A „cancel” kritikájának könnyed egyoldalúsága

A

A napokban történt, hogy a Transindex publicisztika rovata, a Plakátmagány nem közölte le T. Szabó Csaba A cancel elviselhetetlen könnyűsége című publicisztikáját, ami végül a kolozsvári Szabadság napilapban jelent meg.

A szerző a közösségi médián adott hangot a csalódottságának: „Valahol végtelenül szomorú, hogy panaszkodunk, hogy Erdélyben nincs a politikai pluralizmusnak hangja, de a Transindex, mint progresszív lap nem hoz le egy véleménycikket a cancel culture témájában” – írta.

Viszont az is kiderült, hogy Gyöngyi Annamária, a Plakátmagány ügyeletes szerkesztője a beérkező cikkre a következő választ adta: „Mi mindig nyitottak vagyunk a különböző véleményekre és a produktív vitákra is, de ezt a szöveget így, önmagában, kontextus nélkül nem szeretnénk lehozni. Ha tudunk találni egy másik érvelőt, akkor egy pró és kontra formában látunk számára helyet, de csak önmagában ennek megjelenítését nagyon egyoldalúnak éreznénk és némiképp ellentmondónak a saját értékrendünkkel. Ha az általunk javasolt formában is nyitott lennél a közlésre, akkor keresünk egy vitapartnert.”

T. Szabó Csaba ezt a lehetőséget visszautasította – és a Szabadság szerkesztőségéhez fordult írásával.

Most, miután a szöveg megjelent, bárki számára eldönthető, hogy a véleményanyag önmagában, kontextus nélkül valóban egyoldalú megközelítést nyújt a szóban forgó jelenségről, vagy sem.

  1. T. Szabó már szövege bevezetőjében jelzi, hogy a „cancel culture” meghatározása igencsak körülményes, amihez meglátása szerint leginkább talán kulturális antropológusok és szociológusok lennének hivatottak hozzászólni. A szerző viszont mégsem az említett diszciplínák művelőitől keres tájékoztatást, hanem egyetlen politológusPippa Norrisegyetlen tanulmányára hivatkozik.  Arra is pontatlanul„Pippa Norris és csapata száz ország 2500 kutatójának attitűdjét vizsgálta, amelyből arra következtetett, hogy Elisabeth Noelle-Neumann elmélete a hallgatás spiráljáról valóban működik a tudományos világban is” – írja T. Szabó.

Ellenben a szerző elmulasztja jelezni, hogy itt két dologról van szó: egyrészt Pippa 2021-es Cancel Culture: Myth or Reality? című dolgozatáról, és egy korábbi, 2019-es World of Political Science kutatásról. A szóban forgó kutatás pedig nem általában „a kutatók” attitűdjét vizsgálta a „tudományos világban”, hanem kizárólag a politológiával foglalkozó embereket az akadémiai szférában. Ráadásul a kutatás alapjául szolgáló kérdőív nem is tartalmazza a „cancel culture” fogalmát, hanem általában a politológusok helyzetére kérdez rá, azzal a céllal, hogy megértse politológusi szakmát és a szakértők kihívásait. A témába vágó kérdés, amely ebben a kontextusban releváns lehet azt próbálja felmérni, hogy a politológusok a politikai korrektség elvárását mennyire tapasztalják nyomásként.

A 2021-es tanulmány következtetése sem általában a tudományos világra vonatkozik, hanem azt igazolja, hogy egyes országokban – ahol domináns a liberális berendezkedés –  a jobboldali politológusok beszámoltak arról, hogy egyre hidegebb fogadtatásban részesülnek a politikai korrektség elvárásai miatt, míg például a fejlődő társadalmakban, Nigériában, a baloldali politológusok számoltak be nyomásról.

  1. T. Szabó Csaba viszont Norrisnak erre az egyetlen tanulmányára pontatlanul hivatkozva jelenti ki azt, hogy a tudományos élet egyik nagy problémája a „cancel culture”. Megfogalmazása szerint: „ amikor egy diskurzus, egy tömeghisztéria, egy narratíva átlépi a kritikus tömeget (hogy ez mennyi, az kontextustól és csoporttól, hálózattól függ), akkor az válik dominánssá, és az attól eltérő véleményeket hamar elnyeli a hallgatás spirálja.” Érvelése szerint ez nagyon súlyos probléma a tudományos világban, a művészi, kulturális szférával ezzel szemben némileg megengedőbb.
Az egyoldalúság abban jelenik itt meg, hogy említést sem tesz arról, hogy a „cancel culture” nem művészeti, kulturális és messze nem tudományos kérdésekben működik, hanem morális kérdések mentén dönt arról, hogy valakit „cancel”-el.

Azaz a nemi erőszaktevőket, zaklatókat, a kisebbségellenes szélsőségeket, a rasszizmust képviselő személyek ellen indít hadjáratot – tekintet nélkül arra, hogy az illető művész, politikus, tudós, vagy más közéleti személyiség –, olyan helyzetekben, amikor erre a hivatalos hatóságok nem tesznek ellenlépéseket. A szobrokat nem művészi okok miatt döntötték le a képviselői, hanem morális okból: állításuk szerint elnyomó személyeknek nem jár köztéri szobor. A szexuális zaklatókat sem a művészeti tevékenységük miatt kívánták kirekeszteni, hanem mert morálisan vállalhatatlannak érezték, hogy ilyen személyek társadalmilag befolyásos és meghatározó pozícióban legyenek.

Pedig ez a vonatkozás alapvető annak belátásához, amiről T. Szabó azt írja: „A cancel culture ritkán ad lehetőséget a párbeszédre, a vitára, az objektív érvek felsorakoztatására vagy szembesítésére: általában dogmatikusan közli axiómáit és azt az egyetlen igaznak tartja, amelynek el nem fogadása újabb »cancellel« jár.”

Mert valóban: az, hogy elnyomó személynek nem jár köztéri szobor, nőellenes, erőszakos, rasszista, kisebbségellenes személyek nem kellene fontos pozíciókban legyenek, nem vita kérdése, hanem morális társadalmi konszenzus kérdése.

Másrészt az sem igaz, hogy nincs párbeszéd, vita, érvelés a társadalmi jelenség mögött: mi több egyik legviharosabb konszenzuskereső átfogó társadalmi vitának vagyunk a tanúi.
  1. Az egyoldalú „cancel culture” felvázolása után a szerző rátér arra, hogy „A koronavírus-világjárvány idején a cancel culture beférkőzött az orvostudomány világába is, amely sajnálatos módon felerősítette a társadalom bizalmatlanságát”. Sajnos ez az érv is elég egyoldalú, ugyanis a társadalmi bizalmatlanságot, ami az orvostudományt érte, rengeteg jelenséggel lehet magyarázni – sokkal plauzibilisebben – mint például a járvány előtt elterjedt általános oltásellenesség, a nem megfelelő hatósági válaszok, elhibázott kommunikáció és korlátozó intézkedések, a gyógyszeripar visszaélései, az ismerethiány, a döntéshozók korrupciója, megbízhatatlansága, illetve a rosszul kezelt társadalmi félelem és szorongás. Én nagyon kétlem, hogy Romániában azért annyira alacsony az átoltottsági arány, mert a „cancel culture” beférkőzött az orvostudományba…

Az viszont igaz, hogy tekintettel a világjárvány okozta súlyos egészségügyi válságra, számos olyan intézkedés született, amelynek az volt a célja, hogy a veszélyesnek ítélt dezinformációs hullámot visszaszorítsa. Ellenben ebben nem a „cancel culture” társadalmi működését kell látnunk – hiszen nem morális érvek mentén igyekeztek kirekeszteni a nyilvános diskurzusból egyes hangokat – hanem a válság kezelésének a módját. Sokkal inkább az információk szűréséről, a források ellenőrzéséről szólt, és első sorban azokat a nyilatkozatokat, álláspontokat rekesztették ki, amelyek a járványkezelési stratégiákra negatív hatással bírhattak, és a következményük akár a járvány súlyosbítása lett volna. Hogy ebben a kontextusban történtek visszaélések, igazságtalan kirekesztések az könnyen meglehet. Ahogyan természetesen az is vitatható, hogy ezek az intézkedések mennyire voltak megfelelőek: de egyoldalúság úgy láttatni, mint ami a „cancel culture” elvei mentén működik.

  1. T. Szabó végül a Spotify-esetet hozza érvelése igazolására: „Legutóbb, Robert W. Malone és Joe Rogan mintegy három órás podcast-beszélgetése a Spotify oldalán okozott elviselhetetlen fájdalmat az orvostudományi cancel culture társaságának. (…) Malone interjújának közzététele után számos zenész bejelentette, hogy bojkottálja a Spotify oldalát, és elindult a cancel culture újabb őrülete, a #BoycottSpotify mozgalom.

Ami ebben a részben egyoldalú, az az, hogy a szerző nem említi meg, hogy a vonatkozó beszélgetés ellen több mint 1300 tudós, kutató, orvos, írt alá egy nyílt levelet, amelyben – tudományos megalapozottságú közegészségügyi célból – azt kérték a Spotifytól, hogy szüntesse be Joe Rogan műsorát.

Ugyanis véleményük szerint a műsor tartalma „rontja a nyilvánosság tudományos kutatásba vetett bizalmát, és kétségeket kelt az egészségügyi szakemberek által kínált megadatolt útmutatás hitelességében” – állítja 1300 egészségügyi szakértő, nem ideológiai, politikai vagy morális, és végképp nem  cancel culture alapon.

Ha T. Szabó Csabának fontos a tudomány iránti bizalom, a tudomány objektív jellegének és hitelességének a kérdése, lehet a több, mint ezer szakértő véleményét nem kellene kifelejteni egy olyan kérdésben, ami az ő szakterületük. És saját tudományuk, szakmaiságuk melletti kiállást úgy értelmezni, mint „a cancel culture újabb őrülete”.

Értelemszerűen a cancel culture jelensége, a járványkezelés, a kulturális, művészi, politikai és társadalmi, morális kérdések vitathatóak, kritizálhatóak.

De a felelős véleményformálás igényli, hogy a vitatott és bírált dolgok a maguk kontextusában kerüljenek a nyilvánosság elé. Sőt, azt is érdemes figyelembe venni, hogy az érintett vélemény mennyire elterjedt a társadalomban, mert könnyen meglehet, hogy csak egy mainstaim közhelyet gondolunk annak: „a cancel culture őrültség” – a romániai magyar nyilvánosságban ez számos alkalommal, számos helyen megjelent, míg ellenvélemény csak elvétve.

Továbbá azt is felelősen mérlegelni kell, hogy az egészségügyi válsághelyzetben, ahol ennyire meghatározó az orvostudományba vetett bizalom hiánya, és ahol az AUR szélsőjobboldali párt teljes erővel dolgozik a további hiteltelenítésén, milyen hatást válthat ki egy olyan egyoldalú álláspont, ami azt sugallja: egyes kutatók tudják, hogy minden rossz, de néhány őrült elhallgattatja őket.

Illusztráció: Jon Tyson, Unsplash  

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth-Kovács Szilárd
Horváth-Kovács Szilárd

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória