Este nyolc van. Alszom. Hagyj most, elfáradt bennem a rohanás.
Lassan indulok. Merev a térdem, fáj, elveszett a lendület, amit adtál, csak a makacsság van, új és új hegyek felé, itt még lapos az út, könnyen futok, jobbról és balról kertek szuszognak rám, a járdán üvegcserepek csikorognak, össze kell szednem őket, mint azokat, amik a széttört üvegfigurákból maradtak, amik akkor törtek el, amikor megjöttél, hulltak körülötted az üvegcserepek, vadul száguldottak szerteszét, mint az ősrobbanáskor, fújtál egyet, és szétrepültek, mert nem figyeltél, az egyik megvágta az arcom, és te ne figyeltél, összetört a porcelán-angyal, és te nem figyeltél, úgy jöttél, hogy összetörtek a karácsonyfa üvegszputnyikjai, és te nem figyeltél, nyöszörög a cipőm alatt a járda, ahogy egyedül futok az üvegcseperek között.
Este nyolc van. Alszom. Hagyj most, elfáradt bennem a rohanás.
A domb közepén ragad a köd. Csomókban lóg a kabátomról, mint loncsos juhokról a gyapjú, megül a testem hajlataiban, szerelmes nőként borul a Felekre, beborít, körbefon, megfojt, ahogy belépek. Kis ködpamacsok lógnak a nedvességtől begöndörödő hajamon, koloncok, súlyok, lehúznak, mint a múlt darabkái, a fájdalom, a gyász, halott fák elfüstölgött illata úszik be jobbról, lelök a járdáról a fénypászmás autók elé, akik rohannak a semmiből a semmibe, fontoskodva törnek be a sötétembe, mintha dolgunk lenne egymással, oda, ahol sok kedves férfiból próbállak összeállítani téged, ki élsz és mégis halott vagy, nem hagysz békén, előled futok, mert mindent elrontsz, te árnyék, hajdanvolt edzések törnek rám, ez a koszlott nosztalgia, ez is miattad van, ahogy molyirtószagúan rám esik itt a köddel, hogy csak az lehetsz, aki voltál, ahonnan jöttél, szuvas dobozokba raktál, amikor jöttél, és visszahúz, megköt, megöl, mert hiába jöttél, nem láttál, hiába szóltam, nem láttál, hiába törtek közhelyes mondatdarabok, nem láttál, derékba tört a halott karácsonyfa a törött szputnyikokkal, és te nem láttál, sötét van, pedig égnek a lámpák, ahogy felfelé futok, és nehezen veszem a levegőt a ködben.
Este nyolc van. Alszom. Hagyj most, elfáradt bennem a rohanás.
Már látom a templomot a domb tetején. A meredeken kimegyek az útra, alig futok már, lelassul a világ, nehezen veszem a levegőt, mint a katarzis előtti pillanatokban, úgy szorít össze a a lágy őszi táj, amelyben meghaltál titokban, sunyin, egy szót sem szólva, mielőtt igazán megjöttél volna oda, ahol meleg van, égnek a gyertyák, és foucault-ingaként köröz a szputnyik a fenyőfán, az asztalon mézeskalács, most sütöttem, a kandaló előtt cserge, ég a tűz, gyere, mondtad, most már nincs semmi baj, hallgasd, kint vad szonátát harsog a szél, a sípályán már eloltották a villanyt és a felvonó is megállt, csak a kalácsképű hold vigyorog a Iancului felett, hallgass, nem kell beszélni most, csak bámuld a tüzet, ahogy visszapattan a porcelán angyalról és a piros karácsonyfa-gömbről, csak ülj itt csendben! – elvétem a jól kiszámított ritmust, megbotlok megint, a kezemre esek, a fájdalom ránt vissza a ködbe, fent vagyok már a tetőn, sírva ülök a vizes járdán, ölemben sajgó kezemet dajkálom, bizsereg benne a fájás, kinyomom a telefont, vége.
