A gender studiest be lehet tiltani, az embereket nem

A

Ha én sem adhatok tanácsokat a szenátoroknak arról, hogy a különnyugdíjaikat mire költsék el, akkor maradjunk annyiban, hogy akkor ők se korlátozzák, hogy a társadalomtudományok tükröt tartsanak a társadalomnak.

Induljunk ki az ebből: a politikai szféra ne szabhassa meg, hogy az akadémiai szféra vagy a közoktatás mit kutat, mit oktat. Nem olyan bonyolult: azért ne, mert nem ért hozzá. Persze, népszerű döntés a társadalmi nemek tudományát korlátozni, mert hát mire gondol a választó, ha nem arra, hogy ez a „genderideológia” valami olyasmi, ami kötelezővé teszi a „buzulást”, és amitől Soros György nevet a végén? (Egyébként: a kötelező homoszexualitás mint „poén” már elhangzott a hetvenes évek Rádiókabaréjában is – csak akkoriban tudták, hogy viccnek volt szánva.)

De miért gondolkodik így az egyszeri választó?

Az áldozathibáztató narratívák szerint azért, mert „nem akar” okos/művelt lenni. Hiszen annyi lehetősége volt: például a szülei micsoda minőségi oktatásban vettek részt, s utána ő maga is részesült belőle. Csupa sikersztori. De ő ellenállt, mert ő olyan – nem úgy, mint a bezzegországokban, ahol genetikai alapon biztosan okosabbak az emberek. Agyukban a tudás, szívükben az aktuális progresszív értékek.

Ezek rossz hazugságok.

Az átlagembert cserben hagyták. Rábízták a homeopatákra,  konteósokra, a tévéből gyógyítókra és ezen aktorok politikai megfelelőire. Lemondtak róla. Lenézték, aztán pedig olyasmit kérnek számon tőle, amire lehetőséget sem kapott. Csodálkoznak, hogy miért nem vágja kívülről Simone de Beauvoirt meg Judith Butlert. Hiszen mi itt néhányan olvastuk e szerzőket, akkor mindenki más is, nem?

Az első megállapításom tehát a következő: ebben a formájában a számonkérés egyenesen pofátlansággal ér fel.

A második, hogy az oktatás önmagában nem elég. Nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar sajtóhírek alatt kommentelők, azok, akik örvendeznek a szenátusi döntésnek, nem a CEU gender studies szakáról érkeztek. Borzalmas téveszmék alakulnak ki a feminizmusról, az LMBTQ+ mozgalmakról, a biológiai és társadalmi nem dualitásáról és így tovább. A hozzászólóknak valójában e témákról lövésük sincs. Ez valóban azon is múlott, hogy a társadalomtudományok úgy általában mostohagyermeknek számítanak – szemben például a minden utcasarkon utánunk dobált, igaz, a szakmai szintet nem megütő pszichológia-könyvekkel.

Mellékesen: nem igazán közkincs, hogy a tudás hogyan képződik.

Mennyi órányi görnyedést kell belefektetni két oldal esszébe? Erről viszonylag keveseknek van fogalma, és ők sem feltétlenül azok, akik valamelyik remek romániai egyetemen vegetálnak.

De ami a legfontosabb: nincs bizalom sem. Megkopott az intellektuális szakmák hitele, és a fent említett alkimisták veszik át a helyüket. Mondhatni, az emberek gyakran egymást informálják, pontosan tudják, hogy az új koronavírus kínai/zsidó/laboratóriumból származik/nem is létezik. Ezekre a képzetekre rátelepszenek a globális világmagyarázatok, olyanok például, mint amilyeneket a magyar miniszterelnök és hű alattvalói évek óta előadnak. E paradigmák válnak fontossá – a spin doctorok nem pepecselnek holmi részletekkel meg tényekkel.

Harmadszor: akik felszólalunk a szenátusi döntés ellen, kisebbségben lévő, megkopó hitelességű, egymással is seperc alatt összevesző egyének halmaza vagyunk, és akik többségében úgy teszünk, mintha „a sok hülye” ostorozása már ki is merítené a szükséges reakciók tárát. Csakhogy e problémákkal igenis dolgunk van. Amennyiben a fent említett politikai hamiskártyás tusványosi rémálmait, s ennek szépen épülő romániai verzióit kergetjük, akkor a részletekkel pepecselünk.

Számomra az első lépés

a mi és az ők újragondolása. Kivel van nekünk dolgunk? Kik vagyunk mi? Egy demokratikus populizmus elhatárolódik attól az elitista gondolattól, hogy önmagát a társadalomtól elválassza. Szerves része annak, és ha el kell vállalnia a piszkos munkát, akkor elvállalja – ebben az esetben beszélget az ismerőseivel, akik szerint a szabadkőművesek a szexuális nevelés révén akarnak bebuzultatni minket. Ez nemcsak információk átadásáról szól, hanem bizalomépítésről is: az odalökött tudás nem elég, ahogy az sem lenne hatékony, ha a Nemzet Megváltása-székesegyház helyett a Nemzet Okosítása-könyvtár épült volna meg. Sok egyébre van még szükség, hogy be is tegye a lábát valaki egy ilyen intézménybe.

Én egy velejéig antifeminista, erősen rasszista, homofób környezetben magam is az voltam. Hosszú utat jártam be, azoknak köszönhetően, akik nem tartották el a kisujjukat, amikor szóba álltak velem. Hihetetlenül sok türelem kellett hozzám, és amikor le tudom gyűrni az arroganciám, igyekszem minél többet visszaadni ebből a türelemből. Számomra a saját történetem a motiváló erő. Ha végiggondoljuk a saját életünket, szerencsés esetben mindannyian sokat változtunk, ezt pedig nem csak magunknak köszönhetjük. Ebből lehet visszaadni a társadalomnak.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kustán Magyari Attila

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória