A gányolás kultúrája

A

Amikor Marosvásárhelyre költöztünk, jóelőre szóltunk egy asztalosműhelynek, hogy mikortól lenne szükségünk a konyhabútorra. Előleget fizettünk, novembertől megérkeztünk, és karácsonyig a mikróból reggeliztünk. Végre megérkezett a bútor, ám akkor meg kiderült, hogy a műhelyvezető hölgy a vízcsövet nem számította bele a rajzba, amelyet egyébként háromszor készített el. Szemrehányásaimra azt válaszolta, nem vagyunk képesek belátni, hogy igaza van; a vízszerelő pedig lusta és hozzá nem értő alak.

Amikor tavaly elromlott a kazán, a szerviz lehordott, amiért nem ilyen típusút vásároltunk, hanem amolyant, és anyagi érveimre a mester még azt is kijelentette, hogy akinek nincs pénze, az kölcsönkér inkább, mintsem hogy gyenge minőségű kazánt vegyen. 

A biztosító, amelyik megígérte, hogy törleszti a javítást, végül belekötött egy fogalmazási hibába, és nem fizetett.

Azon töprengek azóta, hogy mi lehet mindennek az oka.

Ez az ok nyilvánvalóan nem etnikai hátterű: a biztosító láthatatlan vezetőségén kívül, mely a döntést meghozta, mindenki magyar volt, nem lehet tehát azt mondani, hogy „ezek a románok”. Inkább talán azt, hogy az 1989 előtti idők mismásai és az 1989 utáni átmeneti időszak szerencsétlenkedései rányomták a bélyegüket az emberek közötti viszonyokra. A román állam soha nem tisztelte az embert: 1989 előtt mindenkinek „szereznie” kellett, ha élni akart, 1989 után pedig mindenkinek meg kellett keresnie a kiskapukat a jogban, ugyanezen okokból. Ilyen körülmények között az ügyfél egyszerűen az a figura, aki fizet, és örüljön, hogy elvégeznek a számára valamilyen munkát, amelynek ellenértékéből az adók miatt amúgy is édeskevés marad. Számtalan taxis is csak annyit tart kötelességének, hogy a tarkójával beleegyezzen a csomagtartó kinyitásába. Ajtót nyitni az utasnak? Segédkezni a csomagokkal? Ugyan már!

Az eredmény felől ugyanez a látásmód érvényesül. Az előttünk járó nemzedék (a mai nagyszülőké) még hidegvízben is meg tudott fürdeni és fűtetlen szobában is tudott aludni. Akkor olyan nagy dolog egy nem működő kazán, vagy az, hogy a konyhabútor nem illeszkedik a cső mellé? Két mozdulat, és megvan, minek nyafogni?!

A gányolás kultúrájában élünk. Végül is kifizettük az új kazánt, mit tehettünk volna? Végső soron bele se haltunk, miért panaszkodunk?! A fő nem az élet minősége, hanem az élet puszta ténye. 

Így aztán úgy élünk, amit leginkább egy furcsa ollóábrával lehet jellemezni. Az olló egyik szárán azok foglalnak helyet, akik átlagon felül keresnek, drága kocsikkal közlekednek, és különféle fényűző helyeken élnek, a másikon azok, akik nyomorognak. Közbül pedig azok, akik alig tengetik a napjaikat, és azt sem bánják, ha az, amit számukra elkészítettek-megjavítottak, éppen csak működik. Ahogy ők élnek, éljen úgy más is! Ez az átmeneti korszak ethosza.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Demény Péter
Demény Péter

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória