A kolozsvári közfikció

A

Kolozsváron, „Erdély szívében”, amely heves urbanisztikai fejlesztések ritmusára ver, minden projekt igazából kettő: egy politikai meg egy valós. A kettő közötti összefüggés pedig nem feltétlenül szoros – hogy finoman fogalmazzunk.

A kolozsváriak tudják például, hogy a városban politikailag 8 éve hajózható a Szamos, három éve elkészült a politikai Tűzoltótorony, 12 éve politikailag lebontottak 10 000 garázst, az integrált hulladékfeldolgozó központ 8 éve van kész politikailag, három éve lehet már közlekedni a politikai Porcelán-hídon. Mindezekhez hozzáadhatjuk a politikai Filharmóniát, a politikai Szociális Lakásokat, a politikai Farmec parkot, a politikai Vasutasok parkját, a politikai Terelőutat, a politikai Erdélyi Művészeti Központot, a politikai Jégpályát, a politikai Aquaparkot stb. Ezen projektek egyike sem készült el a 3D térben. Jövőre se fog. Hiányukat ezért újabb és újabb politikai projektekkel fedik el.

Mi kolozsváriak, nem hogy tudatában vagyunk mindennek, hanem kollektív hozzáállásunk, hogy nem is igen beszélünk róla. Miért? Ennek számos oka van, melyek közül az első: “minek bonyolítsam az életemet?” –

 

amely egy eufemizmus arra, hogy Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy barátságok, munkák, megrendelések és finanszírozások függjenek attól, hogy éppen kit kritizálsz.

A második egyfajta cinkosság: valahol mélyen azt gondoljuk, hogy ezek a hazugságok nekünk is megérik. Hiszen miért is lenne egy szemenszedett PR-probléma addig, amíg felveri eladó lakásaink, oktatási vagy egészségügyi szolgáltatásaink árát? Elvégre – véljük tudni, a városról szőtt túlzások azoknak szólnak, akik vásárolnak, és csak segíti azokat, akik eladnak – azaz minket, kolozsváriakat. Tehát jó ez így, hogy van: hadd fogjon a város, ez a színpompás, illatos orchidea, minél több kövér legyet. Kár is lenne „szétzúzni e világ csodakelyhét” – amint a költő mondja, ilyen-olyan túlzott őszinteségrohamokkal. Hadd fizessenek az “ájtísok”, meg a „jövevények”! Informáltnak lenni költséges, de hülyének lenni többe kerül. Hadd tanuljanak csak ők is a saját bőrükön, ahogy mi is tettük!

A valóságban azonban a „jövevények” a lakások mindössze 28 százalékát vásárolják fel. A többi, több mint 70 százalékot a helyiek adják-veszik egymás közt – az önkormányzati PR által felpumpált árakon. Így gyakorlatilag nemcsak újratermeljük az átverést, hanem egy “új szintre” emeljük, már amennyiben önmagunkat is átverjük. Ez azonban keveseket érdekel. Talán csak más ötletek / modellek / elvek híján – ilyen lenne például a társadalmi szolidaritás – inkább afféle amorális familizmust promoválunk.

A kolozsváriak azt is tudni vélik, hogy ők maguk immúnisak a rendszer PR-fertőzésére – amely „fertőzést” pedig, ismerjük el, a városháza a legmagasabb szintjén tolja az országban. Amíg pedig a kolozsvári polgár azt hiszi, hogy ettől drágábban tud eladni – példaként gondoljunk csak arra, mennyibe kerül egy lakható négyzetméter Kolozsvár minden infrastruktúrát nélkülöző területein – ő maga tartja fenn a délibábot. Sőt. Egyre nagyobbra és nagyobbra is fújja.

Alulírott három és fél évtizede kolozsvári lakost egyre jobban kínozza a kérdés: meddig lehet ezt még fújni? Vannak határai? Ha vannak, milyen határok ezek? Szociálisak? Politikaiak? Gazdaságiak?  Kulturálisak? Pszichológiaiak? Mennyire vagyunk közel ezekhez a határokhoz? Mennyire „egészséges” ezeket áthágni, és mi lehet ennek a következménye? Lehet ez toxikus? Patológiás?

Fotó: Czapp Árpád/Unsplash

A „szabad piac” logikájában, az elismerés-és-újraelosztás örvényének jegyében a városok állandó versengésben vannak, így akár vállat is vonhatnánk, mondván, hogy csak egy afféle, agresszívebb városmarketinggel van dolgunk. Éljen a piac láthatatlan keze, és hagyjanak már békén minket a finnyások, meg az álszentek! Akinek pedig nem tetszik, húzzon el Kolozsvárról, és hagyjon már minket, akik nem vagyunk ilyen aggályoskodók, megnyilvánulni.

De alulírott aggályoskodó évről évre egyre jobban aggódom. Úgy látom, olyasmihez járulunk hozzá (aktívan is), amit a közösségi fikció normalizálásának lehet nevezni. Emlékszem, volt ezelőtt 12 évvel egy emlékezetes beszélgetésem Kolozsvár egyik magas rangú köztisztviselőjével. Emberünk úgy hazudott szembe, hogy közben tudta, hogy tudom, hogy hazudik. Leesett az állam, és összeszorult a gyomrom. Emberünk pedig csak beszélt és beszélt, a szeme se rebbent. Mára, úgy érzem, ez a helyzet általános lett. Az elöljárók sanzsén hazudják szembe a polgárokat, a polgárok tudják (ha másért nem, mert elemi logikával levezethető) hogy az elöljáróik hazudnak, de már nem is zavarja őket.

A szembe hazudás az állampolgár és hivatalosságok közti társadalmi szerződés részévé vált. Mi tudjuk, hogy tudják, hogy tudjuk, hogy hazudnak. Béke van.

Öt évvel ezelőtt egy konferencián szóba elegyedtem egy európai innovációs hálózat vezetőjével. Épp befejeztem a tizenkét perces nagy monológomat a Kolozsvári Innovációról, a pataréti gettó vonatkozásában. Bevallom, feldúlt voltam.

– „Why so upset?” – kérdezte a hölgy.
– „This city is so goddam hypocrite” – mondtam.
-„My dear. All cities all hypocrites” – válaszolta.

Ezután azért megbeszéltük a városok közötti létező különbségeket. Ő beszélt nekem saját (finnhoni) városáról, én meg meséltem neki a mi „kommunizmusból” örökölt hazugságainkról, amelyek úgy szívódtak fel a csontjainkba, mint a reuma, és amely most, a  “kapitalizmusban” köszvényként jönnek elő. Elmeséltem neki, hogy Ceaușescu idején – bár tudtuk, hogy hazudnak nekünk – legalább rendelkeztünk egy ösztönös gyanakvással, amit az ellenállás egyfajta formájaként is használtunk, és iróniával meg öniróniával immunizáltuk magunkat ellenük. Mondtam is neki helyben pár „kommunista” viccet. Nevetett.

Utána meséltem neki a Caritas esetről, arról a piramisjátékról, amelynek Kolozsváron volt az epicentruma, és amely a kilencvenes évek elején egy eleve szegény országot még jobban megnyomorított, és amely véleményem szerint, csak előfutára volt a mai Nagy Közfikciónak. Ha annak idején Ceaușescunak, a Vezérnek nem sikerült minket átcsábítania a sötét oldalra, az új Vezérnek igen. Manapság Kolozsvár lakossága már-már úgy süpped bele a Közfikcióba, mint egy fotelbe – mondtam. Ekkor véget ért a szünet, megegyeztünk, hogy a helyzet szar, majd a hölgy elment egy másik beszélgetéspanelre.

Kolozsváron a „mondd ugyanazt, vagy hallgass” elve már az évtizeden is túlmutató önmagunkkal való visszaélést takar. A kolozsvári lakos internalizálja az intézményi fikciókat, amelyek így önfikcióivá, önmanipulációjává válnak – így most már egyre kínosabb is ezt fel- és beismernie. De vajon hogyan sikerült meggyőzni a forgalomban fulladozó, zöldövezeteiktől megfosztott, az ingatlanfejlesztők által összepréselt kolozsváriakat, hogy minden kognitív disszonanciájuk ellenére elfogadják a helyzetet, sőt? Hát a személyes érdek illúziójával. A „mondd te is így tovább, neked is meg fogja érni” módszerével. A Caritas módszerével.

Ennek a PR-nak a valódi győztesei nagyon kevesen vannak a város teljes lakosságához mérten. Azt a pár tucat embert, akik de facto lefölözik a város gazdagságát, amúgy is nagyon ritkán, esetleg a Forbes-listákon látjuk. A csupán nagyon-nagyon-nagyon gazdagokat néha még látjuk az X7-eseikben flangálni – miközben a negyedeink Dacia Loganokkal meg Opel Astrákkal vannak tele.

Igazából azon boldogok is kevesen vannak, akik eladják a lakásaikat: 2019-ben Kolozsváron összesen 5565 lakást és 529 házat adtak el. Hány eladót jelent ez a négyszázezres lakossághoz mérve? A kolozsváriaknak valamelyest nőtt a bére, de közben a város is drágult. A lakások, amelyeket ugye többnyire kolozsváriak vesznek meg, sokkal drágábbak. A tér egyre zsúfoltabb. Egyre hosszabbak a forgalmi dugók. Egyre mérgezettebb a levegő. Az óvodakrízis elment krónikusból idültbe. Ezeket a járulékos költségeket a polgárok viselik.

Az igazán gazdagok viszont már rég kiköltöztek a városból. Ebben az egyenlegben a nagyon kevés nyerteshez képest mi vagyunk új, hasító Caritasunk bárcás vesztesei.

A közösségi fikció fenntartását legjobb esetben is relatív jólétünk oltárán végzett szimbolikus áldozatnak tudhatnánk be. Persze a jólétet mindig “Délhez”, nem “Nyugathoz” mérjük. A polgármesteri hivatal PR-ja folyamatosan tolja az „életminőség”, az „első város Romániában, amely…”,  az “okos város” és a “következő szint” szlogeneit a forgalmi dugókban és szennyezett levegőben foglyul ejtett polgároknak, mintha a városnak nem is lennének más, olyan vetületei – még ha kevésbé bombasztikusak is, ámde esetleg valósabbak, amelyekkel dicsekedni lehetne.

Honnan ez az érdektelenség az új, alternatív ötletek irányába? Nem volt rájuk szükség? Senki nem igényelte ezeket? Hát mert adott a működési logika, öt egyszerű mondatban:
1. A hatalom célja a hatalom megtartása. 2. A hatalom megtartása a választások megnyerésével érhető el. 3. A választások megnyerése a szavazatok maximalizásával érhető el. 4. A szavazatok maximalizálása ígérgetéssel érhető el. 5. A választók pedig semmit nem tesznek, amikor a be nem váltott ígéreteket ugyanazok a személyek még nagyobb ígéretekkel cserélik le.

Ez a gyakorlatban jól bejáratott mechanizmus nemcsak szükségtelenné teszi az új megközelítéseket, hanem oda is vezet, hogy Kolozsvár fikcióját dagasztjuk a végtelenségig. Tegyük még hozzá Kolozsvár de facto fejlődését, amelyik mintha sehogy sem igyekezne meghaladni a modernitást, és már meg is van a Kolozsvár Havasi PR Kürtje, annak kottája és annak hangneme. Beton hátán beton. B dúr.

Persze, amint azt mondják: a csobánnak alacsony a homloka. De ez csak az igazság fele. Ott van még azért a kolozsváriak nyája is. Abban pedig ott van ugye egyszer évi 80 000 egyetemista, akik hagyják magukat nyírni-fejni, csak a zene szóljon. Emellett ott van a nyájban három-négy generációnyi proletár fajta is, őket még Csau, az öreg csobán terelte be a város aklába. Ezek nem valami igényesek, betonon is ellegelnek és nem is igen bégetnek. És ott van még a nyájban még egy harmadik, érzékenykébb fajta – de az meg, ha engeded, hogy néha a lábadhoz dörgölőzzön, rögtön abba is hagyja a bégetést. Kezes az egész. Amikor pedig meg akarod őket fejni, csak jó hangosan megfújod a havasi kürtöt (az sem számít, ha falsul szól) és már jönnek is.

A közmondás szerint a juhot egész életében a farkassal riogatják, végül mégis a juhász eszi meg. Mi azért ezt meghaladtunk, és akár egymást is felfaljuk – bizonyította ezt a Caritas is. De ne szórjuk az összes hamut a saját fejünkre. A Caritasnál is a kerítést a juhász állította fel és tartotta karban. Az (ön)mészárlást is le tudta volna állítani, ha akarta volna. De nem akarta, és úgy döntött, hogy inkább piszkosul meggazdagszik, még annak árán is, hogy maga mögött százezer számra hagy megkopasztott vagy akár döglött jószágot.

Ma már senki nem dicsekszik azzal, hogy mennyi pénzt keresett a Caritason. Sem a kolozsvári megamilliomosok, sem pedig az a több ezer polgár, akiknek – a korabeli lapok tanúsága szerint – miután megvették az autókat és a tévéket, már ötletük se nagyon volt, hogy mit csináljanak a pénzükkel. Kolozsvár volt maga a Kánaán. A Caritas pénzzel tömte a városházát is – többek között az Avram Iancu szobor építésébe is jócskán beszálltak. Az újságot, amelyben a nyertesek nevét közölték, a Megyeházán nyomtatták. A polgármester Stoicával, a Caritas főnökével karöltve grasszált. A növekedés megállíthatatlannak, végtelennek tűnt. A hivatalosságok újra meg újra, egyre nyomatékosabban biztosították a polgárokat, hogy a rendszer megbízható, és működik. Aztán, a Városháza, a Megyeháza, az Országház és a Sajtó minden biztosítása dacára, jött az összeomlás.

A Caritas volt “poszt-kommunista” Kolozsvár első olyan gyakorlata, amely a Kánaán-Napoca fikcióját megteremthette. Emiatt most, hogy épp a Kánaán-Napoca 2.0 hadművelet kellős közepén vagyunk, aligha meglepő, hogy a városháza nem adott engedélyt egy, a Caritasról szóló művészeti tárlat városközpontban való bemutatására.

A döntés érthető: hadd ne problematizáljuk már Kánaán-Napoca 1.0 bukását a város kellős közepén. Hadd ne tematizálják már a hatóságok kulcsszerepét egy, a polgárok erőforrásait megmozgató narratíva gerjesztésében, fenntartásában. Hadd ne tematizáljuk már, mennyire kevesen nyernek és mennyire sokan veszítenek. Hadd ne tematizáljuk már, hogy milyen, amikor kipukkad a fikció lufija. A megfeleltetések túl egyértelműek.

A kolozsváriak eközben valahol tudják, hogy a dolgok nem épp kóserek a Hajózható politikai Szamossal, politikai Tűzoltótoronnyal, politikai Garázsokkal, politikai Integrált Hulladékgazdálkodó Központtal, politikai Szociális Lakásokkal, politikai Farmec Parkkal, politikai Vasutasok Parkjával, politikai Jégpályával, politikai Aquaparkkal teletömött Kánaánnal. Nem mintha Kolozsváron „nem lenne semmi”. Nagyon is sok minden “van”, tapinthatóan, a 3D térben: például 41 elektromos busz, 7 híd, 5 parkolóház. Az életminőség magasabb, mint az ország legtöbb városában. Nem is tagadhatnám mindezt, elvégre itt élek. De hogy érzékeltessük az arányokat: több, mint kétmilliárd politikai eurónyi áporodik olyan projektekben, amiket a városháza erősen beígért, aztán viszont csak politikailag csinált meg: ez az összeg pedig nagyobb, mint a város húsz éves befektetési költségvetése, összesen. Politikailag a város legalább húsz évvel előre, a jövőjében él.

A városháza megakadályozta a Caritasról, Kolozsvár első PR-Kánaánjáról szóló anyag városközpontban való kiállítását. Óvatosság volt részéről vagy zűr van a Paradicsomban? Az utóbbi. Kolozsvár kényes helyzetben van. A decemberi választások után a Kolozs Megyei PNL-t porig alázta a központi PNL: a megyei szervezet nem kapott a kormányban pozíciókat, nem nevezhetett ki prefektust, nem kaptak jóformán semmit. A Kolozs Megyei PNL most nyílt háborúban áll a párt központi, Orban-szárnyával. A városháza a polgárok felé jócskán (havasi) kikürtölt projektjeinek egynegyedét sem sikerült besulykolnia az ország Helyreállítási Tervébe. Ez már eleve azt jelenti, hogy minden 4 projektből 3 már most politikai. A május végén leadott tervet most 2 hónapon át fogja kiértékeli az Európai Bizottság. Az első visszajelzés már meg is érkezett. Hát, nyögetős. Időközben a PNL-t lassan erodálja a kormányzás, ráadásul nem kizárt, hogy a szeptemberi PNL tisztújító kongresszuson, horribile dictu, ismét Ludovic Orbant fogják elnöknek megválasztani.

Nyilvánvaló, hogy most, amikor fel kéne tüzelni a katonákat, lelkesíteni a szövetségeseket és lelombozni az ellent, Kolozsvár PR havasi kürtje az eddigieknél és mindennél erősebben, határozottabban, önbizalommal telibben kéne búgjon. És nem búg. Pont most, amikor a leginkább kéne teljesíteni, a város PR kürtje csukladozik. A hivatal az elmúlt évben sorozatban követett el olyan urbanisztikai förmedvényeket (és aztán ezeket kimosdatni hivatott retorikai csavarokat), amelyeket a lakosok bizony észrevettek. A Koporsó Hotel-ügy. A Hója-ügy. A Cristina Hotel-ügy. A házak közé épített tömbházak, a Szopori-negyed, a Borháncsi-negyed és még sok egyéb. A malőrökből való kimosdásban a Városháza hol “nem tudott” róla, hol „nem informálták”. A hivatal „felháborodását” fejezte ki egyes ingatlanfejlesztőkkel kapcsolatban. A hivatal szerint „a város a lakóit, nem a profitot szolgálja”. A hivatal „figyel minden fára” – és a lista folytatódhat.

Csak egy pechsorozat lenne? Hiszen minden közhivatal kommunikációja befuccsol néha. De ennyi botlást, mint amennyit a hivatal az elmúlt évben produkált, nehéz statisztikailag magyarázni. Nem, Kánaán-Napoca PR-kürtje egyre többször szól hamisan. Pedig fújni kéne most, mindent beleadni. De a rendszer már elérte végső kapacitását. Amikor pedig túlfújják, elmegy falsba. Minden fúvós tudja ezt. És még egy intő jel: a kolozsvári városháza eddig figyelemreméltó hajlékonysággal újult meg – szótár szintjén legalábbis. Mégis, az elmúlt évben sikerült a banalizálásig erodálnia az „ökoszisztéma, nem egoszisztéma”, a „smart”, az „életminőség”, a „next level”, és hasonló kifejezéseket tartalmazó szlogenjeit.

“They are losing it” – mondta nekem nemrég egy európai fejlesztési szakértő.

Úgy tűnik, valóban.

 

A kolozsvári PR-délibáb gerjesztése egy metastabil folyamat, nem lehet leállni vele, sőt.

A kolozsvári polgármesteri hivatal belső normái szerint pedig az überelést állandóan überelni kell. Csakhogy a polgárok már annyiszor hallották a hivatalt falsot fogni az elmúlt évben, hogy elkezdték hegyezni a fülüket. Most szépen kéne játszani, időben felavatott, térben is létező projektekkel. Azokkal lassan vissza lehetne építeni a bizalmat. De erre nincs (és jó eséllyel nem lesz) pénz. Úgyhogy a hivatal újabb fikciókkal kénytelen betölteni a lyukakat. De a PR-kürt maximális kapacitását már elérték. Erre erőltetik. Erre még több falsot fognak.

Ok, tudjuk, sosincs pénz. De miért nem is lesz? Elvégre ott van a Hivatal PR-ja által belengetett PNRR, nem? Hát, a szemérmesen elhallgatott többszintes politikai lutri miatt. Az első lutri, hogy az Orban-rivális Cîțunak ősszel meg kell nyernie a PNL elnöki székét. Ha Orban nyer, kaput. De ha még nyer is Cîțu, a pénz stabil folyásához egy kongresszus utáni stabil PNL támogatásra lesz szükség. Ez egyáltalán nem biztos, hogy meglesz.

A második lutri a PNRR-pénzek maguk. Ezek beérkezése azon múlik, hogy mennyire sikerül a kormánynak végrehajtania a bevállalt reformokat. Ezt úgy, hogy csoda lesz, ha a kormánykoalíció kibírja őszig.

Aztán harmadiknak ott van a metró lutri. Ez ugyan a kókadt intézményi PR központi eleme lenne, de a városlakók forgalomban már tönkrement idegeinek az árán. A projekt pedig nemhogy nem oldja fel egyhamar a dugókat, de igazából a földmunkák hosszú éveiben csak fokozni fogja (2028-ig nem is lenne használható, még politikailag sem).

És adott még legalább három más lutri: a kaotikus építkezéseké, a zöldövezeteké és a szemété. Ezen témák mindegyikét mandátumokon keresztül csak tologatták és most, lám, a polgármester szállóigéjévé vált „next level” kategóriába emelik. Hogy fognak most megoldani elég (évtizedek óta elodázott) problémát, amikor eközben ugyancsak évtizedek óta halogatott strukturális reformokat kéne életbe léptetni, és kezdődik a poszt-Covid infláció?

Ok, persze ha valami nem jön össze, a siker privatizálásának és a kudarc társadalmiasításának elvén még mindig ráfoghatják a csődöt a politikai ellenfelekre vagy a „piac láthatatlan kezére”. A láthatatlan kéz tetteiért legalább senkinek sem kell felelősséget vállalnia, ha már szerencsére láthatatlan. Vagy el lehet még gondolni egy diverzió lehetőségét is, valami jó durranósét, ami a város szájába évekig szavakat ad, és remélhetőleg eltereli a köz figyelmét Kolozsvár prózaibb problémáiról.

A polgármesteri hivatalnak a következő időszakban az egyik kezével csupa nyertes sorsjegyet kéne húznia, a másikkal magasra tartania Kolozsvár PR-kürtjét, és mindeközben meggyőzően zengenie a Kincses Város kiválóságának himnuszát. Hát, ezt megnézem.

Most is kéne fújni, de a PR-tár már most is kiürült forma. Bizonyítja ezt az a május végi eset, amikor a polgármesteri hivatal és a Kolozs megyei PNL fizetett hirdetésként tett fel a közösségi médiába egy fake news-t. Történt ugyanis, hogy egy helyi újság megírta, Kolozsvár Európa „smart city”-jeinek versenyében első helyet nyert.

Csakhogy Jereváni Rádió. Igazából egy percepciós poll-ról volt szó, ebben mintegy száz 200 000 lakos feletti város szerepelt, túlnyomó többségében Kelet-Európából (miközben Európában több, mint 600 ilyen város létezik). A listán nem voltak svéd, finn, norvég, dán, német francia, osztrák stb. városok – ezek pedig már egy jó ideje ténylegesen „smartok”. Egy másik helyi lap még aznap leleplezte a turpisságot, de a Városháza és a megyei pártszervezet nem korrigálta az információt. Be is begyűjtöttek bő 5800 lájkot.

A szeptemberi PNL-kongresszusig minden bizonnyal számos új látványos PR-akcióval készül a városháza. De az idő nem neki dolgozik. Ha Cîțu nyer is, strukturális reformokat a PSD őszre bejelentett bizalmatlansági indítványa közben kell majd bekürtölni, és uram bocsá’, elindítani. Megkockáztatom, hogy ebben a felállásban, ennyi lutriban egyszerre nem lehet feszt nyerőt húzni.

Akkor pedig a város problémái a helyi adminisztráció vállára szállnak vissza, akármennyit is hessegették évről-évre ezeket. A helyi vezetés most elsősorban a helyi közösségben találhatna támaszra… na de ezt is megnézem. A hivatal elmúlt években még csak nem is igyekezett valós kapcsolatot kiépíteni a lakókkal, sőt. Még rontottak is a meglévőn.

Mi fog történni ezek után a Nagy Közösségi Fikcióval, az Ígéret Városával, Kánaán-Napocával? Mi lesz, ha kiderül, hogy a bocskornak csak a Mátrixban van tűsarka? A délibáb már most szakadozni látszik. A Nagy Délibábtalanítás, ha egyáltalán beindul, évekig tartó, hosszú, és fájdalmas folyamat lesz Kolozsvár lakói számára. Átmegyünk majd a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás fázisain. Már, ha szerencsének lesz, és nem jön egy juhász, aki elterel.

De azért valamicske remény mégiscsak van. Elvégre a Caritas-kiállítás anyagát is végül bemutatták – online.

Eredeti megjelenés román nyelven itt.

Nyitókép: Árpád Czapp on Unsplash (részlet)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Szakáts István

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória