindig azon spekulálnak az ország nagyjai, hogyan lehetne az alkotmányt kijátszva előrehozott választásokat tartani. És nem kellene szorongva néznünk, hogy az utolsó utáni utolsó pillanatban visszalép a miniszterelnök-jelölt, mert őt csak jelöltnek jelölték, nem miniszterelnöknek. Nem kellene lenyelnünk, hogy amikor a teljes politikai osztály szolidaritására lenne szükség, sem az államfőnek, sem másnak nem jut eszébe, hogy most, igen, most valóban nem egy húszszázalékos, hanem egy százszázalékos kormányt, ahogy mondani szokás, nemzeti egységkormányt kellett volna kinevezni az őszi parlamenti választásokig. Olyan kormányt, amelynek intézkedéseit nemcsak tessék-lássék támogatják a politikai pártok, hanem együtt dolgozzák ki, és együtt érvényesítik azokat.  Ha így lenne, ha ilyen vezetőket választanánk, akkor nem kellene azon sem hüledeznünk, hogy a legnagyobb bajban mond le az az egészségügyi miniszter, akiről egyébként mindenki láthatta már azelőtt is, hogy nem odavaló.

1989 előtt, a kommunista diktatúrában az újtípusú embert próbálták úgymond kinevelni errefelé. Nem lett belőle semmi. Az utóbbi években Európa- és világszerte, ahogy látom, az újtípusú vezető kikísérletezése zajlik. A populista politikusé, aki tehetséges színészként lesi a közönség óhaját-sóhaját, és próbálja nap mint nap kicsikarni a tapsot, de vezetésre tulajdonképpen alkalmatlan. Bízom benne, hogy akárcsak az újtípusú emberből egykor, az újtípusú vezetőből sem lesz semmi. Most legalább annyit megfogadhatnánk itt Romániában is – ha már úgyis háborús retorikát használ mindenki a vírus elleni küzdelemben –, hogy nem „békére”, hanem „háborúra” választjuk vezetőinket. Természetesen nem az egymás elleni, hanem a járvány, a gyűlölet, a demagógia elleni háborúra.

Tudom, azt gondolhatják sokan, bort ittam és vizet prédikálok, vagyis nem az évtizedeken át gyakorló politikus, hanem a naiv értelmiségi beszél belőlem, befejezésül mégis megkockáztatok én is egy jámbor kívánságot, sőt, jóslatot: amikor majd egy szavazócédulát be kell dobni az urnába, ne arra gondoljunk, hogy egyik-másik jelölt mit ígért nekünk vagy másnak, és hogy milyen szépen ígérte, hanem tegyük fel a kérdést: ha – Isten őrizz – baj lesz megint, rá merjük-e bízni gyermekeink, szüleink vagy nagyszüleink életét? Ha a koronavírus-járvány elmúltával ezt a kérdést nem felejtjük el, akkor elmondhatjuk, hogy valamicskét tényleg változott a világ.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Markó Béla
Markó Béla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória