Miért lettünk Európa leprásai?

M

A világjárvány Romániát váratlanul és felkészületlenül érte. Március 16-tól szükségállapotot rendelt el az államfő, kijárási tilalommal és igen komoly korlátozásokkal (az intézkedést a parlament is megszavazta). Május 18-tól következett – miután úgy tűnt, szembe tudunk nézni a fertőző betegséggel – az enyhítéseket hozó készenléti állapot.

Több mint négy hónappal azután, hogy az Egészségügyi Világszervezet világjárványnak nyilvánította a koronavírus-fertőzést, a romániai egészségügyi miniszter kijelentette, hogy Európa leprásaivá váltunk. „Nehéz időket élünk. Hogyan váltunk Európa járványgócává? A szabályok be nem tartásával és az engedetlenségre való felbujtással” – mondta Nelu Tătaru, arra reagálva, hogy az utóbbi hetekben drámaian megemelkedett az újabb megbetegedések száma az országban.

Gondoljunk bele a miniszter kérdésébe: tényleg, hogyan váltunk Európa egyik jelentős gócpontjává? Miért nem tartják be az emberek a hatósági intézkedéseket? 

1. Oktatás

Az oktatás ügye évente egyszer programszerűen felmerül, a képességvizsga (és még harsányabban) az érettségi eredményei kapcsán. Ilyenkor azt szokás találgatni, hogy vajon az eredmények jók-e vagy inkább rosszak, vajon a diákokat, a tanárokat, az iskolákat vagy a szülőket kellene számonkérni? Az idén az oktatás vitatémája újabb árnyalattal dúsult az online oktatás és a szexuális tájékoztatás, nevelés kérdései miatt. Az utóbbiból aztán vadhajtásként nőtt ki a törvény a „dzsenderelméletek” oktatási intézményekben való betiltásáról. 

Pedig az oktatásnak nem évente programszerűen felmerülő kérdésnek kellene lennie. Tudomásul kellene venni: a romániai oktatási rendszer úgy működésképtelen, ahogy van. Egyrészt a szakértők tudják, s a diákok, szülők, tanárok tapasztalják, hogy az oktatási rendszer egyszerűen nem felel meg a valóság elvárásainak, nem illeszkedik bele abba a társadalmi valóságba, amelyben működtetik. Másrészt az oktatás a saját (eleve elhibázott) programját sem képes megvalósítani. Erről kellene beszélgetnünk, és a realitás talaján álló, hosszú távra szóló stratégiát kidolgozni, és azt lassanként, szakszerűen gyakorlatba ültetni. Ez pedig a közvélemény vélekedésével ellentétben nem az iskolák, nem a kisebbségek, nem az oktatási minisztérium, nem az iskolai érdekképviseletek, nem a nemkormányzati szervezetek, nem a politikai pártok feladata. Hanem össztársadalmi, azaz mindannyiunké. 

Közismert tény, hogy a romániai oktatási rendszert úgy végzi el a diákok közel fele, hogy bár tud olvasni, de nem érti meg, amit olvas, bár ismeri a számokat, egy aritmetikai feladatot nem tud minden további nélkül elvégezni, és csak nagyon hézagosan van tisztában alapvető tudományos ismeretekkel, a tények és jelenségek közötti összefüggéseket, kapcsolatokat nem ismeri fel. A szakirodalom ezt nevezi funkcionális analfabetizmusnak. A nemzetközi PISA-felmérések eredményei alapján Romániában 2019-ben a diákok 44%-ára ez volt a jellemző. 

A közoktatás nem a diákokat (nem) képezi és készíti fel, hanem a lakosságot – hiszen minden polgárnak itt kellene megszerezze a mindennapi és a társadalmi együttéléshez szükséges tudásformákat, képességeket. A lakosság közel fele ettől elesik. Arról nem is szólva, hogy az oktatási programban gyakorlatilag nincs jelen semmiféle társas kompetenciákat kialakító, fejlesztő vonatkozás: a PISA-teszt csupán a szövegértést, a matematikai képességeket és a természettudományos kompetenciákat méri, pedig vélhetően a társadalmi-politikai tudásformák esetében lenne igazán iszonyatos az eredmény. 

SARS-CoV-2. Covid-19. Pandémia. Az ország fele nem érti, miről van szó. Mikor az iskolapadban ült, akkor biológia-, kémia- vagy fizikaórán egy dolgot tanult meg: olyasmiről van szó, amit a „nagybetűs életben” sosem kell használnia, csak valahogy át kell csúszni a következő tanévbe, majd a következőbe, aztán sosem lesz muszáj ezzel foglalkozni. Milyen alapon lehet elvárni e nagyon széles társadalmi rétegtől, hogy most rendelkezzen az alapvető ismeretekkel, megértse a hatóság kommunikációját, és eleget tegyen a korlátozásoknak? Súlyos tévedés azt gondolni, hogy e rengeteg embert nem érdekli a téma – hiszen sokan a munkájukat veszítették el, sokáig be voltak zárva a négy fal közé stb. Érintettek és érdekli őket. Az egyetlen forrás, amire támaszkodhatnak, az a hatósági kommunikáció és az azt továbbító romániai média. 

2. hatósági kommunikáció

Éles vita alapját képezi, hogy a Romániában meghozott intézkedések végül is helyesek voltak-e vagy sem, az időzítések megfelelőek voltak-e vagy sem, és ezek kommunikálása mennyire volt hatékony. Intuitívan azt lehet mondani, hogy jelen állás szerint azt éppen sikerült elkerülni, ami Olaszországban vagy Spanyolországban történt, de azért voltak és vannak gondok.

Még ha figyelmen kívül hagyjuk a kormány olyan járványügyi intézkedéseit, mint hogy kitesszük a nemzeti zászlót az ablakba, és hétvégén  a himnuszt játszatjuk a köztereken rendőrautókból, akkor is vannak komoly problémák. És nem is arról van szó, hogy elég sok intézkedés később alkotmányellenesnek bizonyult, vagy időnként elhibáztak ezt-meg-azt –például, hogy a szükségállapot után volt két nap járványügyi szempontból ex-lex állapot, vagy hogy nem volt kellő jogalapja a karanténnak. Természetesen ezek nagyon súlyos problémák, de ha figyelembe vesszük, hogy Romániának semmi jogi-politikai-adminisztratív tapasztalata nem volt egy szükségállapotról, illetve semmilyen egészségügyi tapasztalata egy világjárványról, akkor beláthatjuk, hogy lehetetlen volt a feladatot hibamentesen megoldani. 

De talány, hogy amikor ilyen mértékű és azonnali intézkedéseket vezet be egy államapparátus, akkor miért nem veszik figyelembe, hogy nem légüres térben cselekednek, hanem jól körülhatárolható társadalmi kontextusban? A válságstábban miért nem voltak – és miért nincsenek – a romániai társadalmat ismerő szociológusok? Amikor milliónyi ember mindennapi életébe történik ilyen drasztikus beavatkozás, amelynek biztosan nagyon jelentős lélektani hatásai vannak (egyénileg és közösségileg egyaránt), akkor miért nincsenek a döntéshozók között pszichológusok? Amikor olyan információkat, intézkedéseket kommunikálnak, amelyek szinte azonnal hatályba lépnek, akkor miért nincsenek a csoportban kommunikációs szakemberek? 

Megtörténhet, hogy a háttérben dolgoztak ilyen szakértők, de a válságkezelésben és a hatósági kommunikációban ilyen természetű tudásforma biztosan nem nyilvánult meg. A járvány okozta egészségügyi, gazdasági és társadalmi válság közepette a hatósági kommunikáció eltekintett attól, hogy a lakosság jelentős része funkcionális analfabéta, nem volt tekintettel arra, hogy az országban 9 millióan rurális környezetben, sok esetben többé-kevésbé elzárt falvakban élnek, ahol hiányos az egészségügyi ellátás, és nagyon komoly infrastrukturális problémák vannak (vízellátás, higiénia); az állami kommunikáció teljesen ignorálta a romániai lakhatási problémákat. Csak két szempontot vett figyelembe: az egészségügyi intézményeket – főként logisztikai szempontból –, és hogy politikailag, jogilag és adminisztratívan hogyan menedzselje a helyzetet.

A lakosság tájékoztatásának és informálásának terhét és felelősségét gyakorlatilag a médiára bízták: oldják meg! 

3. Média

Csakhogy a romániai média (a néhány kivételtől persze eltekintve) nem arról híres, hogy megfontoltan, közérthetően, elfogulatlanul, ellenőrizve-utánajárva végzi a tájékoztatás nehéz feladatát, és körültekintően, több szempontot figyelembe véve igyekszik a társadalomban a megfelelőnek tartott véleményeket formálni, megjeleníteni. Hanem inkább arról, hogy az olvasottság/nézettség fenntartása érdekében szenzációhajhász a hírszolgálat, a véleményformálásban pedig elég kiszolgáltatott a politikai és az üzleti szférának. 

Ha az empirikus felmérések eredményeire támaszkodunk, akkor fontos felfigyelni arra, hogy az Európai Unióban Románia az egyike azoknak az országoknak, ahol a legkevesebb az újságíró, az átlagos újságíró és médiamunkás egyszerre alulfizetett és túlterhelt, s ha ez nem elég, akkor a hazai sajtóról még számtalan problémát lehet elősorolni a nemzetközi felmérések alapján

De ezzel együtt a hatóságok arról is gondoskodtak, hogy azért kicsit korlátozzák a sajtószabadságot, ami első ránézésre akár értelmes intézkedésnek is tűnhet: azokat a sajtóorgánumokat, amelyek álhíreket közölnek, azonnali hatállyal bezárták. Ugyanakkor azt is tisztázták, hogy csak az számít a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban hiteles hírnek, amelyet a hatóságok hivatalosan közölnek. 

Az is elég hamar kiderült, hogy a járvánnyal kapcsolatban a kórházak alkalmazottai, a közegészségügyi hivatalok szakemberei csak engedéllyel nyilatkozhatnak a sajtónak, és amennyiben olyasmit mondanának, amely nem egyezik a hivatalosan közölt információkkal, adatokkal, akkor megrovásban, büntetésben részesülhetnek. Elég hamar bezárult a kör: senki sem nyilatkozott, a több hónapja tartó járvány közepette egyetlen komoly riport sem készülhetett egyetlen covid-kórházról, fertőzöttekről, vagy az intenzív osztályon lévő válsághelyzetekről. Ritka esetek voltak, amikor anonim módon nyilatkoztak erdélyi magyar orvosok, vagy még ritkábbak, amikor szakorvosok névvel meséltek a sajtónak, és Romániában egyedi a Recorder nyolcperces videóanyaga, melyet egy covid-kórházban rögzítettek. Említést érdemelnek még azok az egészségügyi dolgozók, akik bár nem járványszakértők, és nem is érintettek a covid-19 kezelésében, de segítették a sajtó munkáját értelmezésekkel, vagy azzal, hogy rámutattak valamilyen problémára. Ezzel együtt azonban a sajtó a témáról nem tudott hitelesen tájékoztatni. Nem igazán volt rá lehetősége. 

(Ami a romániai magyar sajtót illeti: az RMDSZ ahelyett, hogy segítette volna az újságírókat, inkább létrehozott egy saját felületet, a korona.rmdsz.ro-t, ahol magyarul jelennek meg a hatósági közlemények – e dokumentumok összes hiányosságait átvéve, tekintet nélkül a létező sajtóra és olvasókra, s az ő társadalmi valóságukra.)

Summa summarum: a válságstáb intézkedik, az érintett egészségügyben dolgozók „hősök”, de dolgozzanak és hallgassanak, a kommunikációt pedig oldja meg valahogy a sajtó, ha tudja. Az én kérdésem ebben a helyzetben csupán az, hogy miért csodálkozunk, ha egyre több ember vonja kétségbe a kormány, a sajtó és az orvosok hitelességét? Vagyis egészségügyi miniszterünk miért csodálkozik azon, hogy Európa leprásai lettünk?

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth-Kovács Szilárd
Horváth-Kovács Szilárd

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória