Az antifát megállítani nem kell félnetek jó lesz

A

Az, hogy a hazai magyar jobboldali értelmiség meglehetős viszolygással és ellenségeskedéssel fordul afelé, ami a világ élhetőbb tájain zajlik (azaz a rasszizmus elleni tüntetések felé), nem újdonság. Az viszont inkább, hogy a megmozdulásokon kinyilvánított követeléseket egyre nagyobb értetlenséggel nézik a liberálisok is, és persze sokan keverik az antifasisztákat a Black Lives Matters mozgalom aktivistáival.

Az erdélyi magyar közegben – néhány értelmiségi közösségi oldalát leszámítva – a fentiekről nincs vita. A sajátos rommagyar izolacionizmus egy újabb foka ez, távoli, messzi problémának tűnik ez ahhoz, hogy bárkinek is megérné érdemben koptatnia miatta a billentyűzetet. Holott, amennyiben rasszizmusról és szisztematikus elnyomásról, szegregációról van szó, az erdélyi magyar közösség gyakran sokkal jobban leszerepel, mint a nyugati nagyvárosok népe: a kritikus helyzetekben a közvélemény sokszor már bukott el. Gondoljunk, amire csak akarunk, a nagybányai és őrkői rasszista falakra, Hidegvölgyre, Hadrévre, Csíkszentkirályra, Gyergyóditróra. Az erdélyi magyar társadalom látványosan idegengyűlölőbb például a román társadalomnál is, és ezt persze sokan nem is élik meg problémaként. A politika pedig, amikor krízishelyzet van, látványosan nem tud semmit sem kezdeni vele, hiszen a politikum harminc éven át vajmi keveset tett azért, hogy az erdélyi magyar anyanyelvű romákat például az erdélyi magyar politikai közösség tagjaként kezelje, ezért lépéseket tegyen, és önkormányzati, régiós szinten sürgesse meg az integrációjukat.

Nem csoda, ha az átlag erdélyi magyarnak fogalma sincs róla,

mi az a Black Lives Matter és mi az az antifasizmus. A két mozgalom összemosására jelentősen rásegít Donald Trump elnök retorikája is. Trump rendszerint az antifasisztákat vádolja meg az elmúlt hetek erőszakos eseményeinek kirobbantásával, és rendszerint olyankor teszi ezt, amikor ezzel kapcsolatban bizonyíthatóan téved. Az ugyanis, hogy azt feltételezi, egy, az Egyesült Államokat átszövő szervezet összehangolt akciósorozatot követ el, önmagában nevetséges. Az antifa ugyanis nem egy szervezett, országos intézmény, amely képes lenne ilyesmire, sokkal inkább helyi szinten operáló csoportok laza (vagy egyáltalán nem létező) hálózata, amelynek sem központi, centralizált struktúrája, sem kiterjedt, szoros, erős szálakból font kapcsolatrendszere nincs ahhoz, hogy országos szintű (pláne nem globális) szervezkedésbe kezdjen. És az akarat, az erre való törekvés is hiányzik, hiszen ehhez pont azokat az elveket (autonómia, spontán önszerveződés, hierarchianélküliség) kellene feladniuk, amely egy-egy antifasiszta akciót létrehoz.

Az antifa tehát gyakorlatilag „csak” arra való, hogy ott, ahol valamilyen fasiszta akció készül, sejlik vagy elindult, akkor megjelenjenek azok (is), akik ezt meggátolhatják. Velük kapcsolatban alaptézis, hogy nem riadnak vissza az erőszaktól sem, de ezt önvédelemként fogják fel. Ergo: amennyiben elindul egy fasiszta mozgalom, annak mindig – deklaráltan – célja valamely alsóbbrendűnek tartott csoport megsemmisítése, ebből pedig az következik, hogy a fasisztákkal szemben a becsatornázott, korlátozott erőszak legitim.

Néhány éve folyt már ilyen vita arról, hogy szabad-e megütni egy nácit, de társadalmi konszenzus messze nem született még erről. Ezt az is bonyolítja, hogy természetesen a fasiszták nagy része deklaráltan nem fasiszta; a fehér felsőbbrendűek például általában „pusztán” a jogaikat féltik, általában a nem-fehér kisebbségtől. Legalábbis ezt állítják, mert büntetendő, ha mást mondanának, ha azt állítanák, ők többnek számítanak, vagy hogy más bőrszínű emberek valamilyen oknál fogva alsóbbrendűek. Vagy ugye: mások. Ez nem újdonság, ugyanígy szoktak más jobboldaliak is jogokat „félteni” melegektől, magyaroktól, nőktől stb. A gyűlölet álneve gyakran a félelem, például a homofóbia esetében.

Csakhogy az antifasiszták nem engedhetik meg maguknak,

hogy elhiggyék a báránybőrbe bújt farkas narratíváját. Másrészt egy társadalom akkor működik jól, amennyiben a társadalom döntő többsége antifa, hiszen legyen jobb- vagy baloldali polgár, a fasizmusnak nem engedhet utat egyikőjük sem. Tamás Gáspár Miklós találóan fogalmazta meg a Mérce legrövidebb cikkében: aki nem antifasiszta, nem fasiszta. Csak egy kicsit. Ezt nagyjából úgy lehet dekódolni, hogy általában a gyűlölet elmismásolása, a fasiszták demokratikus keretek közötti mozgásterének meghagyása annak ágyaz meg, hogy átvegyék a hatalmat, és nekikezdjenek most még latens programjuk megvalósításához.

Fentebbi állításaim nem különböztetik meg az antifasizmus állampolgári és állami formáját, ugyanis a liberális államokban – és ha úgy tetszik, demokráciákban – alapból minden szavazatokért megméretkező párt vállaltan antifasiszta, ahogyan elvileg minden állampolgár is. Ámde az elmúlt évtizedek azt mutatják, hogy mind a lakosság, mind bizonyos pártok könnyedén fogadnak el fasiszta politikai elemeket: xenofóbia, szegregáció, antifeminizmus stb., tehát a társadalom ez ellen küzdő elemeire egyre nagyobb szükség lenne, miközben nagyobb megvetés és fenyegetés közepette kell fellépniük. Bár Romániában és Erdélyben az antifasiszta akciók száma igen csekély, amikor Magyarországon egy-egy ügy mentén összeáll néhány szász antifasiszta (lásd például a Kitörés Napjának újnáci elemei és figurái elleni tiltakozás), akkor cserébe rendszerint megvetésben részesülnek a társadalom nagy részétől. Ilyenkor hangzik el sokszor az a mondat, hogy egyik szélsőség sem jó. Holott az antifasizmus nem szélsőség: amennyiben az antifa jelen van valahol, nem a társadalom irányítására törekszik, hanem arra, hogy egy veszélyes csoport hatalomszerzésének gátat vessen.

Ehhez képest a Black Lives Matter (BLM)

olyan szervezet, amely főleg a közösségi önszerveződésre, a fekete emberekkel szembeni szisztematikus igazságtalanságok felszámolására törekszik, ámde különös figyelmet szentelve ezen belül a nők, az LMBTQ-csoport tagjai, a szociális és állampolgári bizonytalanságban élők helyzetére. A BLM tehát osztályokon átívelő megközelítéseket használ, inkább törekszik összetett társadalmi változásra, mintsem pusztán faji integrációra.

A BLM továbbá vállaltan feminista kezdeményezés is, a három alapító tag legalábbis elsősorban feminista szempontok alapján fogalmazta meg a törekvéseiket, és vállalja, hogy nem csak a fekete nők halmozottan hátrányos helyzete ellenében kívánnak cselekedni, hanem a feminizmust, mint felszabadító mozgalmat alkalmazzák más kirekesztettségi helyzetek kezelésére is. Az meg nem csoda, ha az antifa és a BLM találkozik, hiszen az elnyomás felszámolása mindkét szervezkedés feladata.

Trump jó ideje készül betiltani az antifát, és újabban Magyarországon is felmerült az ötlet egy fantáziaszegény, fideszes potentát véleménye formájában (Boldog Istvánról van szó). Csakhogy az antifát nem lehet betiltani, az antifa ott van, ahol a fasiszta technikák, elméletek stb. felmerülnek. Mivel nincs szervezeti formája, ezért nagyon nehéz lesz a dolga bármely hatóságnak, hogy eljárjon olyasvalaki ellen, aki mondjuk részt vesz egy újfasiszta tüntetés elleni megmozduláson.

A lakosságnak különben sincs félnivalója az antifasisztáktól:

nem bántanak senkit, aki békésen ücsörög. A lakosságnak a BLM-től sincs félnivalója, hacsak persze valaki nem a rasszista, szociális vagy hímsovén elnyomást pártolja. Másrészt a romániai társadalom nagy része valamiképpen ezek egyike mellett kardoskodik. Kíváncsi lennék, ha például a hazai cigányság köreiben elkezdenék felismerni a szisztematikus rasszizmus formáit, és kialakulna egy ellenállási forma, egy mozgalom, akkor mekkora ijedelemmel nézné őket és a melléjük álló tömeget a hazai politikum. Mert az évszázados elnyomások szükségszerűen vezetnek ilyen (vagy erőszakosabb) mozgalmakhoz. A BLM és a hozzá hasonló mozgalmak a hatalom igazságtalan megoszlását veszélyeztetik, de hát ingyen kapott hatalmukról, amit például a bőrszínükbe vetett bizalom jelent, talán nem olyan nehéz lemondaniuk még azoknak sem, akik képesek álladóan az önmegvalósítás kapitalista álomképe mellett érvelni, mint a „mindenki annyit ér, amennyije van”, „mindenkinek egyenlő az esélye a boldogulásra” típusú blablák.

Másrészt az az ország, ahol tilos az antifasizmus, nyíltan vállalja, hogy teret hagy a fasiszta gondolatoknak. Attól, hogy a társadalmi konszenzus erről szól, még nem lesz helyes.

Az establishment jelenleg fél és nem érti az elnyomottak szempontjait, azt mondja, túlzásokba esnek. Általában azok hangoztatják, hogy túlzás a rasszizmus elleni jelenlegi fellépéssorozat, akik eleve privilegizált helyzetben vannak: tudósok, művészek, újságírók, ciszneműek és főleg fehérek. Azt állítják, sehol a világon nincs annyira jó helyzetben jelenleg a kisebbség, mint az Egyesült Államokban, tehát okosabban kellene egyenlőséget kérni. Csak nem biztos, hogy másfél évszázad szépenkérős módszere valóban hatásos. A rasszizmus-ellenesek egyre fenyegetőbbek, ez tény, de jelenleg sem gátolja meg semmi a hatalmat abban, hogy kibékítse és sérelmeik miatt kárpótolja őket, amíg késő nem lesz. Ennek a folyamatnak pedig egyáltalán nem lehet az az első lépése, hogy csőcseléknek titulálja őket.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória