A királylány férjhez megy

A

Hol volt, hol nem volt, a hetedhét siebenbürgeni királyságon innen és túl, vagyis éppen a közepén, élt egy király és egy királyné, akiknek született egyetlen szemükfénye-királylányuk, akit szerettek, babusgattak, fúvó szellőtől is óvtak.

Telt-múlt az idő, a királylány óvodába ment, és délutánonként a többi gyerekkel a tömbház-palota udvarán játszott, a homokozóban.

Aztán egy este az mondta a szüleinek, a vacsora alatt:

– Édesanyám, édesapám, én már tudom hogy kihez megyek férjhez. Ahhoz a szép barna szemű fiúhoz, akinek az a sokkerekes piros baszkulántája van.

– És mondd csak, kislányom, hogy hívják azt a kisfiút?

– Dorinnek.

– Na, majd pont egy románhoz fogsz hozzámenni. Hát nem elég, hogy kiforgattak az utolsó garasunkból, elvették mindenünket? Márpedig románhoz én téged nem adlak, és punktum.

A királylány nem egészen értette a dolgot, gyorsan körülnézett a szobájában, és úgy találta, hogy az összes babája, macija és könyve megvan. Benézett a ruhás szekrénybe, ott is minden a helyén volt.

Akkor végülis mit vettek el a románok?

Szomorkodott egy kicsit, de azért tudta hogy édesanyjának mindig igaza van, ezért egy életre megjegyezte, hogy a románokkal vigyázni kell.

Telt-múlt az idő, a királylány iskolába ment, szép régi iskolába, melynek nagy múltja, kicsi jelene és bizonytalan jövője volt.

Ott megtanulta, hogy a szülőföldet nagyon kell szeretni, az ember legyen talpig becsületes, mert ez a legfőbb érték, és puskázni is csak akkor szabad, ha senki nem veszi észre. A fárasztó puskázások után kézenfogva sétált haza Ferivel, aki olyan szépen szavalt magyar órákon, hogy a királylány tudta, ebből baj nem lehet. Néha nem hazafelé sétáltak, hanem a Sétatér felé, ha már ez a neve, vagy beugrottak Feriék hamburgerezőjébe, hiszen a királylánynak gyengéje volt a hamburger, Ferinek pedig a királylány.

Aztán egy délután a királyné kifigyelte az ablakból, amint kézenfogva andalognak hazafelé, és szólt a királynak.

– Mondd csak, édes lányom – fordult édes lányához a király, az esti híradó reklámszünetében. – Hogy hívják ezt a te kis barátodat?

– Ferinek.

– Na de milyen Ferinek?

– Kohn Ferinek.

– Édes lányom, eszedbe ne jusson egy zsidóval összeszűrni a levet. Mögötted mennek be a forgóajtón, és előtted jönnek ki.

– De édesapám, hát Feri magyar, olyan szépen szavalja Arany Jánost!

– Nem kell bedőlni a látszatnak – sietett a király segítségére királyné. – Magyarul beszél, de nem a fajtánk, csak beépültek ide közénk. Ha felnő, és egyszercsak úgy áll fel neki, egyből ki akar menni Izraelbe. Hogy én aztán egy kibucba menjek látogatni az unokáimat? Hogy a kis szarosok kipában, hosszú pajesszel, és meghámozott fityegővel rohangáljanak föl s alá?

A királylány zokogva rohant be a szobájába. Elővette kis noteszét és felírta, mert azért jó lány akart lenni, hogy románhoz és zsidóhoz soha.

Így inkább tanult, jó sokat, és csak éjszakánként, az ágyban forgolódva gondolt a hercegre, aki egyszer csak jönni fog, mert jönni kell, és megfelel majd minden elvárásnak. Mikor betöltötte a tizennyolcat, egyetemre ment, éspedig orvosira. Még az egyetemet is nemzeti érzésből választotta, mert jól emlékezett arra az óvódás énekre, hogy „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja.”

Ott, az orvosi egyetemen találkozott Ahmeddel, akinek ébenfekete haja volt, és még annál is feketébb a szembogara. A mosolyától pedig megolvadtak a sáros hóhegyek, hazafelé menet, az utca két oldalán. A királylány ennivalóan cukinak tartotta, ahogy Ahmed tördeli a kezét és a magyar nyelvet. Mindeközben virágokkal és ajándékokkal árasztja el őt, és a lépcsőház bejáratánál kézcsókkal búcsúzik.

– Csak azt ne mondd, édes lányom, hogy ehhez a muzulmán Mohamedhez akarsz férjhez menni! – fehéredett el a királyné.

– Nem Mohamed, hanem Ahmed. És ha tudni akarjátok, én még soha, senki mellett nem éreztem magam annyira királylánynak, mint mellette!

– Édes lányom, te nem tudod, mi az élet. Most hízeleg és kedvedben jár, de ha egyszer feleségül vett, akkor elhurcol oda, a világ végére, a sivatagba.

–  Nem is. Van már lakása a Monostoron!

De a királynőt nem lehetett egy nyolcadik emeleti kétszobával megvesztegetni.

– Egy sátorban fogsz lakni, a szemed se fog kilátszani a fekete csadorból, meg fogsz sülni, szomjan fogsz halni, és a gyerekeid, vagyis az én unokáim száraz teveszarral fognak dobálózni álló nap. Hát te ennyire semmibe veszed a szülőföldedet?

Románnal, zsidóval, arabbal soha – jegyezte fel a füzetkébe a királylány.

A következő évtől szakot váltott. Úgy érezte, valóban eltávolodott anya- és apaföldje kultúrájától, ezért néprajzra ment. Ott találkozott Gáborral, aki utolsóéves volt, itt született a királyságban, és gyönyörűen beszélt magyarul, valamint szép nagy kalapot hordott. Aztán amikor táncolni kezdett, úgy villogott a tekintete, olyan tűz gyúlt benne, hogy az átragad a királylányra is, aki úgy érezte, menten elolvad. Gábor minden táncház után hazakísérte, és előfordult nem egyszer, hogy még a lépcsőházban is mezőségi tánclépésben mentek fel.

– Hát semmit nem tanultál édes lányom? – verte a király a konyhaasztalt. – Egy cigányhoz akarsz hozzámenni???

– Egy putriba akarsz nyomorogni?  – tromfolt a királyné.

– Egész nap egy ötvenszobás, vécé nélküli cigánypalotát akarsz sikálni, miközben ott sivalkodnak körülötted a purdék? – tett rá egy lapáttal a király.

– Most akkor putri vagy palota? Döntsétek el!  — fakadt ki királylány, és ismét berohant a szobájába.

… és cigánnyal sem –  írta fel a noteszébe, majd füzetkéjével a kézben kijött szüleihez.

– Édesanyám, édesapám, nem lenne egyszerűbb, ha megmondanátok, hogy mégis kihez menjek hozzá?

De a király csak nézett maga elé, majd nagyot kortyolt a királyság legmagyarabb söréből.

– Mi ebben nem szólunk bele, édes lányom – mondta végül a királyné. –  Ez a te döntésed kell legyen.

Következő évben a királylány nyert egy Erasmus ösztöndíjat, és Hollandiába utazott. Ott megismerte Gerritet, aki igaz, hogy nem volt magyar, na de román, zsidó, arab meg cigány sem. A királylány szülei messze voltak, és neki ekkor eszébe jutott, hogy ez az ő döntése kell legyen. Így aztán hozzáment Gerithez, és szült neki szép holland-magyar gyerekeket. De inkább hollandokat.

A király és a királynő pedig minden vasárnap délután messzendzseren vagy szkájpon nézegethette az unokáit. Beszélgetni nemigen tudtak, mert ha magyarul kérdeztek valamit, az volt a válasz, hogy nem lehet érteni, mert rossz a jel. A király és a királynő viszont megtanult annyit hollandul, hogy Opa és Oma.


Magyar nyelvterületen nagy figyelmet kapott a Meseország mindenkié című könyv, amely több kortárs szerző meséjét tartalmazza, olyan meséket, melyek hősei marginalizált emberek. Még nagyobb figyelmet, amikor egy szélsőjobb politikus, Dúró Dóra ledarálta ezt, mert úgy értelmezte, hogy homoszexuális propagandát tartalmaz, s mint ilyen, veszélyes a gyerekekre. A Transindex szerkesztősége mélységesen elítéli a könyvpusztítást , éppen ezért erdélyi prózaírókat kértünk fel  olyan meseszövegek megírására, amelyekben minket, erdélyieket, romániaiakat érintő problémákat tematizálnak. Hogy bebizonyítsuk, a mese nem fertőz, mesélni bármiről lehet, és nagyon sok mindenről egyenesen szükségszerű is.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Zágoni Balázs

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória