SZFE-ügy: a kávéháztól a nemzetközi háttérhatalomig

S

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) alapítványi magánegyetemmé válik szeptember 1-től Magyarországon. Diákjai több tüntetést, tiltakozást szerveztek és fogalmaztak meg, több oktató felmondott, levelek és nyilatkozatok özöne olvasható, és várhatóan az egyetemi autonómia felszámolása következik. Vidnyánszky Attila rendező, a megalakult alapítvány elnöke bagázsnak nevezte a tiltakozókat, akiket pusztán tanáraik manipulálnak, valamint kijelentette, hogy nagy nemzetközi háttérhatalom és hálózat szervezkedik őellene (melynek jelen sorok szerzője is része). Hogy a nemzetközi háttérhatalom fogalma milyen nyelvhasználathoz tartozik, azt már kifejtette Kálmán László nyelvész, az ELTE BTK tanára. A bagázs szóval a beszélő olyan gyermeki állapotban lévő, saját akarattal és gondolattal nem bíró egyetemi hallgatóságot ír le, amelyet csak irányítani, gondolatokat és magatartásformákat diktálni lehet neki. Nincs autonómiája, és ne is legyen. Talán a beszélő – immár az egyetem alapítványának elnöke – ilyen diákságra vágyik.

A kulturális intézmények elitcseréje 2010 óta komplex és radikálisan lezajlott folyamat Magyarországon.

Eljött az idő tehát az egyetemi elit cseréjére is.

2011-ben az Új Színház élére kinevezett Dörner György színész, aki a „liberális elfajzás” ellenében nyújtott be politikailag szélsőséges pályázatot, még radikális és egyedi figura volt. Ekkor hangzik el Csurka István híres Ascher-café kijelentése, amellyel Csurka egy színházi érdekcsoportot írt le. Ascher Tamás nem csak a budapesti Katona József Színház főrendezője volt akkoriban, hanem a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora is (2006–2014 között), és kurátor, aki nem támogatta Dörner pályázatát. A Dörner–Csurka páros egyedi hangnak, egyedi esetnek tűnt akkoriban, bár hogy politikai támogatást élvezett, ijesztő időket jósolt. A café kifejezés valami olyan titkos, informális háttértársaságot sejtetett, ahol „az ügyeket intézik”, a színház dolgairól döntenek. Nemsoká aztán az elitcserében jeleskedő Kerényi Imre kormánybiztos kijelenti, hogy a liberálisoknak jön a hét szűk esztendő a kultúrában. Tévedett abban, hogy csak hét.

Egy évtized sem telik el, és ebből grandiózus nemzetközi háttérhatalom válik; közös nevező, hogy – ahogy nemrégiben Ascher fogalmazott egy interjúban – Csurka számára fontos volt, hogy a caféval asszociált névben legyen egy sch. Azóta Soros Györggyé nőtte ki magát a café, ez a szimbolikus sch ott is megvan. A kis hógolyóból ijesztő hóember lett, amely mint a mesékben, megelevenedett és mindent be akart kapni, a szélsőséges egyedi hangból pedig nemzeti mainstream. Nem maradt jelentős színházi intézmény – azt a néhány önkormányzati tulajdonút leszámítva, amit nemrégiben szintén megtizedelt a magyar állam –, ahol ne ment volna végbe a politikai térfoglalás. A folyamat visszafordíthatatlan és szinte totális.

Maradnak a szélek, a perifériák, a kicsik és a sokkal láthatatlanabb helyek.

Az elfoglalt SZFE bejárata (Budapest, Vas utca, 2020. szeptember 2., fotó: a SZFE hallgatói önkormányzatának Facebook-oldala)
Az elfoglalt SZFE bejárata (Budapest, Vas utca, 2020. szeptember 2., fotó: az SZFE hallgatói önkormányzatának Facebook-oldala)

Az SZFE „modellváltása”, ahogy eufemisztikusan hívják, saját szavaimmal einstandja, irtózatosan gyorsan, mindössze két hónap alatt zajlott le, amelyből a Színművészeti vezetése, mint tárgyaló fél teljesen kimaradt. Róla döntöttek nélküle. A jelen helyzetből nézve a folyamat jól felépített „kommunikációs stratégia” mentén zajlott, ha a kommunikációs stratégiát annak tekintem, ami ma: nyilatkozatok, interjúk és „erős kijelentések” gyűjteményének, amelyek mögött sem érvek, sem elemzés, sem vitalehetőség nincs.

Ahhoz, hogy valaki ma a kultúra területén igazi pozíciókat szerezzen, kevés az, ha egy állami intézményt vezet és csendben lojális. Ahhoz el kell kezdeni kultúrpolitizálni is, széles körben minősíteni más intézményeket és főként személyeket, ráérezni a politikai akaratra és annak végrehajtójává válni. Akár a Nemzeti Színház, akár a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) korábbi vezetői alig nyilatkoztak, alig hallatták a hangjukat mostani utódaikhoz képest; korábban a PIM vezetőjéről akár évekig nem tudott a közvélemény. Korábban nem volt szokás színházakról, előadásokról, intézményekről nyilatkozni akkor, amikor a beszélő nem ismerte azt, amiről beszél; ez nagymértékben változott azzal parlamenti kultúrával, amikor Alföldi Róbert rendezőt akarták a Nemzetiből elmozdítani, akinek végül sikerült ugyan végigcsinálni igazgatói mandátumát, de előadásainak parlamenti minősítgetése – Az ember tragédiája, János vitéz – nem követelt semmiféle ismeretet a beszélőtől; elég volt hírekből és fotókból tájékozódni ahhoz, hogy valaki a Nemzeti igazgatójának leváltását sürgesse egy nem mellesleg buzizós nyelven. (Utóbbiért az akkor még Jobbikos, ma a Mi hazánk mozgalomban ülő Novák Előddel szemben pert nyert Alföldi).


Az SZFE felszámolásának első fontos állomása az volt, hogy az új, törvényesen megválasztott rektort, Upor Lászlót az illetékes miniszter nem nevezte ki 2019 december elején történt szenátusi felterjesztése óta. Intő jel volt a kinevezés elmaradása.

Ma már úgy látom, erről nyíltabban kellett volna kommunikálni, ahogy arról is, miért éppen Upor László a megfelelő a posztra, milyen érdemei, akadémiai előmenetel teszi ezt lehetővé, milyen jövőképet képzel el. Hogy ne maradjon visszhangtalan Vidnyánszkynak az a nyilatkozata, hogy Upor kinevezése „értelmezhetetlen”. Hogy mi a probléma Upor László pályázatával, netán személyével, arra sosem hangzottak el érvek, a közbeszéd nem érveken és kifejtésen, hanem vádakon nyugszik; a pályázatok elemzésének is megvannak a szempontjai, de ahhoz dolgozni, érvelni kellene, elolvasni és átgondolni egy hosszú dolgozatot.

Hogy miért ne lehetne egy szakmája szerint dramaturg-fordító, aki megfelel az akadémiai elvárásoknak, rektor egy művészeti egyetemen, az igencsak avítt szemléletet mutat: a progresszív művészeti egyetemek ma már nem a gyakorlat és elmélet szembeállításán, a művészeti és nem művészeti szakok hierarchiájában, hanem a szinergiák felhasználásán munkálkodnak. Upor László ma is csak megbízott rektor, kilenc hónap felterjesztés után. Az új alapítványi működés azonban majd lehetővé teszi azt is, hogy az egyetem szenátusa

csak véleményezze a rektori pályázatokat, de nem dönt róla.

Upor rektori megválasztása – az egyetem választja, a miniszter kinevezi – azonban szerencsétlen módon egybeesett az ún. Gothár Péter-üggyel, ami egy bonyolult, sokszálú történet, minden ízében szomorú kimenetellel, a magyarországi #metoo mozgalom gyors elhalálozását is hozva (ajánlott írás itt). A zaklatási ügyet a Katona József Színház is rosszul kezelte, és a Színművészeti sem kezelte nyíltan és transzparensen. A politika azonban rögtön felhasználta az ügyet arra, hogy „zaklató színházakról” beszéljen, színházakat bélyegezzen meg. És jó alkalom volt az SZFE elleni hadjárat elindítására (minthogy a rendező oktatott az intézményben).

Magyarországon több egyetem ment és megy keresztül modellváltáson. Ugyanakkor egyetlen intézményben sem került sor ilyen rohamtempóra, az egyetem nyílt ellenségének kinevezésére alapítványi szerepben, ahogy arra sem, hogy az egyetemi polgárság tüntessen és kijelentse: nem fogadja el a kuratóriumot, amely a felsőoktatási intézményt mostantól igazgatni fogja. És egyetlen egyetem szenátusa sem nyilvánította ki, hogy az egyetemi autonómiája felszámolása következik. Fontos megjegyezni, hogy a nyolcfős kuratóriumba és felügyelőbizottságba nyolc férfi került.

Forrás: A SZFE hallgatói önkormányzatának Facebook-oldala
Fotó: az SZFE hallgatói önkormányzatának Facebook-oldala

Az SZFE-t negatívan minősítő kijelentések régóta hallatszanak Vidnyánszky és szövetségesei nyilatkozataiban; Vidnyánszky egyébként a Nemzeti Színház mellett egy versenytárs színházi egyetem, a kaposvári vezetője és professzora. A mostani „modellváltók” sürgetői az SZFE-n folyó oktatás „gyenge színvonalával” érvelnek, aláírást is gyűjtöttek ezért, ami inkább hűségnyilatkozat, mint felelős és szakmai érvekkel alátámasztott megszólalás.

Hogy az állam milyen egyetemeket tart fenn, milyen minőségű oktatás folyik az intézményeiben, állami és állampolgári érdek lenne tudni. Hogy milyen színvonalú egy egyetem, tudományosan vizsgálható, nemzetközi és magyar mérőeszközei, szempontjai vannak. A művészeti egyetemek teljesítményében – eltérően más univerzitásoktól – mindig fontos szerepet játsszanak az alumnik, az ott végzettek, akikre az egyetem büszke lehet. Maryl Streepre a Yale School of Drama büszke, Udvaros Dorottyára és ifj. Vidnyánszky Attilára is a budapesti Színművészeti lehet az. Az SZFE kétségtelenül sok híres alumnit tudhat magáénak, és sokan arccal és névvel meg is jelentek az egyetem védelmében; Schilling Árpád, az egyetem nemzetközileg legismertebb végzettje, hosszú posztot írt arról, hogy mi mindenben részesült az SZFE-n.

Nem tudni arról,

hogy történt-e nagyobb felmérés az SZFE-ről, feltételezhetően nem. Mintha az államnak a „modellváltás”, vagyis az elitcsere érdeke volna, de hogy milyen is ez az egyetem, arról elég hallomásból és előítéletekből tudnia. Megismerni és megítélni (kívülről) egy egyetem színvonalát fáradságos munka volna, végignézni például a nyilvános vizsgaelőadásokat, ami egy művészeti egyetemen talán a legfontosabb mérce. A „modellváltók” kijelentik, hogy az egyetem egysíkú, egy stílusú, gyenge. Az állítások mögött érvek, elemzések, felmérések, de még hevenyészetten odavetett példák sincsenek. Ha valaki egy korábbi évadról szeretne tájékozódni, hogy milyenek is az SZFE előadásai (és akkor még a megnézendő filmekről egy szót sem mondtunk), nagyon komoly munkát kell végeznie; kritikuskollégám huszonkilenc premiert látott egyetlen évadban, amikor mérlegre tette ezt a munkát. Ha valaki az oktatói kör munkájáról szeretne tájékozódni, utána kellene mennie akadémiai tevékenységüknek, ami természetesen nyilvános (lásd a Magyar Tudományos Művek Tárát), utánaolvasni publikációiknak és konferenciaelőadásaiknak, utánanézni az impaktfaktoroknak, tudományos idézettségnek és így tovább.

Elvégezte valaki ezt a munkát a bírálók közül?

A Kaposvári Egyetem színházi tanszékén 2011-ben lett címzetes egyetemi tanár Vidnyánszky Attila (majd rektorhelyettes). Innen, ebből a pozícióból bírál most egy rivális egyetemet; ez etikai kérdés is. Az is kérdés azonban, hogy a kaposvári színészképzés az ő vezetése alatt miért nem nőtt fel olyan valódi riválissá, amely a diákok számára sokkal vonzóbbá vált volna, mint a budapesti egyetem.

Ha az SZFE valahol ebben a folyamatban hibázott, az valóban a bezárkózás: nem kommunikált kifelé eleget, nem vert vissza nyilvánosan támadásokat, nem építette kifelé erősebben a saját brandjét az oktatókon és alumnikon keresztül, nem mutatott magából többet és jobban, hogy akár szélesebb körben, a közvéleményt is elérve megmutassa értékeit, hagyományait. Hogy most ez az apatikus közvélemény szolidárisabb lenne és ne lehessen ilyen egyszerű felszámolni egy 155 éves intézményt.

A szerző író, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézetének docense, a 2019/2020-as tanévben a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktoriskolájában tanított; a 2019/2020-as tanévben a Közép Európai Egyetem (CEU) Institute for Advanced Studies alkotói ösztöndíjasa volt.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Tompa Andrea

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória