Afganisztán. A szégyen mint alapvető élmény

A

 …amely totális nyelv- és emberségvesztéssel jár

Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet.”

(Prelúdium) Vajon hány millió embert (döntő többségükben nőket) erőszakoltak meg (nemi és/vagy szellemi erőszaktétellel) az emberi történelem során, olyanokat, akik „túléltek”, de az elszenvedett megaláztatás következtében teljesen, szó szerint megnémultak? Márpedig: az ember per definitionem: beszélő lény, beszéd nélkül nincs emberi lét.

Hol van az isteni igazságosság, a teodicea (nagy nevetség), vagy legalább a jóvátétel lehetősége? Hol, hogyan lehetne, ugyan, mainapság az apokatasztázis érvényességének halovány reménye – hogy ne említsem a (végső üdvözülésre vonatkozó) gondolatrendszerek megírását, artikulációját, kifejtését (ismét csak: mint lehetőséget), amely „műfaj” egyébiránt – csak a (hithű) keresztények körében több ezer keresztény szerző (vagy ezek követőinek, egyébként egyházon, egyházakon belül – lásd az Órigenész által inspirált, határesetként minden személy üdvözülését lehetőségként fenntartó, többszáz éven keresztül bizalmas információként kerengő irodalmat) kiátkozásához vezetett? 

(Interlúdium 1.) Afganisztánról szeretnék beszélni, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, akkor is, vagy épp azért, ha és mert nyilván tudatában vagyok, hogy ez (jelenleg legalábbis) nem igazán lehetséges. Az ember – e sorok szerzője, például – nem igazán szereti, ha az apja a kórházban, a Vasaprostan nevű, súlyos érelzáródást javító, méregdrága gyógyszerre való, órákig tartó várakozás közben Joe Bident átkozza. A tehetetlenség és a szégyen pírja ül ki az arcára. Nyeldekel hát, Marosvásárhelyen a 4071-es szoba előtt, arra gondol,  hogy az öregnek valószínűleg (majdnem) teljesen igaza van.

(Interlúdium 2.) „Isten nincs.” Ezt írta ki, mintegy zárójelben az „esemény” kapcsán egyik kedves (nagyon értelmes, sajtóban dolgozó) ismerősöm. Isten és a magam nevében is mélységesen egyetértek (bár előbbi nevében nem nyilatkozhatom, azt kétségkívül érzem, hogy nem létezem, nem létezhetek jelen események passzív „szemlélőjeként”). 

(In media „vita” in morte sumus – CEU, anno 2001). Egy rövid kanyarral vissza egy húszéves történethez, mégpedig 2001 szeptemberéhez. Szégyenére a CEU ösztöndíjasa, és ég a tehetetlenségtől, a mainstream liberális egyetemi diszkurzus által keltett, a láthatatlan mintadiák-uniformis okozta szorítástól, és természetesen szenved szegény a magánytól (erdélyeiktől, és általában CEU-ösztöndíjasoktól kérdezném, hogy ez csak személyes idioszinkrázia, vagy pedig kvázi elkerüllhetetlen élmény  volt-e vala).

Ugyanitt, a CEU főépületében értesül arról, szeptember 11-én, hogy „az USA csődöt mondott”.  Az első gondolata az volt, hogy az amerikai dollár mélyzuhanásban van, lesz, és – talán –, hála a pipéknek!, vége az eddig ismert világrendnek. Hurrá! Aznap este még  román diáklányoknál lakott Kőbányán, csövezvén. Talán szociológusok voltak, szegények. Eltorzult az arcuk az arab terroristák, általában az arabok gyűlöletétől. Legkevesebb 3000 áldozat, ez szerepelt az aznapi hírekben, ha jól emlékszem, a szám persze óráról órára nőtt. Vissza- és újraéli a kilencvenes évek romániai magyargyűlöletét,  az ismerős eltorzult arcokkal…

Viszont pár napra rá magyar barátainál húzza meg magát: másfél éves (félig román) lánya volt, és minden fillér számított, amit az ösztőndíből sikerült megspórolnia, ők Vásárhelyen, az édesanyjával, ő a Metropoliszban, Budapesten, ezért az önbecsülést nem igazán növelő csövezés. Ami azokban a napoban elnémította, az eleddig soha-nem-gyanított (mindezidáig a fű alatt lappangó, nem érzéklehető, nem tapintható) Amerika-gyűlölet: minden értelmes vagy kevésbé értelmes ismerőse, fiatal, kevésbé fiatal, művész, pojáca, nacionalista, nacionalizmussal nem gyanított, általában „magyar” érzelmű erdélyi származású csöves (mint maga is volt akkoriban),  kultúrharcos stb., (számára legalábbis) teljesen váratlan módon: extázisban égve, egekbe röppenő örömujjongással fogadta, visszhangozta és hatványozta a (szűkebben) New Yorkra (WTC) és (általában, imaginatíve) a „civilizált nyugatra”, „tisztítótűzként” eső USA-gyűlöletet.

A saját élményfolyam szintjén pedig a WTC tetejéről aláhulló, akaratlan táncmozdulatokat lejtő, vagy (valószínű halálos rémületükben, jobb esetben) öntudatlanná váló, mert a tudatos halál döntését  vállaló „alkalmazottak” elernyedt, a tűzpoklot „megúszó” alásodródását volt kénytelen vizionálni hosszú napokig. Képernyőkön nappal, éjszakánként álmaiban. Az abszolút gravitáció balettáncosaivá vált áldozatai sodródnak, végtelenítve. A világégés delfinjei, kecsesen kimerevedve a LED-képernyőkön. A Jelenkori Öntudatlan Világbirodalom Aláeső Néma Macskaistenségei (hogy Baudrillard-féle abszurd, hülye képpekkel éljek). Valójában persze nincsenek metaforák, melyek szavatolhatnák az efféle élményektől való távolságot.

Valaki (talán filozófus), azt állítja, hogy egy több évtizedre (-századra) kiható történelmi fordulat ismérve az, ha a megkérdezettek döntő többsége több tíz év múltán is emlékszik, hogy a hírvétel pillanatában épp mit ténykedett. (Nyolcvankilenc december végén anyjával nagytakarított Székelyudvarhelyen, és – fantomtévékre szakosodva lévén – a nappali szőnyegének kivételelekor, rossz reflexből bekapcsolta a készüléket, ám ekkor a rendszerint fehéren sistergő képernyőn nem a szovjet tévé rossz minőségű, el-eltünedező, majd bizonytalan ideig helyreálló képei villantak be déli 12 órakor, nem a Sverige TV kockái, hanem a Román Televízió szürreális teátruma, mégpedig két földönkívülivel: Gelu Voican Voiculescuval és Mircea Dinescuval. 2001. szeptember 11-én véletlenszerűen a CEU első emeletén volt a déli órákban, kantin után.

(Posztlúdium) 2021 augusztus elejére világosan (áthúzva: kurva jól) lehetett tudni, hogy a kerek húsz évvel ezelőtti, George W. Bush által kirobbantott, „War on Peace” címen elhíresült népirtó kampánynak véget vető, a Biden-adminisztráció által levezényelt „békés kivonulás” védtelen embertömegek megnyomorításához, meggyilkolásához fog vezetni, a migránsgyűlölet ugrásszerű növekedéséhez, a nemzetközi bűnözés, az instabilitás, a nők elleni (és általában az emberiség elleni) bűncselekmények spiráljának totális elszabadulásához.

Természetesen nem lehet, nincs, nem volt, nem lesz „igazságosan” kirobbantott háború (War on Peace). Ezidáig abban a hitben volt, gyaníthatólag nem egymaga, hogy a náci, az exjugoszláv, a közel-keleti háborúk hazugságpoézisét, átlátszó, pokoli aljasságát nem tudja semmi alulmúlni. És akkor – íme – a repülők (a menekülés) szárnyaira kapaszkodó afgánok, akik – szemben a new yorki látszólagos lebegéssel – talppal lefelé esnek a szülőföldjükre. Mely föld, számukra („kollaboránsok” számára) földreszállt pokollá vált. E földet kétségbeesve, a józan ész és a gravitáció ellenére igyekeztek elhagyni… Drótkerítésekre felakadt gyerekek, akit az anyjuk át próbál dobni a gravitációs szégyenkerten. És ne szégyellje magát, mondjátok, az O-féle propaganda által mérgezett, nemzeti adót néző apja előtt azért, amit a mai generáció tett, még akkor is, ha ennek vezetője a J. B. nevű, apjával egykorú úriember?


Címlapkép: Sohaib Ghyasi/Unsplash

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gál József

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória