A magyar sajtószabadság napján erőszakra buzdítanak egy újságíró ellen. Hát így vagyunk

A

Március 15. a magyar sajtószabadság napja is. Ez persze jóval kevesebb embert érdekel, mint a Pesten kitört forradalom, pedig a szabad sajtó eszméjének (ha gyakorlata csak rövid periódusokban valósult meg is az elmúlt évszázadokban) fontosságát a közelmúltig nem nagyon vitatták. Ma már egyre több hang így tesz: például a magyar pártzsurnaliszták próbálják elhitetni, hogy a sajtó függetlensége nem létezik: valaki vagy fideszes, vagy az ellenzéknek szurkol, és a hatalom (legyen az bárkié és bármilyen) egyenlő elszámoltatása nem áll szándékában senkinek sem. Holott de, és a sajtó egyik legfontosabb feladata éppen ez lenne, nem pedig a szimpatikus oldalt – főleg nem azt, amelyikkel függő viszonyban van anyagilag –, dicsőíteni. 

Az, hogy ebből az erdélyi magyar prérin mi látszik, túl kevésszer vita tárgya: a kritikus hangok ritkák, a pártsajtók feltétlen párthűsége és a magyar közpénzből kitömött konzorcium működése köztudott, azonban a kezdeti megütközést leszámítva mára már nem háborog senki a Médiatér Egyesület ügyes-bajos dolgain. 

Az viszont ijesztő, hogy a magyar forintmilliárdokat felhabzsoló médiaportfólió fejlesztési igazgatója, Szőke László a Facebokon, a magyar sajtószabadság napján fizikai erőszakkal fenyeget meg egy erdélyi magyar újságírót, történetesen Parászka Borókát. Meg egy drámaírót is mellékesen, azaz Székely Csabát. Nem direkt módon fenyeget, mégis egyértelműen: konkrétan azt mérlegeli, hogy érdemes-e agyonverni Parászkát, s arra jut, hogy nem, de hozzáteszi, hogy azért megérdemelné.

„Szegény Boróka. Hülye, de legalább van nekünk. Legalább. Néha gondolkodom, hogy kell-e figyelnünk rá. Nem. Agyonverni sem érdemes, de megérdemelné. Értsd, Boróka, szeretünk! Vmi Székely Csabát is. Pfff…” – írja az ember, akinek a keze alatt fut a fél erdélyi magyar sajtó, egy olyan újságíróról, akivel világnézetileg nem ért egyet. Ez a poszt akár büntetőjogilag is értelmezhető, hiszen kimeríti az erőszakra való felbujtás tényét. 

Persze az, hogy lesz-e ebből feljelentés (s annak nyomán egyéb jogi következmények), elsősorban Parászka Borókán múlik. Jelen cikknek azonban az egyik célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy egy közszereplő nem tehet ilyet a közösségi médiában vagy egyáltalán a nyilvánosságban. Az, hogy sajtóintézményt igazgathat, és ennek tudatában tesz ilyen kijelentéseket, amikor az általa vezetett lapoknak több tízezer követője van a közösségi médiában, még ijesztőbbé és szomorúbbá teszi az egész ügyet. Sokszor emlegettük annak idején, hogy az erdélyi nyilvánosság azért jobb, mint a magyarországi, mert az ottani gyűlöletbeszéd nem szivárgott át, az ottani megosztottság nem létezik. Ez a kijelentés már nem érvényes – pont az ilyen Szőke-féle tettek mutatják, hogy a közszereplőink egy része nem akar már érvek mentén vitázni, nem akarja elfogadni, hogy a saját, lojális és domináns politikai retorikáján kívül más szempontoknak is lehet létjogosultságuk. Nem elégednek meg a dominanciával. A másként gondolkodást gyökeresen ki szeretnék irtani.

Akarom hinni, hogy volt olyan korszak, amikor az ilyen közéleti megnyilvánulásoknak következményei voltak, és persze ma is lennének, ha a közbeszédet nem erodáltuk volna kocsmai kurjongatások szintjére (vagy éppen a magyar közmédia nívójára). Az, hogy ezt a „feszítsd meg”-et Szőke nyilvánosan meghirdetheti a magyar sajtószabadság napján, és nincs újságírószervezet legalább, amely elítélné, nincs elhatárolódás tőle a közéletben, még egy jele annak, mennyire irány- és értékvesztettek vagyunk. Mennyire sivatagban bolyongunk. Nincs veszély, senki nem hall, senki nem lát, senki nem segít. A szolidaritás csak fata morgana. Ha nem az volna, akkor  Szőkének „karanténba” kellene kerülnie, hiszen nem lehet médiaguru az, aki erőszakra buzdít, és azoknak sem szabadna teret engedni, akik közösséget vállalnak vele. 

Újságíróként ma könnyen kerülhetünk abba a helyzetbe, hogy lincshangulatot teremtenek körénk – én magam is többször kapok közvetett és közvetlen módon is üzeneteket, amelyek tárgya majdan eljövendő, istenes megveretésem. Sokan azt gondolják, az online tér tompít ezeken a gesztusokon. Vagy sokan hiszik, hogy a közösségi média eleve egy olyan tér, ahol nem vonatkoznak rájuk a társadalom írott és íratlan szabályai – holott a telefonos vagy más telekommunikációs eszközökkel történő zaklatás ma is büntetőjogi kategória, plusz, ha egy közszereplő gyűlöletkeltő megszólalással él a közösségi médiában, ugyanúgy felelősségre vonható.

Az, hogy Szőke, a magyarországi közpénzzel kitömött médiacézár ma megengedheti magának, hogy egy függetlenségre törekvő újságíróval így beszéljen, egyszerre politikai üzenet is, és jól mutatja, hogyan vélekednek a Fidesz erdélyi helytartói a véleményszabadságról, a diverzitásról, a máshogy gondolkodókról: nem vitába szállni kívánnak velük, hanem a nem létezésüket kívánják, az eltörlésüket fontolgatják. Az eszközeiket veszik szemügyre. Ha pedig ezek után azok, akik ebbe a feneketlen médiakútba öntik a pénzt, nem határolódnak el, nem szólítják fel bocsánatkérésre, akkor ez az egész brandre nézve elképesztően káros. Persze nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy bárki elszámoltat egy ilyen kijelentésért bárkit is, csak jelzem, ez lenne a módja. Vitázni lehet az ellenféllel, ignorálni is, bojkottot is hirdetni ellene (bár persze ez sem a legsportszerűbb), de a fizikai megsemmisítésén nyilvánosan gondolkodni: NEM.

Sőt, nem is az emberekkel kell vitázni, hanem az ideológiákkal, a unos-untig ismételgetett irányelvekkel, amelyek felfeslenek itt-ott, mert ez is törvényszerű. A mai erdélyi jobboldal azonban már nem kíván vitázni, hanem mantrázza a budapesti leckét, és gyűlöli azokat, akik nem ezt teszik. 

A másik, ami súlyosbítja a helyzetet, hogy az üzenetben indirekten az is benne van, hogy a nők elleni erőszak elfogadott, hiszen mégiscsak egy férfi tesz utalást egy nő megsemmisítésére. És ha ma nem könnyű saját véleménnyel bírni újságíróként, akkor női újságíróként még inkább. És ne felejtsük el, elvileg a hatóságok már vizsgálnak egy olyan ügyet, amelyben Parászka azt állítja, fizikailag bántalmazták. Ilyen kontextusban az akkori bántalmazást legitimizálja Szőke posztja.

Szőke László ráadásul úgy legitimálja az erőszakot, hogy néhány éve még ő maga hozta folyamatosan nyilvánosságra azokat a fenyegetéseket, amelyeket munkája során kapott az udvarhelyi lakásmaffiától. Akkor persze ő maga is egyetértett azzal, hogy ez megengedhetetlen, és felült arra a szolidaritáshullámra, amely az ellene intézett támadásokkor keletkezett. Külön érdekes, hogy pont ő nem érzi, hogy sok megoldás lehet azokkal szemben, akik a ring másik oldalán állnak, de az erőszak nem az. 

Várom tehát, hogy Szőke kérjen bocsánatot, persze lehet, hogy hiába várom. Várom, hogy elhatárolódjanak tőle a lapcsalád munkatársai, a főnökei, a politikai közössége. Várom a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének felszólalását az ügyben. Persze csak akkor, ha minimálisan is érdekli őket a sajtósok sorsa. És várom, hogy értsenek egyet az emberek abban, hogy az erőszaknak és az erőszakdiskurzusoknak nincs helye a véleménykonfliktusokban. Várom, hogy visszatérjünk ehhez a minimumhoz.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória