Thanatosz, vagyis kik azok a „székely” újkapitalisták?

T

„More action, kevesebb theory.” (Lénárd András)

„Kilencedikes, a magyar rendszerben elsős gimnazistaként fika voltam, jogfosztott szolgalegény, akinek a nagyok minden értelmetlen parancsát lesnie kellett. Ott ismerhettem meg a kínzás lényegét. Nem az a fontos, hogy egyszer fájdalmat okozol, hanem a megismételhetőség.” (Demeter Szilárd)

„Az utókort meg le se szarom. Mert az irodalom értelmetlen. A lét értelme csakis és csakis a pénz.” (Orbán János Dénes)

Vannak ezek a „székely” self-made man-ek, a sörgyáros, a múzeumigazgató, meg a költő. A hamisítatlan székely újkapitalisták, akik most vannak férfiasságuk, hatalmuk delelőjén. Apakorúak már és bizony elégedettek lehetnek, most nekik áll a világ, rajtuk a nemzet szeme. És ők merészen, frissen és provokatívan kiállnak, és mondják, mondják, mondják…

Mit is mondanak? Kik is ők? Honnan jönnek? Figyeljünk csak egy pillanatra rájuk. Van néhány közös vonásuk, ami arra utal, hogy sajátos egyéniségükön túlmutató törvényszerűségek is érvényesülnek karakterükben.

Nem a személyükről beszélek, hanem a típusról.

Azt mondják, ők alulról jöttek. Hogy kemény munkával küzdötték föl magukat oda, ahol most állnak, kiismerték a terepet, pofozkodtak és pofoztattak, ismerik a dürgést, tudják, melyik ajtón kell kopogni, megtalálták a rést a pajzson.

Azt mondják, elegük van a teóriából, az okoskodó értelmiségiekből, a polkorrekt érzékenykedésből. Ők a gyakorlat emberei, és a gyakorlat, a tőke, a munka, meg a hatalom maszkulin dolgok ám, bármit is teoretizáljon erről a buzilezbi dzsender theory.

Azt mondják, ők a realitások talaján állnak, ami ugye, ahogy Ganxsta Zolee annak idején megverselte: „a pina, meg a pénz, meg az élet”. Idegen tőlük minden ideológia, az ilyesmi mind csak üres duma, életidegen értelmiségi vartyogás, hiszti. A saját érdekeik érvényesítésének jogát ők egyenesen az „emberi természetből” vezetik le: „Mindenki megpróbálja érvényesíteni az érdekeit. Ez az emberi természet része. Kicsi a torta, véges az elosztanivaló. Egyenlőbben elosztani próbáltuk már, ezt hívták kommunizmusnak” – mondja Demeter, s bár nem nevezi meg, mégis világos, hogy ez az úgynevezett „emberi természet”.

valójában a kapitalizmus természete.

Lénárd András más metaforákat használ ugyanerre: „gazdasági szürkeállomány”, na meg hogy „az kell legyen minden jóérzésű magyar célja, hogy Székelyföld kézműves társadalmát ipari társadalommá alakítsuk”. Bonyolult kérdés ez, amit nem kellene szlogenekkel elintézni. Tudjuk a történelemből, hogy az iparosítás milyen sorsot szán a kézműveseknek, azoknak, akik ragaszkodnának még ahhoz, hogy egy kicsit a maguk urai legyenek. Kérdés az is, hogy Székelyföld tekinthető-e egyáltalán kézműves társadalomnak. Ahogyan az is kérdés, hogy a nyakunkon lihegő ökológiai válság idején valóban az iparosítás kellene-e legyen a gazdasági stratégia, ha épp az iparosodás az ökológiai válság egyik jelentős okozója.

Orbán János Dénes „irodalomelmélete” röviden: az irodalom akkor legitim, ha fogyasztói elvárásokat elégít ki, ezek az elvárások pedig szerinte egyebek mellett a humor, a pajzánság, a szex, a csábítás. Mintha nem tudná minden középiskolás kétszáz éve, hogy a műalkotás attól az, ami, hogy saját maga által felállított törvényszerűségeknek engedelmeskedik, nem pedig a „megmondóemberek” elvárásainak.

Nos, ne felejtsük el, az ideológia „természetéhez” hozzátartozik, hogy bizonyos csoportok érdekeiket általános emberi vagy épp nemzeti érdeknek mutatja be. Amit itt látunk, ideológia a javából, bár ők maguk ezt nem tudják, vagy nem akarják tudni.

De haladjunk tovább a genealógiában.

Ők a hetvenes évek szülöttei; a nyolcvanas évek romániai repressziójáról csak gyerekkori emlékeik lehetnek, így valódi hazájuk a kilencvenes évek. Talán ezért nevezik Ceaușescu fasisztoid államkapitalizmusát „kommunizmusnak”, továbbörökítve ezzel is az akkori hatalom alapvetően hamis nyelvét? Ki tudja? A 70-es, 80-as évek ellenálló disszidens értelmiségi attitűdje távol áll tőlük, nekik nem a polgári demokrácia meg az emberi jogok voltak az ideáljaik, amibe az idősebbek közül sokan belepusztultak, hanem a „szabadpiac”, a „vadkapitalizmus”, a „vágyak forradalma”.

A kilencvenes években cseperedtek felnőtté, szereztek életre szóló tapasztalatokat, és a kilencvenes évek a banditák és a kalandorok kora is a kelet-közép-európai félperifériákon. Ahogyan Szvetlana Alekszijevics írja: „Minden hozzáférhetővé vált! Lehettél bármi, amire csak vágytál: bróker, bérgyilkos vagy meleg… A kilencvenes évek… Én áldom őket, nekem felejthetetlenek… A laborvezetők, banditák és kalandorok kora! Csak a tárgyak maradtak még szovjetek, az emberek fejében már új tervek születtek. Ha jól pörögsz, jól forgolódsz, mindent megkapsz. Miféle Lenin? Milyen Sztálin? Ezek már mögötted voltak, előtted pedig az elképesztő új élet? Bejárhatod a világot, gyönyörű lakásban lakhatsz, luxusautón furikázhatsz, elefánthúst ebédelhetsz…” Az újkapitalizmust nekik rendelték: ha erős vagy és kibírod, végre lehetsz bármi. Ha akarsz, elefánthúst vacsorázol vagy éjszaka puskával hajléktalanokra vadászol. A lényeg, hogy éld az életet!

És akik kibírták,

az akkori kalandorok, banditák mára felnőttek, most már vállalkozók ők, bankárok, miniszterek, múzeumigazgatók. De esztétikai ideáljuk ma is, bár apakorúak: a hedonista fenséges. Öregesebben, pontosabban: főurasabban, pocakosabban, de még mindig tolják. Mindegy, hogy ma már ez nyilvánvaló cinizmus mindazokkal szemben, akik kimaradtak a 90-es évek „eredeti felhalmozásából”. A mai húszas, harmincas éveikben járóknak már csak a depresszív hedonizmus maradt, a bágyadt vágyakozás legalább egy kis élvezetre. Erőtlenség, a hatalomnélküliség tudata, alattvalói lét, igazodási kényszer egy olyan „technokratikus” társadalomban, amelyben a saját akaratunkat is egyre inkább a pszichopolitikai termelőeszközök tulajdonosai, vagyis mások termelik. A depresszív hedonizmusból már hiányzik az az ál-dionüszoszi vonás is, ami az előbbiben talán még megvolt. „Kalandorkapitalizmus” helyett autoriter, rasszista, személyi kultuszos kapitalista realizmus.

Megtévesztő, hogy ők politikailag nemzetiek lennének, ha ezen valami alkati konzervativizmust értünk. A konzervativizmus itt pontosan azt jelenti, amit Margaret Thatcher, Orbán Viktor politikai ideálja értett alatta: a kapitalizmust nem szabad megkérdőjelezni. Ennek a tabunak a következménye, hogy az újkapitalista tőkés ideológiát „emberi természetként” vagy „nemzeti életrevalóságként” mutatják be, vagyis még a kapitalizmus létét is eltitkolják. (A tragikomédia az, hogy e tabut a konzervatívok liberális „ellenzéke” is betartja, így alternatívát nem nagyon kínálnak, öntudatlanul is cinkosai a fennállónak.)

Nos, a székely újkapitalisták

a szó hétköznapi értelmében tehát cseppet sem konzervatívok: a korláttalan ösztönösségben hisznek, ösztöneik azonban csodálatos módon egybeesnek a hatalom és tőke „ösztöneivel”. Ugyanakkor ők azok, akik valóban sok munkát fektettek abba, hogy hatalomra juttassák a hedonista fenséges, a radikális ösztönösség esztétikáját és politikáját. Ők a megtestesítői annak a típusnak, akik azért dolgoznak, hogy utána csapjanak egy hatalmas „bált” (a régies szót nem kell komolyan venni, a konzervativizmus, mondom, csak díszlet). És ettől tényleg teljesnek érzik az életet.

Vagyis: felettes énjük nem a nemzeti közösség, hanem az ösztönén. („Posztfreudi szexmajom” – mondogatták a 90-es években a magyar miniszterelnök erdélyi költő név- és lelki rokonára.) Ezért irritálja őket olyan nagyon, mintegy ösztönösen, ha a buzilezbi dzsender theory „megrendszabályozná” az ösztönvilágukat. Ezért kell úgy érezzék, hogy a nemi egyenlőség rájuk nézve valamiféle dzsender-diktatúra lenne.  

És az istennek sem akarják érteni, hogy az ösztönén, ami nekik a felettes énjük (a fej: fallosz, a fallosz: tőke), nem egyenlő a szabadsággal, sem a természettel, sem az élet lényegével, sem a nemzeti életrevalósággal. Nem fogják soha érteni, hogy az ösztönösségük: szimplán – vagy nem szimplán, de – ideológia, azaz általános, közös érdeknek álcázott egyéni vagy csoportérdek. Nézzük csak, hogy lesz a személyes sértettség és frusztráció Demeternél „nemzeti”-vé: „De a székelyeket is meg lehet érteni. Katonanépség, határőrvidék. Ha ott összecsap két fiúgyerek, a szülők nem azt mondják, hogy ajjaj, hanem hogy küzdjenek meg”. Ne felejtsük el, a katonáskodás az alávetettség egy formája volt a régi székelyeknél, még ha viszonylagos privilégiumokkal járt is. Meg hát egy rossz nevelési gyakorlatot nemzeti értékként kezelni egyszerűen butaság, még ha hízeleg is azoknak, akiknek más nem jutott.

Ha tehát az ösztönén és a felettes én helyet cserél,

ha az érdek az egyedüli érték, akkor mégiscsak arról van szó, hogy az előbbi elfojtja az utóbbit. Ezért irritáló számukra a teória és az értelmiség, pláne egy értelmiségi nő: mert a teória, az értelem és a kultúra óhatatlanul aszkézist követel. És nekik az aszkézis: fenyegetés. Az értelmiségi nő: apáca, aki nemet mond a hegemón férfi fenséges, fallocentrikus hedonizmusára: de hát ugye tudjuk, hogy csak egy „igazi farok” hiányzik neki. Satöbbi. Nem morális értelemben tartjuk ezt rossznak, nem. Ez egyszerűen csak szomorú, nyomasztó. Végül is miféle kultúra, és miféle Európa, és miféle politika, és miféle nemzet az, amely mindössze ennyit kínál: dolgozz keményen, és akkor utána esetleg bálozhatsz. Ha nem is szeretjük őket, azért belátjuk, hogy a székely újkapitalisták is képesek a szenvedésre.

Munkamoráljuk kapcsán jegyezzük azért még meg, hogy a munka a barbár kelet-európai tőkés típusa számára már régen nem aszkézisnek látszik, hanem természeti szükségszerűségnek, akár saját ösztöneik, mely ugyanakkor moralitásnak mutatja magát. „A munka becsület”. Ezt ők komolyan gondolják. S ha megdolgoztál, baszhatsz – üzenik. Mivel a munka beolvadt a tőkébe, ez azt jelenti, hogy csak az baszik, aki a tőke oldalán áll. 

Beálltak, persze, a székely autonómia-biznisz-be is, ami nekik csak ennyi: autonómiát nekik s a tőkés haverjaiknak, klausztrofóbiát és bált mindenki másnak (már feltéve, ha az ő sörüket isszák). Figyelemre méltó történelmi fejlemény ez. Bretter György 1968-as híres esszéjében a székely társadalom modernitás-deficitjét a gótikus templomok és a modern művész, Jackson Pollock kontrasztba állításával érzékelteti. Nos, a modern szubjektivitás szabadságigénye mint konstitutív hiányalakzat, mint betöltetlen hely a székely társadalomban az, amit a „székely” újkapitalisták kihasználnak, amelyet fenséges fallocentrizmusukkal mintegy „kitöltenek”. A modernitás helyett ők, a székely újkapitalisták vannak most nekünk, templom és sörgyár, misebor és csíki sör:

szentséges szimulákrumok!

Paradox a dolog, mégis mondom, a hedonista fenségesben Thanatosz munkál, a halálösztön. Kicsit olyan ez, mint a régi „békeharc”-ideológia: ha ott a béke a háború elfojtott lenni-hagyását, átszervezését és elfedését jelentette, itt az élvezet a szenvedés és a nyomor lenni-hagyásával, átszervezésével és elleplezésével egyenértékű. A pornó látszólag az élvezetről szól, de benne az elidegenedés, az üresség, a tőke munkál. Ahogy az úgynevezett mélyállam a mélyunalom leplezése is.

És míg, kedves atyámfiai, kritikátlanul és vakon ajnározzátok a kapitalizmust, mely nálunkfelé a ti ízléseteknek oly kedves, agresszív, neopatriarchális primitivizmus felé lejt, s amit ti gyalázatos hazugsággal valamiféle „genuine székely virtusként akartok eladni, addig folytatódik a történelem gyászos előtörténete, a szétrétegződő közösségek, a nők rendszerszintű alávetettsége, a félperiféria prostitúció-exportja, a romák társadalmon kívülre szorítása, a székely vendégmunkások diaszpórája, az értelmiség történelmi talajvesztése stb. Nem kell erről tudnotok, mert ti a kisszámú nyertesek oldalára soroltatok át…

De ne felejtsük el, a kilencvenes években felnőttek közül is a többségnek mégiscsak a dolgok silányabbik vége jutott. Miközben ti gondolatban elefánthúst vacsoráztatok és a hatalom lépcsőit építgettétek. Nem egy generáció vagytok, hanem egy generáció kisebbsége, mely ráérzett az újkapitalizmus szellemére: a privát igazságtalanság, a privát érdek, a privát hatalom ígéretére, és jól megtanulta a privátot közösséginek álcázni a gazdaságban és a politikában.

Majd nekünk,

akik a kétezres években vagy utána lettünk felnőttek, még sokkal kevesebb élvezet jutott, és több aszkézis, már ha nem akartunk hozzátok vagy a nem különb riválisaitokhoz igazodni. A pozíciókat addigra már elfoglalták, „beállt a rendszer”. Az „eredeti felhalmozás” korszaka, ami nektek az aranykor volt, véget ért, mire mi érkeztünk. 

Nem mintha nem keresnénk az élvezetet. De hát ezek a keresztapás, maffiózós, főúri, disznófejű nagyuras gesztusok mélyen idegenek tőlünk. Megvetjük ezt. Nem prüdériából, hanem mert felnőttünk, míg ti következmények nélkül infantilis neoprimitívek maradhattatok, minek okán veletek és a kreténségeitekkel van tele az országos sajtó.

Meg jóval szegényebbek is vagyunk, kis mozgástérrel, hatalom nélkül, lassan csak a szavaink és a teóriáink vannak. Ahogyan nektek kiteljesedett a hatalmatok és a karrieretek, úgy jutott nekünk egyre több az aszkézisből. Nem habzsoltunk, éltük, ami élhető, mentettük, ami még menthető. Megpróbáltunk összegyűjteni némi kultúrát, némi teóriát magunknak, mert nem kaptuk a történelemtől ingyen a vágyak forradalmát, a banditák és a kalandorok korát, mint ti. Illúziótlanok, továbbá egyre dühösebbek vagyunk. 

Mutatnak jelek arra, hogy a mi forradalmunk nem a hedonizmus, hanem az aszkézis forradalma lesz. Az majd gyöngéd, teoretikus unalommal kasztrál benneteket. Mert mi vagyunk azok, akik el tudjuk képzelni a világ kapitalizmuson túli formáját.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Borbély András
Borbély András

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória