A járvány dilemmái

A

A járvány után Schrödinger világa következik: a világ ugyanolyan lesz és egyszersmind nem lesz ugyanolyan. Sokan írnak arról – ami szerintem inkább wishful thinking –, hogy majd az emberiség észbe kap, a világ jobb hely lesz, mert majd megállítjuk a globális felmelegedést, megtanulunk majd odafigyelni egymásra, majd a kormányzatok lépéseket tesznek annak érdekében, hogy többé ilyesmi ne forduljon elő, megóvják az élőhelyeket, a biodiverzitást, betiltják a vadállatokkal kereskedő piacokat stb.

1. A járvány emberi/vallási dimenziói

Talán ebben látszik meg az, hogy az a rendszer, amelyet felépítettünk és amelyben élünk, milyen embertelen dimenziókkal rendelkezik és mennyire hasonlít a 22-es csapdájára. Az egész járvány egyik legmegrázóbb története számomra annak a 13 éves fiúnak, Ismailnak a története, akit, annak érdekében, hogy megpróbálják megmenteni az életét és a családját óvják a fertőzéstől, hagytak egyedül meghalni.

Van-e a halálnak méltósága? Lehet-e emberi módon, családi körben vagy a magunk választotta módon meghalni, vagy ebben a rendszerben kizárólag intézményesített, elmagányosított, eltárgyiasított módon lehetséges a halál, amely abból a szándékból ilyen, hogy esetleg tovább élhessünk?

A másik, még aggasztóbb következménye a járványnak, hogy mindaz, ami emberré tesz, a közösségi élet, a tanulás, a kultúra, a sport, a vallás felfüggeszthető, akár meghatározatlan időre is. Annak érdekében, hogy éljünk, megszüntethetünk mindent, amiért élni érdemes, azáltal, hogy életünk leredukálódik a puszta vegetálásra. A rendkívüli állapot egyik legbiztosabb jele ez a puszta létfenntartás, értékrendünk csúcsára a Maslow-piramis alja került. Tartok tőle, hogy az a hatalom, amely abszolút uralkodásra tör, ha egyszer megtapasztalta, hogy az emberi élet dimenziói leredukálhatók – hogy az emberek a halálfélelem miatt könnyűszerrel feladják azokat a dimenziókat, amelyek valóban emberré teszik őket –, nem fogja visszafogni magát akkor, amikor a járvány enyhül, hanem ezt a tapasztalatot átkonvertálja egy másféle egzisztenciális félelemmé, hogy könnyebben irányíthatóvá tegye a társadalmat.

Ugyanakkor a kérdés messzemenően személyes filozófiai és morális kérdés: vállalom-e, vállalhatom-e a halál (szeretteim, gyerekeim, szüleim stb. halálának) kockázatát csak azért, hogy ember módjára élhessek? Mi az, amiről a halál kockázatával számolva sem lehet és szabad lemondani? Önzés-e, ostobaság-e, hogy az ember fenn akarja tartani az életének a morális, kulturális, vallási dimenzióit, vagy ezek is ugyanolyan alapvető igények, mint a személyes biztonság?

2. Az emberi életek mind egyenlők

Az ún. nyugati világrend egyik filozófiai alapja, hogy minden emberi élet egyenértékű. Ugyanakkor persze ez csak elméletben igaz, mert a „minden emberi élet”-et sokszor csak a nyugati világ tagjaira értjük, és ott is csak megszorításokkal. Számos példa volt erre az elmúlt időszakban: az éhező jemeni gyerekek élete kevésbé fontos, mint az olasz vírusbeteg nyugdíjasoké, és addig, amíg menekültek halnak meg a Földközi-tengeren, a líbiai rabszolgatáborokban vagy a távoli Vuhanban, addig ez az ő bajuk, „minekmentekoda” (minek ettek vadhúst, minek menekülnek…).

Továbbá: a Nyugaton dolgozó vendégmunkások senkinek sem kellenek igazán attól a pillanattól fogva, amikor már nem tudnak termelni, az ő életük csak annyit ér, akár a befogadó, akár a kibocsátó ország számára, amennyit dolgozni tudnak (vagy hozzájárulni a gazdaság pörgetéséhez a hazaküldött pénz formájában). A vírusfertőzésben meghaltakra ugyanakkor kevésbé mondjuk, hogy „minekmentoda”, bár azért sokan próbálkoznak ezzel is, hogy például az olaszok hibája, miért nem tartották be a karantént, illetve a vallásosaké, miért mentek zarándoklatra és így tovább.

Ugyanakkor a járványnak van egyfajta véletlenszerű dimenziója: nem azok, nem csak azok fertőződnek meg, akikre rámondhatjuk, „minekmentoda”, hanem a „jó emberek” is, azaz kevésbé lehet a vírust a rossz cselekedetek igazságos büntetéseként, a bűn/büntetés dichotómiában interpretálni, mint ahogy a háborút vagy a menekültválságot lehet. A szabálykövetők is megfertőződhetnek, akármennyire is követik a szabályokat, és azok is megúszhatják, akik nem követnek semmiféle szabályt. A vírust, a saját terjedési logikájától eltekintve, tökéletesen hidegen hagyja, hogy ki mennyire tartja magát igaz és jó embernek, ezért értelmetlen a kérdés, hogy közösségileg, illetve egyénileg megérdemeljük-e, amit kapunk. Ez csak akkor válik problematikussá, ha valaki hisz az isteni igazságszolgáltatásban, vagy abban, hogy a történelem megbosszulja önmagát, és a rossz megbűnhődik, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát, vagy hogy a szabálykövetés (jó cselekedet) elnyeri jutalmát (nem betegszünk meg). A vírus okozta véletlenszerű halálozás és maga a véletlen, mint filozófiai probléma, nem illeszthető bele a hétköznapilag koherens világképekbe.

Ugyanakkor az is látható, hogy a minden emberi élet egyenértékű elv (azaz mindegyiket meg kell menteni) és a bolygó fennmaradása (túl sokan vagyunk, túl gyorsan használjuk fel az erőforrásainkat) között éles érdekellentét húzódik. Ez ismét feloldhatatlan dilemma, mert bár a globális ökoszisztéma összeomlása talán nem várható holnapra vagy a következő hétre, és talán még a jövő évre sem, ugyanakkor felmerülhet, hogy mi értelme életeket menteni akkor, amikor úgyis összeomlik minden, mert a világ vezető hatalmai azt ugyan értik, hogyha most meghal sok ezer (tízezer, százezer) ember, amiatt ők megbuknak politikailag, esetleg lázadás vagy forradalom is kitör, de azt már nem akarják érteni, hogy a bolygó lassú felemésztése ugyanilyen hatásokkal jár, csak sokkal kevésbé drámai halálokokról van szó, lásd például a légszennyezést, az élővizek, a tengerek szennyezettségét, az életünk felgyorsulása okozta stresszt vagy a szüntelen növekedésre épülő gazdasági nyomást.

Ugyanakkor azt is láttuk, hogy kialakultak olyan helyzetek, amikor az orvosoknak – akár akarták, akár nem – választaniuk kellett az egyes életek értéke között, hogy egy adott esetben kit hagynak meghalni. Itt sem a morál, a vallás, az értékrend dönt általában, hanem a hatékonyság és a termelékenység: több értelme van meghosszabbítani egy megmenthető emberéletet, mint anyagi áldozatot hozni egy olyanért, aki rosszabb esélyekkel indul a túlélésben, a triázsban az az emberi élet értékesebb, amelyik tud még majd termelni. Végső soron mégsem az élet értéke a döntő szempont, hanem a források hatékony felhasználása. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a források hatékony felhasználásánál és az emberéletről való döntésnél jelentős szerepe van annak, hogy ki mennyire tehetős és milyen társadalmi pozíciót foglal el.

Szintén nyilvánvalóvá vált, hogy az egészségügyi válság nem kiegyenlíti, hanem elmélyíti a társadalmi különbségeket. Világszerte – a diktatúrákat kivéve – az vonult karanténba, aki anyagilag megengedhette magának, vagy olyan a munkahelye, hogy tud otthonról dolgozni (azaz jellemzően a magasan képzett fehérgalléros vagy IT-munkaerő, ahol nem kérdés, van-e otthon áram, internet és ki is tudják-e fizetni a számlákat), vagy vannak tartalékai, akár több hónapra előre. Aki bérből és fizetésből él, az vagy elveszítette a munkáját, vagy az egészsége kockáztatásával dolgozik, mert nem tehet mást; aki üres hassal az ételre gondol, az a valódi ételre gondol.

Az elmúlt harminc év (legalábbis itt a Köztes-Európában, máshol hosszabb ideig) nyújtott egyfajta hamis biztonságérzetet: ha dolgozol, kapsz annyi fizetést, hogy nem halsz éhen és a családod sem, ha nagyon sokat dolgozol, akár még nyaralni is elmehetsz évente egyszer vagy kétszer. A létfenntartás alapvetően külső körülmény(ek)től függ, legyen ez a piaci igény, egy pályázati rendszer vagy éppen az állami adminisztráció. Sokan észrevétlenül elvesztettük az önfenntartás, öngondoskodás képességét, és a városi tömegeknek rendszerint még a lehetősége sincs meg, hogy maguknak termeljenek élelmiszert. Ez a hamis biztonságérzet most eltűnt, amikor láthatóvá vált, hogy az a rendszer, amelynek a szekerét közösen toltuk, milyen hamar képes összeomlani.

3. A hatalom kérdése, a hatalomban való bizalom kérdése. A demokráciára nevelés deficitjei

A rendkívüli állapot mindig egyfajta vizsga: egyrészt a hatalom vizsgázik, hogyan tud a lehető legkisebb kárral a lehető legjobb döntést hozni, másrészt a társadalom vizsgázik, hogy tud-e önként engedelmeskedni a hatalom észszerű döntéseinek, tud-e önként, belső motivációktól hajtva önkorlátozásokat bevezetni.

A demokráciák akkor hatékonyak, ha a tagjai képesek az észszerű szabályokat interiorizálni. Ez hosszú tanulási folyamat, és a hatalmi viszonyok részleges lebomlásának eredménye. Ott, ahol nem bomlottak le a hatalmi viszonyok, azaz a törvényeket az emberek nem azért tartják be, mert jónak vagy legalábbis észszerűnek tartják, hanem a hatalomtól való függés miatt, a lakosság abban a pillanatban a hatalom ellen fordul, ahogy a szorítása gyengül, vagy a gondoskodó funkcióját képtelen betölteni. Nagy dilemma ez az erdélyi magyarság számára, mert nálunk a bukaresti hatalom képét szisztematikusan dekonstruálták, és a hatalomnak sem sikerült az erdélyi magyar társadalom bizalmát elnyernie, most mégis úgy kell cselekedni, hogy bízunk abban, hogy ez a hatalom a mi érdekünkben hoz döntéseket, de ugyanakkor azt az álláspontot is fenn akarjuk tartani, hogy nem, nekünk ez nem jó.

Az értékrend egyik pillanatról a másikra állt a feje tetejére. Eddig az volt a hős, aki ellenállt az államnak, a rendszernek, aki a maga útját járta, aki koherens volt önmagával és világképével. A járvány beálltával e hős elvesztette glóriáját, bűnbak lett, a járvány terjedésének oka, és a szabálykövetők, otthonülők, engedelmesek, pánikba esők és félők lettek a hősök, akik a puszta félelmük hatalmával mentenek emberéleteket, meg a rendőrök, akik eddig ellenségnek számítottak, de most a rend szimbólumaivá váltak.

4. Az empátia hiánya, az ítélkezés, hibáztatás, beszólogatás eszkalálódása, pánikbetegség

A másik, első perctől kezdve nagyon megrázó tapasztalatom az empátia hiánya volt, hogy a véletlenszerű halálozások közepette milyen gyorsan jutunk el odáig, hogy más a hibás. Mindig más, és hogy milyen erős annak az igénye, hogy magunkat a saját értékrendünk szerint jónak láthassuk, szemben azokkal, akik: és akkor ide tetszőlegesen beszúrható az, ami valakit felidegesített és pánikba ejtett: az ortodoxok, akik elmentek a templomba, a vendégmunkások, akik hazajönnek, majd megint elmennek, a miccsezők és kirándulók, a bevásárlók, az öregek, bárki, aki nem tudott egyik napról a másikra kilépni a szokásaiból és alkalmazkodni az új rendhez, aki nem rendelkezik azzal a civilizációs luxussal, hogy alkalmazkodni tud.

A vírus felerősítette és átértékelte a pánikbetegséget és félelmeket: eddig az volt a hős, aki nem félt, „ép testben ép lélek”, ugyebár; a pánikbetegség, a szorongás, a depresszió egyfajta negatív jelentéssel bírt: aki pánikbeteg, az gyenge. Napról napra egyre inkább azokból lettek a hősök és a megmondóemberek, akik minél jobban féltek; a félelem, amely otthon tartja az embereket, abszolút értékké változott. Ugyanakkor az egzisztenciális félelmek és a pánik (pánikbetegség) tovább erősödött azzal, hogy a kommunikáció javarészt az online térbe szorult vissza, így hiába vált értékké a félelem, mert azoknak, akik félnek, egyszeriből sokkal rosszabbra is fordult a sorsuk.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória