Egyik ismerősöm minden telefonbeszélgetésünket azzal a kérdéssel kezdi, hogy mit csinál a feleségem. Tulajdonképpen azt akarja kérdezni, kap-e még mindig fizetést, miután „a tanárok semmit sem csinálnak”.
Az egyik darabot, amelyhez dalszövegeket írtam, a rendező univerzális paródiaként értelmezte: mindenki karikírozva van, a feleségtől a férjig és a színésztől a nézőig. Egy jelenetben egy néző a sárga földig lehordja a színészt, mondván, semmit nem dolgozik, a járványban videókért kapja a fizetését, frivol szakmáját cinikusan gyakorolja. Mindez, ismétlem, paródia, már-már szatíra. Ám az egyik üzletben gratuláltak a nézőt játszó színésznek: mennyi sok igazságot mondott!!!
Nem a humor hiányáról szeretnék beszélni, hanem az egyre elterjedtebb irigységről. Kinek lesz több pénze attól, hogy másnak viszont kevesebb? Ki jár jól, ha valaki ismeretlen rosszul?
Miért hiszik sokan, hogy azok, akiket egykor „értelmiséginek” hívtunk, nem dolgoznak? Miért nincsen meg a társadalomban az a tudat, hogy egy tanár, egy szerkesztő, egy költő, egy színész is dolgozik, csak másként? Miért lett a munka fokmérője, hogy valaki „termel”, méghozzá valamilyen tárgyat vagy pénzt, lehetőleg sokat?
Ez a mentalitás annyira általánossá vált, hogy már meg sem lepődöm Ilie Bolojanon, pontosabban azt látom, hogy ő csak a jéghegy csúcsa, a struktúra haszonélvezője és szemfüles használója, semmiképpen sem az oka vagy az eredője.
Szívesen beküldeném az ismerősömet azoknak az iskoláknak az egyikbe-másikába, ahol Noémi dolgozott, s ahol a gyermekek a taknyukat lóbálták, és ha rájuk szólt, a jogaikra hivatkozva feleseltek, nem beszélve a szülőkről, akik azonnal megjelentek, ha a csemetéjüknek kilencest adott. És ha minden iskolába angyalok járnának, akkor is: egy tanár valóban dolgozik, és nem könnyű a hivatása, higgyék el.
De még ezen is túl: a szerkesztő nem úgy dolgozik, mint az ügynök, a színész nem úgy, mint a gépkocsivezető. Munkájuk éppúgy különbözik, mint az is, ahogyan megítélik azt. Egy irodalmi lapot nem lehet egy csavarhoz hasonlítani, ahogy egy szerep megélését sem egy csap megszereléséhez vagy egy biztosítás megkötéséhez. Egészen másból indul, egészen máshová érkezik, miközben mindegyikre szükség van.
De amíg a munka elvakult és szűk értelmében élünk, addig a Bolojan-félék annyi munkahelyet szüntetnek meg, ahányat akarnak, annyi igazgatót rúgnak ki, ahányat akarnak, és pontosan azt teszik, amihez kedvük van.
Elvégre mi a túrót csinál egy hegedűs?! Egyszer egy héten elfűrészeli azt a mócárdot.
Költők népe. Gondolatok a Familia és a Várad folyóiratok bedarálásáról
Fotó forrása: Wikipédia. Készítette: Mihairomeob – A feltöltő saját munkája
