A Momentum „tévelygéseiről”, még egyszer

A

Válasz György Árpád Botondnak és Kelemen Csongornak

November 10-én tartották a romániai elnökválasztás első fordulóját, amelyik szerencsénkre már lejárt, eredményei ismertek. Mivelhogy mostanra tudjuk azt is, hogy mit hozott ténylegesen ez az esemény, érdemes értékelnünk a magunk mögött hagyottakat. Az ehhez szükséges közösségi „feldolgozási folyamat” – egyébként szerintünk dicséretes módon – az erdélyi magyar sajtóban is elkezdődött. György Árpád Botond és Kelemen Csongor a Transindexen megjelent írásáról azonban úgy gondoljuk, hogy ebben a formában több kívánnivalót is hagy maga után. Meglátásunk szerint a szerzőpáros írása bővelkedik az összemosásokban és az erőltetett levezetésekben – amelyek közül néhányra írásunkban is ki fogunk térni –, és számunkra közel érthetetlen módon gondolatmenetükben eltekintettek az eseményeknek értelmezésünk szerinti tényleges tétjétől, értelmétől.

Mielőtt azonban rátérnénk a szöveg problematikus részeire, szeretnénk elöljáróban leszögezni néhány gondolatot. Először is azt, hogy nem kívánunk korteskedni egyik párt mellett sem, és attól sem tekinthetünk el, hogy a politikai indíttatású reakciókat, paneleket a maguk helyén vizsgáljuk. Másodszor pedig fontosnak tartjuk azt is jelezni, hogy célunk az együttgondolkodás, és nem a szerzők ledorongolása. Az általuk felvetett kérdéseknek ugyanis nagyon is megvan a helyük közbeszédünkben, és bizonyára – hozzánk hasonlóan – ők sem pártpolitikai elfogultságból írták cikküket, hanem azért, mert

vitát akartak kezdeményezni egy valóban fontos kérdésről.

Mielőtt az eseményeknek a mi olvasatunk szerinti valós tétjére rátérhetnénk, kénytelenek vagyunk röviden visszatekinteni a polémia kiváltó okára, Fekete-Győr András, a Momentum elnöke kolozsvári beszédére. Mit is mondott Fekete-Győr? Először is a politikai kultúra megváltoztatását, majd pedig a román-magyar kapcsolatok normalizálását hangsúlyozta. Kevesen tudnánk ezzel egyet nem érteni. Fekete-Győrt természetesen annak kell tekinteni, ami: politikus. És mint ilyennek, patikamérlegen kimérték, mit adjon az USR-PLUS pártszövetségnek és mit a romániai magyarságnak. A Transindex közlése szerint a Momentum elnöke a beszéde jelen polémiában keveset hivatkozott részében a fentieken túl még a következőt is mondta: „Szerintem bűnt követ el, aki figyelmen kívül hagyja a kisebbségek kérdését. Okom van remélni, hogy az újonnan alapított demokratikus pártok, mint amilyen az USR-PLUS is, végre érdemben tudnak foglalkozni ezzel a kérdéssel. Jogszabályokon alapuló, elvi egyetértés kell létrejöjjön kisebbségi kérdésben, és nem eseti adok-veszek alku, mint ahogy eddig is, és jelenleg is működik. Ez itt Romániában különösen érzékeny kérdés, elég saját nemzettársaimnak Erdélyben élő tagjaira gondolnom.” Mondta mindezt annak a Dan Barnának, aki szerint az etnikai problémán „túl kellene már lépni”.

Teljesen érthető, hogy azok a romániai magyar politikai szereplők, akik Fekete-Győr – egyébként főként válogatott közhelyekből összerakott – beszédét saját választói bázisukra veszélyesnek érzékelték, felhördültek. Ugyanígy magától értődő, hogy a Momentum magyarországi ellenfelei szintén ragadtak az alkalmon, hogy üssenek egyet a párton. De mikor kellett volna mi, romániai magyar választók felhördüljünk?

Szerintünk abban az esetben lett volna ez indokolt, ha a november 10-i választás nem az lett volna, ami. Úgy gondoljuk, hogy György Árpád Botond és Kelemen Csongor helyzetfelismerése azért téves, mert ennek a választásnak másként volt tétje a romániai magyar választók számára, mint ha egy önkormányzati vagy parlamenti választásról lett volna szó. Ezen a választáson azonban – egyébként az erdélyi magyarságot kifejezetten büszkeségre okot adó módon képviselő – Kelemen Hunornak a győzelemre még csak hipotetikus esélyei se nagyon voltak, indulásán nem múlt a tényleges képviseletünk. Viszont közben az egész ország sorsa dőlt el, az állampolgárok etnikumától függetlenül.

Nem hisszük, hogy felelősen jár el az, aki kizárja annak a lehetőségét, hogy a magyarok taktikusan, elsősorban román állampolgári minőségükben szavazzanak egy nem magyar jelöltre egy ilyen választáson. Sőt, szembe kell nézni azzal is, hogy addig, amíg ezek az állami és politikai realitások fennállnak, voltak, vannak és lesznek olyan helyzetek, amikor felül kell emelkednünk az etnikai meghatározottságunkon, és azt kell néznünk, melyek annak az országnak az érdekei, amelynek állampolgári közösségéhez tartozunk. Azzal az illúzióval pedig már rég leszámolt az idő, hogy csak az RMDSZ-en keresztül lehet a második fordulóban megszólítani a magyarokat. Mint Klaus Johannis esetében öt évvel ezelőtt láttuk,

a RMDSZ szavazói közvetlenül is elérhetők,

és nem feltétlenül hallgatnak a pártra, amelyik kisebbségi érdekképviseletüket felvállalta.

Most pedig, hogy túl vagyunk a szerzőpáros szerintünk téves helyzetértelmezésén, vegyük sorra, gondolatról gondolatra, mire is utaltunk szövegünk elején azzal, hogy szerintünk példáik, gondolatmenetük sok ponton sántít.

Mindenekelőtt nem világos, hogy a György Árpád Botond és Kelemen Csongor mit értenek egészen pontosan azalatt, hogy a Momentum „neoliberális” párt? Leegyszerűsítve: a neoliberalizmus kifejezést leginkább gazdasági értelemben szokták használni, a neoliberális gazdaságpolitika legfőbb ismérve pedig az, hogy ezek a pártok rendszerint a szociális ellátás mértékét akarják csökkenteni és a szabadpiac mindenhatóságában bíznak. A cikkben rendkívül gyakran megjelenik a pontosabban körül nem írt ‘neoliberális’ szó, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy ez csak egy másik kontextusból átemelt szitokszó, vagy konkrét tartalma is van.

Hasonlóképpen leegyszerűsítőnek gondoljuk a Momentum és a Gyurcsány Ferenc-korszak MSZP-je (és a mai DK), valamint az SZDSZ nemzetpolitikájának párhuzamba állítását. Szerintünk ugyanis főként az előbbihez viszonyítva látványos különbség figyelhető meg azok között. A Momentum számára már a kezdetektől fogva kulcsfontosságú volt a határon túli magyar kisebbségek helyzete kérdésének a beemelése a politikájukba – bár sajnálatos módon úgy tűnik, hogy nem veszik a fáradtságot arra, hogy oda is figyeljenek a kérdés szakértőire. Attól sem tekinthetünk el, hogy – akárcsak szerintünk az USR is – a Momentum ideológiai szempontból kiforratlan, kevés lényeges üzenetük van azon túl, hogy ők fiatalok és majd mindent másként csinálnak. Úgy tűnik, hogy a momentumosok – botlásaik ellenére – felismerték azt a tényt, hogy a határokon átívelő nemzetépítés korszakában fontos a határon túli magyar közösségek megszólítása is. Bár a cikk szerzői a Momentum kolozsvári (és másodsorban komáromi) szereplését már-már Kádár János 1958-as marosvásárhelyi szereplésével állítják párhuzamba (amikor lényegében lemondott a kisebbségi magyarság érdekképviseletéről), meglátásunk szerint Fekete-Győr és Donáth szereplése közel sem értelmezhető ebben a kontextusban.

Nem teljesen érthető a katalán, skót és észak-ír példa beemelése sem,

még kevésbé azok párhuzamba állítása Kelet-Európa államaival. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy Európa ezen két régióját két teljesen eltérő történeti fejlődés formálta, és, hogy e mozgalmak egymástól rendkívül eltérőek. Nem nyilvánvaló az sem, hogy a három nyugat-európai példa felsorolását követően a szerzők milyen okból ugranak át mindenfajta átvezetés nélkül a lengyel és olasz példa felemlegetésére, ahol egyrészt az etnikai szempontok egyáltalán nem érvényesülnek, másrészt a nyugat-európai példáktól lényegesen eltérő politikai kultúra jellemző. Anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennénk, célszerű megemlíteni, hogy Lengyelországban még a politikai paletta „baloldalának” számító Platforma Obywatelska is jobboldali, bár a PiS-szel ellentétben ugyancsak centrista és pro-EU párt. Így, amennyiben ezen példák felemlegetésével a szerzők azt próbálták bizonyítani, hogy Európát politikai téren nacionalista hullám hajtja uralma alá, és a Momentum egy „idejétmúlt”, posztmateriális értékrendet követ, céljukat nem érték el.

Továbbá úgy véljük, hogy röviden érdemes kitérni a vegyes pártok jelenségére is. A két szerző megállapításaival némileg egyetértünk, miszerint „ma Romániában és Szlovákiában románnak, illetve szlováknak lenni azt jelenti, hogy annak kell lenned nyelvileg és kulturálisan.” Sajnálatos módon ez a gondolkodás valóban a mai napig tetten érhető a többségi nemzet tagjainak egy jelentős részénél. Ugyanakkor a szlovákiai magyarság esetében nem lenne szabad ilyen könnyedén elmennünk a többes etnikai identitás kérdése mellett. Nagyon beszédes, hogy az etnikai alapon tömörülő Magyar Közösség Pártja már több választás óta nem jutott be a pozsonyi parlamentbe, míg az etnikai kereteket „túllépő” Most-Híd rendszeresen bejut. Mivel a Most-Híd a közelmúltban korrupciós ügyei miatt hitelét vesztette, egyáltalán nem kizárt, hogy ennek helyét

a magyarlakta területeken is aktív Progresszív Szlovákia fogja átvenni.

Ebből az okból kifolyólag Donáth Anna és a Momentum – akár tudatosan, akár csak pártszolidaritásból – a magyar nemzetpolitika egy régóta fennálló adósságát törlesztette azzal, hogy nyitott a vegyes párt irányába. A 2010 utáni magyar kormányzat ugyanis következetesen nem vett tudomást a kettős identitás létéről. Míg az MKP-t támogatta, addig a Progresszív Szlovákia jelöltjét, Zuzana Caputovát „Soros-ügynökként” bélyegezte meg, és helyette a szélsőségesen nacionalista SMER-t részesítette hallgatólagos támogatásban (a helyzet paradoxona, hogy eközben az MKP Caputová mögött sorakozott fel). Ezzel lényegében szembement a szlovákiai magyar választók egy jelentős részének akaratával. Mi úgy gondoljuk, hogy még akkor is, ha esetlenül fogalmazott, Donáth megnyilatkozásának negatív megítélése egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint ahogyan a szerzők ebben a kérdésben írták. Az már más kérdés, hogy esetlen fogalmazásmódja meghaladta a felvidéki magyarok ingerküszöbét, értékelendő azonban, hogy ezt utólag megpróbálta korrigálni.

A legnehezebben azonban talán az utolsó előtti bekezdés értelmezhető. Nem érthető például, hogy a szerzők honnan veszik, hogy a momentumosok úgy gondolnák, hogy „a jó román és szlovák csak az, aki a hivatalokban az ÁLLAM nyelvén intézi az ügyeit, a jó állampolgár egynyelvű egyetemet választ, az ÁLLAM nyelvén kívül nincs szüksége más nyelvű oktatásra, kétnyelvű feliratokra pedig pláne nem”, hogy az asszimiláció vagy kivándorlás kikerülhetetlen dilemmájában kifutó gondolatmenet további elemeit itt ne is idézzük. Nem hisszük ugyanis, hogy a nemzetállamok alapvetően asszimiláló logikáján bármit javítana, vagy rontana két momentumos megnyilatkozás.

Összességében úgy látjuk: érdemes lenne ezekkel a kérdésekkel alaposabban foglalkozni. Szerintünk is viszonyulásra késztető lépés volt a momentumosok részéről kilépni abból a magyarországi ellenzéki komfortzónából, amelyikben vagy nem vesznek tudomást a szomszédos országok belpolitikájáról, vagy teljesen rábízzák a helyi politikai elitekre az ottani politikai helyzet értelmezését. Értékelésünk szerint ez tényleg ingoványos terep, és sajnos könnyedén lehet rosszul és a kisebbségi közösségekre nézve károsan cselekedni. Fontosnak tartjuk azonban, hogy ezekhez a kérdésekhez elfogulatlanul, a konstruktív vita irányából közelítsünk.

A kisebbségi lét mindennapos népszavazás. A Momentum tévelygéseiről

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Főcze János, Kovács Szabolcs

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória