Az online Paidagógosz szenvedései

A

A cím egyértelműen Goethe Wertherének szenvedéseit akarta újraértelmezni,  enyhe iróniával, ám a viccet félretéve: gyakorló pedagógusként sajnos én is csatlakozom azokhoz a tanárokhoz, akik nem repdesnek az örömtől az online oktatás hallatán. Természetesen felelősségteljes polgárként elfogadom, hogy járványhelyzetben, ideiglenes jelleggel jobb megoldás valóban talán nincs egy több száz (vagy bizonyos esetben több ezer) fős intézmény esetén azon kívül, mint az online térbe történő átköltözés, ám ennek akarva-akaratlanul meglesz majd a hosszú távú következménye és igen komoly társadalmi ára.

Pedagógus szavunk görög eredetű: a 2800 éves hagyományokra visszamenő Iliászban szerepel már a „paidagógosz”, azaz gyermekvezető fogalma. Az ókortól napjainkig ez a fogalom nemcsak az oktatói tevékenységet jelölte, hanem a pedagógus komplex szerepét és hosszú távú, emberformáló hatását is tökéletesen összefoglalta. A gyermekvezető (gyermeknevelő) pedagógus nemcsak tárgyi tudást ad át (megtanít számolni, olvasni, fizikára, kémiára, az emberi test vagy az emberi múlt titkaira nyit ajtót), de karizmája, egyéni személyisége, megkapó jelleme, néha vicces, máskor talán bugyuta viselkedése révén anekdotikus figurává lesz, amelyet a gyermekből felnőtté lett politész („a jó állampolgár”)

egy életen át emlegetni fog.

Mindenkinek van ilyen erős, tíz, húsz vagy akár több évtizeden át hordozott emléke egykori tanárairól. Úgy a jó, mint a rossz tanár emléke megmarad a fejlődésben lévő diákban, de még a kamaszokban és egyetemistákban is tovább él egykori tanáraik arca, egy-egy sajátos frázisa, mosolya, aranyköpései vagy akár oktatói stílusa, tudása is. Nekem például meghatározó élmény nyújtott általános iskolai magyartanárnőm és  középiskolai osztályfőnöknőm, akiknek nagyon sokat köszönhetek emberként, de egyetemi tanársegédként, grafomán történészként és többkötetes szerzőként is. 

A tanárokhoz fűződő élményeink megélt, valós, élő élmények, amelyeket nem online térben szereztünk és tapasztaltunk meg. Az online élmény soha nem tud olyan erős, neurobiológiai hatást kiváltani, mint a valós, fizikai térben megnyilvánult interakció. Henri Lefebvre francia filozófus-szociológus szerint az élő, szociális teret az ember létrehozza, megalkotja (Lefebvre: La production de l’espace, 1974; a kötet angol fordításban itt olvasható). Ez az élmény igényli az emberi test sajátos, biológiai mechanizmusainak használatát is: receptoraink (érzékszerveink összessége és együttes, holisztikus interakciója) csakis a valós térben tudnak maximálisan rezonanciára lépni, és egy másik emberrel együtt szociális, kulturális, elképzelt vagy valós teret alkotni. A Foucault által „harmadik térnek” (thirdspace) nevezett újfajta világ csakis ezekkel a kognitív, neurobiológiai együttlétekkel lehetségesek. A tanár és diák együttműködése, a térben ülő egyének és közösségek rezonanciája nem hozható létre a virtuális világban. Ez adja az online oktatás és úgy általában véve, az online élettér személytelen, távolságtartó, hiányérzetet adó jellegét. Profán példa ugyan, de nagyon is komoly kutatási téma manapság: a pornográfia egyik legfőbb veszélye – szemben a valós életben megélt szexuális élménnyel – a személytelen, gyors, a vizualitásunkat (érzékszerveinket) ámító és illúzióba kergető pszeudo-élmény romboló hatása.

Az online oktatás is ilyen jellegű:

a diákok ugyan hangjuk formájában jelen vannak (nem mindegyikük kapcsolja be a kamerát, néha ágyban, máskor evés közben, úton, buszon, udvaron, kutyasétáltatás közben hallgatják az órát, s a videóközvetítés játékokkal és/vagy húsz másik internetes oldallal egyszerre van megnyitva), de fizikai jelenlétüket semmi se tudja pótolni. A Zoom, a Google Meet, a Microsoft Teams és tucatnyi más felület változó minőségű képkockái egy disztopikus világ kiborgjait hozzák immár testközelbe.

A diákok tanulási készségei szörnyen limitáltak. A tábla és a kollégák előtti előadás például alapvető fontosságúak a tér és idő kontrollálása, a precíz előadások gyakorlása, a lámpaláz legyőzése ellen. A közös projektek, feladatok, amelyeket az osztályokban vagy egyetemi tantermekben végeztünk, a személyes kapcsolatok elmélyítését, egymás megismerését, a mimikák, gesztusok kognitív erejét közvetítették – legalábbis eddig. A kurzusok, órák közötti szünetek élményeiről és élő erejéről aligha kell már beszélnem, pótolni semmi se tudja őket. Képzeljék el az érzést, hogy önök elsőéves gólyák, akik egyetemi életüket – azt az élményt, amelyet minden író, költő és valaha egyetemistaként Kolozsváron vagy bárhol máshol tanuló ember csak szuperlatívuszokban emleget – most online kezdik el. Gólyatársaikat nem is ismerik, soha nem látták élőben. Milyen egyetemista élet ez sörözések, bulik, az új hely, a város és kocsmatúrák nélkül? Milyen egyetemista élet ez a szünetek, elalvások, rohangálások, termek közötti eltévedések, szünetekben vagy gólyabálokban fonódó szerelmek nélkül?

Pótolhatja ezt az online tér? 

Túl ezeken az igen személyes, pszichológiai (lelki) sajátosságokon, sajnos az oktatás hosszú távú minősége is súlyosan csorbul. Öt hónap online oktatás után bátorkodom kijelenteni, hogy ha egy tavalyi elsőéves egyetemistának még két szemesztert online kell lehúznia, akkor sajnos olyan súlyos szakmai hiányosságokkal fog a képzésből kikerülni, amely diplomáját 2021-ben vagy 2022-ben sokkal értéktelenebbé fogja tenni a hazai és nemzetközi piacon. Azt jósolom, hogy a fentebb leírtak következményei szinte bizonyosan érzékelhetők lesznek a 2021-es érettségin is, az eredmények még az idei, egyébként tragikusan gyenge évfolyaméinál is rosszabbul fognak alakulni.

Az online oktatás tudáskereskedelme természetesen tudományágtól is függ: az IT szektor oktatói feltehetően nem panaszkodhatnak, hisz az ő munkájuk tere aligha változott sokat. Talán mi, történészek, irodalmárok is legfeljebb a cikk elején említett kognitív, lelki és személyes faktorokat hiányolhatjuk (bár a szakmai minőség is egyértelműen csökkent). De milyen orvosok fognak kikerülni az egyetemről néhány online szemesztert követően? Milyen mérnökeink lesznek? 

Ezekre a kérdésekre persze

aligha gondoltak a WHO „szakemberei” vagy kies országunk politikusai. Feltételezem, hogy az online oktatás remélhetőleg csak átmeneti megoldás, hisz ezzel talán sikerül kordában tartani a vírus terjedését. Az viszont aggodalomra ad okot, hogy például számos nemzetközi cég véglegesen át akar állni a „home office” üzemmódra, amely szerintem lelki roncsokká fogja változtatni a dolgozókat. Remélni tudom csak, hogy az oktatásügyért felelős politikusaink és egyetemeink vezetői nem óhajtanak hosszú távon vagy akár véglegesen az online oktatásra átállni. Beszélni és előadni lehet online, oktatni és nevelni aligha.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

T. Szabó Csaba
T. Szabó Csaba

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória