Az erdélyi magyar értelmiség kóborlása

A

Kelemen Attila Ármin legutóbbi írása szerint az erdélyi magyarság – és különösen az erdélyi magyar értelmiség – három, „kozmológiai” tényező szerint alakítja életét, mentalitását és közösségi identitását: őrző, harcoló és gyanakvó. A szerző meg nem nevezett forrásokra alapozva, feltehetően intuitív módon és „személyes véleményre” alapozva gondolja úgy, hogy az erdélyi magyar progresszivisták ezen három tulajdonság révén blokádot képeznek, és nem tudnak közeledni a román progresszivistákhoz, akik szerinte sokkal nyitottabbak és haladóbbak.

Természetesen számos pontban egyetértek a szerzővel: az erdélyi magyarság problémái szigetszerű (inszuláris), bezárkózó (introvertált) jellegűek, amelyeket alapvetően hiába magyarázunk románnak, németnek, hollandnak vagy amerikainak, nem fogja megérteni teljes egészében, akármennyire is nyitott és/vagy magasan képzett értelmiségi. A három „kozmológiai” tényező azonban történeti és szociológiai kontextualizálás hiányában puszta vádaskodás(nak) és levegőben lógó fogalmak(nak) hat(hat).

Ezeket részletezni kell, erre vállalkozom itt.

Kezdjük rögtön néhány ténnyel és száraz adattal, amely alapvetően fontos tényező az előbb jellemzett helyzet értelmezése érdekében:

  1. Az erdélyi magyarság identitásában nem egységes, és nagyon ritka pillanatokban mozdul meg egyszerre – legutóbb talán Klaus Johannis emlékezetes kirohanása alkalmával;
  2. az erdélyi magyarság 1990 óta folyamatosan fogyásban van – nyelvében és a demográfiai adatok szerint is, 2030-ra várhatóan 1 millió alá csökken a számunk;
  3. az erdélyi magyar értelmiség 1918 óta folyamatosan útkeresésben van, és ritkán tudott sajátos, egyedi és határozott álláspontot képviselni. 

Ez utóbbi jelenségről számos fontos írás keletkezett már, elég itt talán Patakfalvi-Czirják Ágnes 2017-es tanulmányára gondolni, de az 1980-as évek vége és az 1990-es váltás és újrakezdés számos paradigmatikusnak ígérkező, ám néhány év múlva elcsendesült írást hozott Tamás Gáspár Miklós, Cs. Gyimesi Éva vagy más jelentős erdélyi magyar értelmiségiek tollából.

Az erdélyi magyar progresszív (baloldali) értelmiség – már amennyiben van ilyen összefüggő, egységes közösség ma – ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint az 1918 utáni erdélyi magyarság vezető hangjai. Kós Károly Kiáltó szavának problémái a centrum és periféria wallersteini elvét igazolják: Erdély története során mindig is félperiférikus vagy ritkán pericentrikus régió volt. Félperifériája voltunk az Árpád-kori magyar királyságnak, ahova néhány év vagy évtizeddel később jutott el a gótikus építészet, de kicsit megkésve jutott el úgy a reformáció, mind a reneszánsz is. Igaz, itt mindig sajátos és egyedi formát öltöttek az új szellemi, művészeti és politikai irányzatok is. A XVI-XVII. század nem véletlenül Erdély aranykora: ekkor kerül ez a régió a maga értelmiségi közösségével együtt központi, centrális helyre a régió történetében.

Kós Károly (1883–1977) 1969-ben Kolozsváron. Fotó: Becságh István, forrás: Azopan.ro, Fortepan.hu
Kós Károly (1883–1977) 1969-ben Kolozsváron. Fotó: Becságh István, forrás: Azopan.ro, Fortepan.hu

A sokak által visszasírt Osztrák-Magyar Monarchia idején

Erdély kérdése nem oldódott meg: az 1848-ban még kulcsfontosságú erdélyi unió és a nemzetiségek problémáját valójában a dualizmus a szőnyeg alá seperte, freudi ugrással elsunyizta a kirobbanni látszó történeti traumát és problémát. A meg nem oldott problémák és a nemzetközi helyzet hatására a vulkán érthető módon 1918-ban fel is robbant, és az erdélyi magyarság – így értelmiségi rétege is – ismét a félperiférikus sorsra került. Döntenie kellett Budapest és Bukarest között. Két kultúra, két politikai és identitás-béli erőtér, amely között az erdélyi magyar értelmiségnek utat kellett találnia. Mindezt úgy, hogy félperiférikus helyét nem tudta már sehogy sem feloldani, ráadásul ehhez 1918 óta jogilag is kisebbségi helyzetben találta önmagát: kulturálisan Budapest perifériája, jogilag Bukarest-függő helyzete tette az erdélyi magyarságot és annak progresszív értelmiségét is őrzővé, harcolóvá és gyanakvóvá.

Ez a három sajátosság, ahogy láttuk, nem 1918-ban keletkezik. Erdély soha nem volt a világ közepe, de még a magyar történelem „közepe” sem. Ritka, sajátságos pillanatokban, 1100 éves Kárpát-medencei történetünkben talán 60 évnyi fél-centrális helyünk volt a magyarság történetében. Ez tény, sokat osztani, szorozni, szépíteni rajta legfeljebb részletes történelmi tanulmányokban lehet, de ez sem fogja Erdélyt és benne az erdélyi magyar értelmiségi közösséget magasabb piedesztálra helyezni. Globális és kontinentális, de még regionális történetünkben is predesztináltak vagyunk e három jelzőre – de nemcsak mi, hanem a Bibó István által zseniálisan jellemzett közép-kelet európai államok és nemzetek többsége is. 

Történelmi, földrajzi, jogi és demográfiai helyzetünk

tehát a fő indok és ok arra, hogy „őrzők, harcolók és gyanakvók” vagyunk. Az 1918 óta zajló útkeresést és identitás-keresést valóban nem sikerült teljesen megoldani. Kós Károlyék bizalomkeltő és pozitív transzilvanizmusa megfulladt a két világháború közötti nacionalizmusok és a fasizmus hatására, de Románia 1918 óta folytatott magyarságpolitikája sem adott teret és lehetőséget ennek a víziónak. 

1990 lehetett volna olyan év, amikor az erdélyi magyar értelmiség – a progresszív, baloldali értelmiség – új utat és helyet talál magának. Nem lett, mert 1990. március 20. után nem is nagyon lehetett: ez csíráiban fojtotta el az új hatalmi elit és az erdélyi magyarság útkeresésének, félperiférikus helyéről történő kirobbanásának lehetőségét. Az, hogy az erdélyi magyar irodalom, történettudomány, vagy általában véve, az értelmiségi önazonosság, hogyan alakult 1990 óta Budapest és Bukarest közötti egyensúlyozás közepette, nagyon nagy téma, amely alapos, historiográfiai elemzést igényel. Nagy kár valóban, hogy ezt nem tették még meg, legfeljebb egy ginsbergi generáció kudarcát sirató szép versben. 

Már tavaly megírták ugyanitt a Plakátmagányon, hogy a „romániai magyar közösség, vagyis mi mindannyian, magunkra  maradtunk”. Ez tény. Az erdélyi magyar politikai elit 2014 óta köztudottan egy új, nyugati szomszédunktól függő és azzal szimbiózisban lévő nemzetpolitikát folytat. Ennek számos következménye van: egyrészt, az önmagát reprodukáló és bezárkózó erdélyi magyarság egy helyben áll és toporog, mondhatni transzfúzión él, és minden téren a kómás betegek függőségét és kiszolgáltatottságát mutatja. Ez a politikai és gazdasági elitnek igencsak kedvező helyzet, így ezen sem Magyarország, sem Erdély politikuma nem fog egyhamar változtatni. Salat Levente arra is rámutatott, hogy ez Romániát sem zavarja különösen, hisz így nem kell szembenéznie a homogén nemzetállam mítoszának hibáival és irreális voltával.

Ilyen körülmények között tehát az erdélyi magyar értelmiségnek még a progresszív csoportja is egyértelműen búskomor és „őrző, harcoló és gyanakvó” lesz, úgy saját erdélyi politikai elitjével, mind az idegenekkel, a román társadalommal, a pestiekkel és a bukarestiekkel szemben is. Ez nem a probléma, hanem már a tünetek. A probléma, mint említettem, súlyosabb és mélyebben gyökerezik: félperiférikus történelmi helyzetünk és kisebbségi létünk, amelyre rátelepedett egy politikai elit, amely eltávolodott Kós Károly eredeti, különutas céljaitól. 

Van-e gyógyír, van-e más út?

Jómagam sem tudom, így választ, elixírt itt nem fogok tudni nyújtani. A szociológiai, demográfiai tényeket nap mint nap látom, különösen a szórvány-magyarságban élve: Dél-Erdélyt már elvesztettük, itt a magyarságnak egy-két évtizede van még hátra. Úgy fognak kongani az ürességtől a magyar templomok és egykori magyar népességű falvak, mint a szászok települései ma. Ezt én megállíthatatlan folyamatnak látom.

Ami maradt, az az 1940-ben visszacsatolt területek (Kis-Erdély), ahol azonban nagyon heterogén a magyarság: a székelység külön téma, nagyon más ott magyarnak lenni, mint Szatmáron vagy Nagyváradon. Megint más a kolozsváriság, amelyből manapság brand lett, úgy román, mint magyar oldalon. Talán ezt a modellt lenne érdemes továbbfejleszteni és terjeszteni, ám egyelőre számomra egyértelmű, hogy Kolozsvár inszuláris jellegű közösség, ahogy Budapest is Magyarországon. 

Mi lehet az erdélyi magyar értelmiség szerepe manapság?

Ha a politikusaink nem hallgatnak ránk és véleményünk hatástalan a nagy struktúrák életében, akkor egyedüli szerepünk a civil szféra és a közbeszéd szabadságának megőrzése. Szerintem a Kelemen Attila Ármin által megnevezett hármas sajátosságból talán az állandóan gyanakvót kellene valahogy gyógyítani, és befogadóbbá, elfogadóbbá, párbeszédre nyitottabbá kellene válni. Azzal, hogy az erdélyi magyar értelmiség progresszív része is őriz és harcol, nem látom problémának, hisz történelmi és demográfiai, szociológiai és gazdasági helyzetünk is erre predesztinál minket. Ezekből a struktúrákból pedig sokáig nem fogunk kilépni, hisz ehhez globális változások kellenek, amelyeket pedig nem mi irányítunk. 

Jómagam továbbra is Kós Károly transzilvanizmusát tartom a legjobb megoldásnak: felturbózva, coolabbá, modernebbé, és a románság felé is sokkal nyitottabbá téve szerintem ez járható út az Európai Unión belül.


kapcsolódó cikkünk

Miért van blokád a román és magyar progresszívek között?

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

T. Szabó Csaba
T. Szabó Csaba

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória