Nem lehet

N

Nem lehet az élet két oldalát összeérinteni.

Hallgatom Balla Zsófiát a kolozsvári-budapesti tapasztalatról beszélni, olvasom Szilágyi Botond írását az identitás kettős természetéről. Egyedül vagyok velük, azon ritka pillanatok egyike, amikor egyedül vagyok, épp a magyar pusztában autózom a másik életembe, amelyet megint úgy öltök fel magamra, mint egy kényelmetlen nadrágot, amelyik nyomja a sebet a hasamon.

Ütnek a mondatok. Sokáig nem olvastam erdélyi irodalmat, mert az, amit olvastam, annyira fájdalmas volt. Kinek hiányzik az, hogy a szavak verekedjenek vele, és mindig alulmaradjon abban a vitában, amely fekete hanglemezként ott forog a fejében, ugrik a tű időnként egyet, néha egy mondat csak úgy beakad, amíg nem jön egy kéz, hogy tovább lökje a következő barázdába.

Ma már elviselem ezeket a mondatokat, amelyek „a föld rétegein áthaladva” magyarázzák, véleményezik ezt a költői, alapvető tapasztalatot, amit a kolozsváriság jelent. De én egyszerre vagyok igazi kolozsvári és nem-kolozsvári.

A nem ugyanilyen erős.

Soha nem is leszek igazi. A gyerekkoromat nem azokban a „körökben” töltöttem, amelyről Balla Zsófia mesél, nem játszottunk együtt az udvaron, nem jártam ugyanabba az iskolába, egyetemre. Csak hallomásból ismerem azt a generációt, aki előttem küzdi végig magát a kolozsváriságon, nem azért, mert a szüleink összejártak volna Koncz Zsuzsa Vándorénekét hallgatni titokban. És mert mi, mielőtt belenőhettem volna – nem, nem csak egy vágyálom, román balettiskolába jártam, sosem nőttem volna bele –, azelőtt „elmentünk”. Gyerek- és fiatalkorom jelentős részét Magyarországon töltöttem, egyedül. Tízéves vagyok, amikor a vámosoktól rettegve ott ülök a vonaton, és azon aggódom, hogy a négy színes pixemet, amit Magyarországról kaptam, elveszik-e a határon. Tízéves vagyok, amikor döbbenten állok a Körtér közértjében (nem értem a szót, hogy közért), és tíz percig bámulom a jaurtokat, van banános is. Soha nem hívom joghurtnak a jaurtot. Ez egy másik világ, a másik világban nem vagyok otthon. Nem értjük egymást, hiába beszélnek magyarul. Nem tudom lefordítani magam. Végigverekszem magam az általános iskolán, sportolok, erős vagyok, a fiúk sem tudnak megverni. A középiskolám olvasással telik, idegenek az osztálytársaim, nem értjük egymást. Nem szeretnek. Nem tudom, mit kellene tennem azért, hogy szeressenek. Megfulladok a befogadás érzése nélkül. Hazamenekülök. Azt gondolom, hogy haza.

Otthon sem vagyok otthon. Akkor válik ez nagyon világossá, amikor először tizennyolc évesen, és másodszor harmincnyolc évesen visszajövök végleg. Az első alkalommal magyarországi vagyok a saját szülővárosomban. Másodjára a hontalanság már nem ilyen nyilvánvaló, edzett vagyok, megtalálom a hangot az emberekkel, az emberi kapcsolatok finom szövete az inkább, ami nem jön létre, az elmúlt, elvesztegetett idő, amit nem lehet jóvá tenni, az idő tragikus képtelensége, amivel nem tudok más gyerekkort és fiatalfelnőtt-kort konstruálni magamnak. A beszélgetésekből válik ez nyilvánvalóvá, hogy milyen mély a szakadék köztem és a valódi kolozsváriak között, és hogy számomra nincs valódi átjárás abba a közösségbe, ami esetleg nem is létezik, az egésznek, az épnek, a könnyűnek, az elviselhetőnek egy soha be nem teljesülő álma ez csupán, amiben a gyerekkorom helyszínei, Kisbánya, a Tordai-hasadék, a régi zeneiskola a Karolina téren és a balettiskola termei, majd Érd, Budakeszi és a kolozsvári teológia, a Sora előtti csirkés szendvics mind összeérnek egyetlen egészbe. Nem érnek össze. Nem tud meg-nem-történtté válni az a tény, hogy éltem a nemittben, és hogy az, ahogy a nemittben nem találtam meg magam, és az ittben sem soha, hogy ezek a tapasztalatok soha nem forraszthatók egységes egésszé, és ez újra és újra leterít. Nem lehet az élet két oldalát összeérinteni. Az identitás, ami meghatároz, elsősorban Kolozsvárhoz köt, egy olyan rétege annak, ahogy létezem, ami mindig megmarad a maga potencialitásában, de sosem válik belőle valóság. Nem vagyok otthon azon az egyetlen helyen, ami az otthonom, és ahonnan a maga fullasztó zártsága miatt mindig el kell szaladnom.

Az a tudatállapot, amiben én – és talán mások is, akik többször végleg elmennek – létezni próbálunk, egyszerre kevesebb és több annál, mint amit az ittélés jelent. Megpróbálok igazi kolozsvári lenni, részt venni abban, ami létrehozza ezt a sajátos állapotot, mert annyira elmondhatatlanul tragikusan vágyom arra, hogy egyszer könnyen, felszabadító módon, egyszerűen megvalósuljon az, hogy egy szóval megfogalmazható legyen ‘a lét elviselhetetlen könnyűsége’, egy egyszerű kifejezéssel leírható legyen, kimondható, és elmúljon ez a köztes állapot.

Álldogálok a koncerten a Főtéren, ahol a kétféle tudat (örülnöm kellene, hogy részese vagyok, de nem tudom nem kívülről látni és részese lenni) tovább mondja a fejemben levő lemezjátszón. Fulladok. Menekülni kezdek. Nem tudok magam elől elszaladni, mert az, amit keresek, máshol sincs. Itt sincs. Visszajövök megint, megint végleg. A következő menekülési kényszerig, amikor összetört szívvel, betegen az önsajnálattól és a bűntudattól megint elszaladok valahova, elautózok megint a magyar pusztába, hogy a másik életem tragikusságából is magamba szívjak valamit.

A határon pedig ismét nem történik meg a valódi határátlépés. Nem otthonról érkezem haza, hanem az egyik idegenből a másik idegenbe. Nem lehet az élet két oldalát összeérinteni.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória