Lassan egy teljes éve a világjárvány bűvkörében élünk. Egy évvel ezelőtt még százak sétáltak nagy nyugalomban az utcán, hétvégenként a téli vendéglők, kocsmák ezernyi emberrel voltak tele, hangulata volt a téli estéken a borozásnak, sörözésnek, s öleléssel köszöntöttük egymást, ahogy azt neurobiológiai igényeink kívánják és elvárják. Aztán hirtelen, 2020 februárja végén „aszimptomatikus”, vagyis tünetmentes koronavírus-beteget jelentettek Romániában, rá két hétre pedig beléptünk egy új korszakba, és egy új fogalmat is megtanultunk:
lockdown.
A történet azóta mindenki számára ismert, hisz hétköznapjainkat radikálisan megváltoztatta. Legalábbis a többségünk életét: vannak, akik továbbra is ugyanúgy eljárnak, nem home office-ban dolgoznak, tömegközlekedéssel jönnek-mennek, életük alapvetően nem változott meg – legfeljebb kevesebbet utaznak, kevesebb emberrel találkoznak. Az otthoni életre kényszerítettek azonban értelemszerűen sokkal súlyosabbnak látják a helyzetet, hisz addigi szokásaik, életstílusuk, s egyáltalán, életünk rendje teljesen felborult, radikálisan új formát öltött.
A lockdown, azaz a (hosszú távú) lezárás, mint a világjárvány megfékezésének, kordában tartásának módszere maga is vitát váltott ki a legnevesebb járványügyi szakemberek között is, elég itt John Ioannidis, a Stanfordi Egyetem epidemiológus kutatóprofesszorára gondolni, aki több tanulmányában és interjújában hangsúlyozta, hogy a lockdown – idézem – „középkori megoldás, olyan, mintha levágnánk a teljes karod az esetben, amikor csak egy apró része fáj”. Vele vitázott egy kiváló podcast keretében a lockdown mellett érvelő Andrew Noymer demográfus és mortalitás-kutató. Mindketten erős érveket említettek, komoly tanulmányokra hivatkozva próbálták a másik felet meggyőzni. Az eredményről győződjön meg a kedves olvasó, bár azt hiszem,
sejthető a vita kimenetele.
Ioannidis idézi Michael Levitt Nobel-díjas biológusprofesszor tanulmányát, amelyben utóbbi kimutatta, hogy Kínában azért sikerült viszonylag hamar megfékezni a vírust, mert már 2019 november-decemberében eljutott a fertőzési csúcsra: magyarán a vírus szabadon terjedt, és a járvány bejárta szokásos Gauss-görbéjét. Ugyancsak így érvelt Sunetra Gupta oxfordi epidemiológus professzor, akit lockdown-ellenes nyilatkozata és a BBC-nek adott, azóta már „hírhedtnek” titulált interjúja miatt számtalan szóbeli támadás ért az Egyesült Királyságban. Gupta azzal érvelt, hogy a lezárási intézkedések miatt a súlyos, krónikus betegségben szenvedők nem jutnak orvosi ellátáshoz, így a halálozási ráta növekedése nagyrészt abból adódik, hogy a lockdown miatt lebénul az egészségügyi ellátórendszer. Ugyanezt állította nemrég Dr. Andrei Dan, a bukaresti Colentina kórház kardiológusa, aki szerint az ún. „covid-kórházak” létrehozása katasztrofális következményekkel járt a betegellátásban. A lezárások okozta pszichológiai hatásról a világsajtó számos cikke beszámolt, legutóbb egy tanulmány kimutatta, hogy Japánban a koronavírusban elhunytak száma kevesebb volt, mint az öngyilkosságba menekülőké. A lockdown gazdasági hatásáról Klaus Schwab, a Gazdasági Világfórum igazgatója irt kötetet, aki a Great Reset néven ismert gazdasági újrakezdés-terv népszerűsítője és egyik kiötlője. (Vele érdemes még foglalkozni a közeljövőben.)
A helyzet tehát siralmas, de egyelőre nincs konszenzus arra vonatkozóan, hogy a lezárás helyes döntés volt-e és kell-e még folytatni. Ennek eldöntésére egyértelműen az orvostudomány, közegészségügy és a politikai vezetés együttműködése és együttes fellépése szükséges, közös nevezőt kell találni olyan területek között, amelyek bizonyos helyeken – így Romániában is – évtizedeken át nem dolgoztak együtt hatékonyan.
A világjárvány alatt bevezetett korlátozások és populáció-kontroll azonban nemcsak a politikát, gazdasági szakértőket és az orvostudományt osztja meg, hanem a társadalomtudósok, különösen a filozófusok számára lett kiemelten fontos téma
a globális biopolitika jelensége.
A témában 2020 tavaszán Giorgio Agamben olasz filozófus nyilatkozott elsők között, aki – legalább két világjárványt túlélve (1957–1958: ázsiai influenza; 1968–1969: Hong Kong-vírus) – úgy véli, hogy az orvostudomány politikaformáló és hatalomgyakorló erővé történt átváltoztatása Michel Foucault biopolitikáról írt gondolatait idézi fel. Foucault szerint az emberiség, mint globális massza instrumentalizálása – ez esetben potenciális biológiai terroristává minősítése – visszaélések forrása lehet. Foucault az 1970-es években a „biopower” és a biopolitika fogalma alatt azt értette, hogy korrupt politikai hatalmak tudományos kutatásokat és egészségügyi intézményeket a saját hatalmuk vagy érdekszférájuk megerősítésére fognak felhasználni. Agamben gondolatai értelemszerűen felborzolták az olaszországi kedélyeket. Az ismert gondolkodó olasz kötetét nemrég adták ki román nyelven is (G. Agamben, Epidemia ca politică, Editura Alexandrina, 2020).
Agambennél jóval kimértebb véleményt fogalmazott meg Gerard Delanty angol szociológus, aki egy fontos tanulmányában összefoglalta a többségében európai filozófusok gondolatait a koronavírus-világjárványról és az emiatt hozott, eddig soha nem látott globális lockdownról.
Delanty hat filozófiai irányzatot mutat be,
amelyek ma dominánsnak nevezhetők mind a társadalomtudósok körében, mind a közvéleményben.
Az első kategória az ún. utilitarianizmus, amely a társadalom egészére vonatkozó gazdasági érdekeket helyezi előtérbe, és a „nyájimmunitás” elérését szorgalmazza. Delanty szerint ez az intézkedéscsomag figyelmen kívül hagyja a társadalom heterogén jellegét, és számos olyan társadalmi csoportot, amely egy ilyen intézkedés esetén nem jutna megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Az angol szociológus rámutatott arra, hogy az Egyesült Királyság és Hollandia ezt az utat folytatta, de rövid idő után tarthatatlannak bizonyult.
Delanty második kategóriája az ún. kantianista felfogás. Példaként Jürgen Habermast, az európai politikai filozófia matuzsálemét idézi, aki szerint „az állam minden emberi élet megmentésére irányuló erőfeszítésének abszolút elsőbbséget kell biztosítani, a nemkívánatos gazdasági költségek haszonelvű ellensúlyozásával szemben”. Magyarán: Habermas szerint az emberi méltóság egyetemessége csakis úgy fejezhető ki, ha minden emberéletet megpróbálunk megmenteni.
A harmadik kategória a libertariánus felfogás, amely szerint a világjárvány okozta halálozást nem lehet az emberi szabadság és társadalom korlátozásával csökkenteni. Delanty nem részletezi túlságosan ezt az irányzatot, ellenben a szélsőjobbhoz hasonlítja ezt a mozgalmat, képviselőit egoizmussal vádolja, ugyanakkor kiemeli, hogy aggodalmuk
az állam egyre erősödő beavatkozásának tekintetében jogos érv.
A negyedik kategória a Foucault-i és Agamben-i „state of exception”, vagyis „kivételes állapot” (kivételes helyzetbe került állam) esete. Delanty ugyan elutasítja Agamben radikális érveit, ám abban igazat ad neki, hogy az állami kontroll veszélye valóban számos jellemzőjét tekintv hasonlít a háborús helyzetek „vészhelyzet-államára”, és korrupt hatalmi konstellációk ezt a helyzetet minden bizonnyal ki fogják használni hatalmuk megszilárdítására. Példát most inkább nem említek, bár a magyar nyelvű olvasók logikusan következtethetnek kognitív sejtésemre.
Delanty aggodalmai hasonlóak Yuval Noah Harari történész-filozófus félelmeihez, aki szerint a világjárvány újfajta megfigyelés-kultúrát vezetett be: míg eddig „csak” szociális és gazdasági szokásrendünket igazították algoritmusokhoz és mesterséges intelligenciához, addig most a covid-útlevél és más, globális egészségügyi monitorizálási javaslatokkal a „surveillance under the skin”, azaz a testi biokontroll is fenyegeti a XXI. századi embert. Delanty röviden idézi Slavoj Žižek szlovén filozófust, aki a világjárványban egy „újfajta kommunizmust” vizionál, bár ötletét, melyet egy, a Covid-jelenségnek szentelt kötetében fejtett ki, nem igazán részletezi.
A francia filozófus, Bruno Latour idézi Alain Desrosières szavait, aki szerint az államhatalom a szakemberek kidolgozta statisztika-politikát alkalmazva védelmet nyújt az állampolgároknak. A gond ezzel csak az, hogy ez egy XIX. századi biopolitika, s meglepő, hogy a XXI. század második évtizedének küszöbén még alkalmazható.
Delanty termékeny ötleteit végül idén egy fontos kötetben is összefoglalta számos neves szociológus, filozófus és történész segítségével (G. Delanty [szerk.], Pandemics, Politics, and Society: Critical Perspectives on the Covid-19 Crisis, De Gruyter, Berlin-New York, 2021).
Bárhogy is legyen, az bizonyos:
ez a világjárvány nem egy szokványos járvány. A jelenség rég túlhaladta önmaga orvosi és közegészségügyi dimenzióit, ezt bizonyítja a pandémia politikai, katonai, gazdasági és kulturális szereplőket megmozgató ereje. Az, hogy milyen hatása lesz ennek az esemény-sorozatnak hosszú távon, és hogyan fognak a jövő történészei írni erről, az eseményben tengődők számára nemcsak rejtély, de szinte felesleges részletkérdés marad egyelőre. A valóságunk most még változatlan, a kiút egyelőre bizonytalan. Ahogy Klaus Schwab fogalmazott: a jövőnk töredezett.
