Black Lives Matter Erdélyben

B

Amikor egy parlamenti párt megnyeri a választásokat és kormányt alakít, a kormányfő azt nyilatkozza: azok miniszterelnöke is lesz, akik nem rá szavaztak. Az RMDSZ a pluralizmus jegyében azt mondja: azokat is képviseli, akik eltérnek a párt általános kereszténydemokrata vonalától.

Hogy találnak ide ezek az állítások? Türelem!

Az Egyesült Államokban és szerte a világban – főként ott, ahol él színes bőrű kisebbség – a napokban a szobordöntési láz váltott ki vitákat. Megrongálták II. Lipót belga király szobrát Belgiumban, megrongálták Winston Churchillét Londonban, de megvolt már rabszolgakereskedelemből meggazdagodott ültetvényes szobrának kikukázása Bristolban, az Államokban a Thomas Jefferson-emlékművek kidobását követlik, és így tovább. Emmanuel Macron elnök nemrég például kijelentette, hogy a francia történelmet nem kívánja – és nem is fogja hagyni – eltörölni. A liberális értelmiség is háborog, mondván, hogyan lehet Churchill szobrát megrongálni, amikor segített legyőzni az európai nácizmust? Ez végtére teljesen felmenti rasszizmusa alól. Érdekes módon ugyanezen liberális értelmiség a haját tépné, ha valaki Sztálin szobrát akarná visszaállítani, pedig hát létezik olyan mértékadó értelmezés, amely szerint az európai szélsőjobb pusztítás megállításában éppenséggel a briteknél jóval nagyobb szerepe volt. 

A Fehér ember történelme

Az, hogy a történelmünk, és amúgy a mainstream világtörténelem fő iránya a fehér ember és a fehér ember civilizációjának, hadviselésének története, nem újdonság. Tehát fontos megérteni, amikor azt hisszük, hogy a feketék, az arabok, és mindenki más, aki szobrokat döntöget, nem a kultúránk ellen indít támadást, hanem e cselekedetével a múltban, az ő népével szemben elkövetett sérelmeket rója fel. Másrészt elképzelhető, hogy II. Lipót szobra sok belga állampolgár számára az ország gyarapodását, a brüsszeli köztereket uraló aranyozást jelenti, ámde egy fekete számára a Kongóban elkövetett, s mind a mai napig jóvá nem tett népirtást.

Meglehet, a nem-fehér emberektől megtörtént a bocsánatkérés (sok esetben még ez sem), de az érdemi válaszok nem váltak gyakorlattá: nem szűnt meg a szegregáció, az erőszakszervezetek rassz-alapon profiloznak, a rasszizmus szisztematikusan beépült a fehér társadalmi intézményekbe. Az USA-ban a tulsai fekete mintagazdaság szétbombázása után (1921. június) a károsultakat gettósítással kárpótolták. Mára a valós felzárkóztatásra egyre kevesebb válasz adott egy olyan társadalomban, ahol a középosztály amúgy is egyre vékonyabb.

Ehhez képest tényleg nem az kellene legyen a kérdés, hogy miért döntik le (például) Lipótot a talapzatról, hanem az, hogy egyáltalán az illető szobor miért lehet még köztéren, és maximum nem egy múzeumban, amennyiben van esztétikai értéke.

Black Lives Matter in Transylvania

A cikk megírása előtt végigböngésztem az elmúlt öt év erdélyi szoboravatásokról szóló híreit: Marosvásárhelyen éppen Bethlen Gáborért tepernek, állítottak egészalakos emléket Dávid Ferencnek, s persze Petőfinek és Adynak is. Hadvezér- és költőszobraink vannak többnyire. Ha nem tévedek, az elmúlt öt évben egyetlen magyar nő sem kapott Erdélyben emlékművet, akkor pedig gondolom, fölösleges megemlíteni, hogy nem kapott szobrot egyetlen roma vagy zsidó származású ember sem.

A szoborállítás Erdélyben nehezen képzelhető el úgy, hogy ne a szimbolikus térfoglalás része legyen. Magyar és román szobrok hadakoznak egymással: Vitéz Mihályt Sepsiszentgyörgyön évek óta próbálják eldugni újabb és újabb térátalakításokkal, az Avram Iancuk mindenhol magyar héroszokkal küzdenek, az ismeretlen román katonák az ismeretlen magyar katonákkal háborúskodnak. S vannak persze bujdosó szobrok is, a Tudjukkik, akikről csak mi tudjuk, hogy Wass Albertet jelképezik, mármint „a románok” is tudják, de elnézik, hiszen nem adunk nevet nekik, vagy simán azt állítjuk, hogy nem is Wassról van szó. Ez a kollektív titok, az összekuncogás szobra. De Erdélyben minden szobor a nemzetiségről szól – lehet, hogy például Ady Endrének elsősorban az irodalmi, és nem a publicisztikai teljesítményét ismerjük el, de amikor szobrot emelünk neki, akkor egy magyar költőnek állítunk emléket, és az életmű csak másodlagos. Ahogyan Petőfiben sem az Anyám tyúkja szerzőjét tiszteljük, hanem a militáns figurát, aki tartva a szavát, elesett, ahogy a magyar haza megkívánja. Mert amennyiben Petőfi verseinek szocialista és anarchista ideológiai vetületeit, jelentésrétegeit vizsgálnánk, meglehet, úgy jóval kevesebb szobrot kapna.

A baloldal baloldaliságánál fogva márpedig irtózik e nemzeti megközelítésektől, és nem is szokott hangoskodni amiatt, hogy például az erdélyi baloldali hagyományokra utaló figuráknak nincs szobruk. Márton Áron kap szobrot, de a harmincas évek legalább olyannyira meghatározó baloldali mozgalmárai nem. A feministák sem követelnek szobrokat – van bővet mit elérni, amikor naponta halnak bele polgártársak a családon belüli erőszakba, vagy amikor honatyák és öngyarmatosító honanyák a szexuális nevelés a genderoktatás ellehetetlenítését pár napos eltéréssel szavazzák meg.

Pluralizmus?

Lehet tehát, hogy létezik erdélyi pluralizmus, csakhogy ennek semmilyen köztéri jele nincs. Ha tehetné, ma minden ugribugri polgármester Wass Albertről nevezne el mindent, amit csak lehet: főutcát, könyvtárat, nőegyletet, miegymást.

Felteszem, hiába kínlódunk a grófjainkkal is. Egyszerűen az erdélyi románság nem tud nem úgy tekinteni rájuk, mint egykori kizsákmányolóira, mint ahogy a magyarok is legszívesebben bedöntenék Avram Iancut a Szamosba, ha tehetnék.

Amellett tehát, hogy az égvilágon senki nem törekszik arra, hogy ne kizárólag az egyre szélsőbb jobboldalra tolódó közhangulatnak megfelelő emberek szúrós tekintete nézzen le ránk, s mint ilyen, a közterületeken nem reprezentálják az erdélyi lakosság egy jelentős részét, még arra sem törekszünk, hogy a közös értékeknek megfelelő alkotások kerüljenek ki az utcára. Olyan ez, mint egy zászló: ha nincs kint, nem is létezünk. Ha nincs egy – rendszerint esztétikai kivitelezésben értékelhetetlen, vagy legalábbis egyáltalán nem kirívó – szobor a téren, akkor nem a miénk a tér. Az LGT, lám, hülyeségekről énekelt.

Persze, lehetne közös nevezőt is találni, de valahogy román oldalról sem a Bălcescuk reneszánsza dívik, hanem a Iancuké. Ha mi meg Kós Károllyal reprezentálunk, az a mi báránybőrbe bújt nacionalizmusunk. Nem én mondom, tényleg így látszik a „túloldalon”, Dan Dungaciu mondta nemrég a magyar állam által finanszírozott Kós Károly programra, hogy gyakorlatilag transzilvanizmusba oltott revizionista ideológia szimbolikus figurájának látja. Ahogy az aradi Szabadság-szobor sem a szabadság ideájáról szól  általában, hanem a magyar szabadságról, amit többek közt a mostani többségiek ellen is próbáltunk kivívni. Persze, egykor éppenhogy nem ezt jelentette, hanem a kiegyezést is, de az, ami ma nekünk a szabadság, másoknak a masírózó magyar katonák bakancsa. 

Semmi különös nem történik tehát a „romlott és szobordöntögető nyugaton”: ne csodálkozzunk, hogy dőlnek az emlékművek, míg nem a konszenzus – ami a kultúrák együttélésének alapja lenne – helyezi ki őket. Viszont amíg csak a saját papjaink, katonáink és (jó, ha csak kismértékben macsó) költőink érdekelnek mindket, addig bármikor megelégelheti valaki az uralkodó ideológiánkat, és ledöntheti a szobraikat. És ebben akár még igaza is lehet.

Tíz lélegzetvétel a fekete Amerikában

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória