Beszédes gyűlölet

B

A szólásszabadság elvének legnagyobb haszonélvezői éppen azok, akik másokat ebben legszívesebben korlátoznának: az antiliberálisok. A szólásszabadság paradoxona a liberális demokrácia paradoxona: saját ellenségeit is egyenrangú megszólalónak tekinti. E szerint ugyanis semmi értelme nem volna a szólásszabadság elvének, ha csak azokat védené, akikkel történetesen egyetértünk. Ám az egymással egyetértők közötti természetes szolidaritás és a másként gondolkodókkal való elvi szolidaritás közötti feszültség mindig újabb konfliktusok lehetőségét hordozza, mert elvközösségbe tereli az egymással akár gyökeresen ellentétesen gondolkodókat (vagy nem-gondolkodókat).

A koramodern Európában John Milton Aeropagitikája, John Locke levele a vallási türelemről, majd a tizenkilencedik század második felében John Stuart Mill könyve a szabadságról, továbbá az USA alkotmányának első kiegészítése 1791-ből, Magyarországon az 1848-as XVIII. törvénycikk – bár különböző konkrét érvelések keretében – mind a szólásszabadság mellett tesznek hitet. Ezt az elvet fogalmazza újra a huszadik század néhány további alapdokumentuma, mint például az 1963-as ENSZ charta 19. cikkelye.

E szerint az elv szerint a társadalom egészét tekintve nagyobb érték minden egyes tagjának joga a kifejezéshez, mint amekkora kár keletkezhet az összes konfliktusból, ami a nyilvános véleménykifejezés természetes velejárója. Ezért lett a szólásszabadság, illetve a gyülekezés és az egyesülés szabadságát is felölelő „kifejezés szabadságának” fogalma közkincs az euroatlanti hagyományokban. Újabb paradoxon: a szólásszabadság elvét visszautasítani annyit jelent, mint magának ennek a gondolatnak valahogyan kifejezést adni, márpedig ez nem lehetséges a kifejezés szabadságának használata nélkül.

Magyarán a szólásszabadság a sorsunk.

A gyűlöletbeszéd (hate speech, haßspricht, discursul urii stb.) szó valójában pontatlan, mert a gyűlöletre mint érzésre helyezi a hangsúlyt, holott nem attól gyűlöletbeszéd valami, hogy milyen érzéssel mondták, hanem attól, hogy hordozza-e a gyűlölet megüzenésének szándékát. Például nem szükséges gyűlölködve mondani, hogy ha „piréznek születtél, eleve többet kell mosakodnod” ahhoz, hogy ez a mondat lényegét tekintve gyűlöletbeszédnek minősüljön. Ha valaki azt mondja a romániai magyarokra, hogy „hazátlanok” (bozgor), kijelentése nem attól gyűlöletbeszéd, amit ő a kimondása közben érzett, hanem attól, hogy egy degradáló, kirekesztő, esetleg gúnyos, de mindenképpen negatív megjelölést használ egy embercsoport minden egyes tagjára. Hiszen nem azt jelenti ki, hogy „Elek hazátlan, mert disszidált”, vagy mert terrorizmus miatt kiutasították az országból, hanem e megjelölést az összes romániai magyarra értette. Ugyanez történik, ha azt mondom, hogy a cigányok lopnak vagy a négerek bűnözők, a nők alkalmatlanok arra, hogy vezetők legyenek, a homoszexuálisok betegek stb.

Ezek a kijelentések azért számítanak gyűlöletbeszédnek, mert oly módon kapcsolnak össze egy negatív tulajdonságot egy embercsoport minden egyes tagjával, hogy egyéni különbségeiket eleve kizárják. A gyűlöletbeszéd megszünteti az egyént; az egyéni magyart, nőt, zsidót, romát, vagy elvileg bárkit, mert a beszélő csupán egy csoport példányának tekinti őt, ráaggatva azt a negatív sajátosságot, amelyet a csoport egészével azonosít, ezáltal egyszersmind megfosztja az adott csoporthoz tartozó egyéneket saját önmeghatározásuktól: „én mondom meg, hogy ő eleve milyen lehet, ha ahhoz a csoporthoz tartozik”. A gyűlöletbeszéd tárgyaként a másik ember nem ki, hanem mi – tárgyiasul, lefokozódik, egyéni létének diverzitása eltűnik, és átadja helyét a megbélyegzésnek. A gyűlöletbeszédben említett magyarnak, cigánynak, zsidónak vagy homoszexuálisnak nincs neve, ő csak „leltári adat”, vagyis stigma.

A politikailag korrekt szóhasználat (PC) valójában a stigma leépítését, dekonstruálását célozza.

Más kérdés, hogy mi számít gyűlöletbeszédnek és ezen belül stigmatizációnak, ez elméleti szinten a nyelvkutatók által jól ismert pragmatika kérdéskörébe tartozik. Vagyis abba, ahogyan a jelentés a nyelv használatában keletkezik.

Nyilvánvaló, hogy értelmetlen és nevetséges a cigánypecsenye helyett romapecsenyét vagy cigányzene helyett roma zenét mondani, ezek ugyanis kulturális fogalmak, nem kényszerítő besorolással kapcsolódnak össze, nem stigmák, hanem artefaktumok, egy csoport kulturális örökségének kincsei. Hasonlóképpen egy múzeumban kihelyezett horogkereszt nem fasiszta agitáció, hanem a történelem bemutatását szolgáló szemléltető eszköz. Ellenben, ha megragadom és felvonulok vele az utcán, akkor egyből kimeríti a fasiszta propaganda önkényuralmi jelképének fogalmát, mert láthatólag nem informáló, tanító kontextusban hordozom, hanem egyfajta tárgyi felszólításként egy gyilkos eszme követésére.

Egyazon tárgy vagy szó ilyen jelentésváltozásait egy politikailag civilizált közösség tagjai – amely egyben nyelvi közösség is – jó esetben észszerű határok között tudja használni. Szavak és szimbólumok, amelyek gyűlöletes propagandát üzennek, máshol és máskor, éppen ellenkezőleg, a kulturális megőrzést, az emlékezést és a tanulást szolgálhatják. Vagyis a szavak és a jelképek önmagukban sosem tehetnek semmiről,

csak az emberek tehetnek arról, hogy miként használják őket.

Kétségtelenül nehéz annyira tájékozottnak lenni, hogy mindig érzékeljük, megsértünk-e valakit egy vicc elmesélésével, egy megjegyzéssel vagy egy elnevezéssel. Ennek eldöntése egyfajta politikai nagykorúság függvénye, ahogyan azt is megtanuljuk, mikor beszélhetünk az emésztésünkről vagy a nemi életünkről, és mikor nem. Elsősorban nem szabályokra van ehhez szükség, hanem egy szemlélet elsajátítására, amelyet kellő társadalmi kompetenciával tudunk alkalmazni. Olyan világban élünk, ahol sokkal többféle emberrel és problémával találjuk szembe magunkat, mint ahányról eleget tudhatunk ahhoz, hogy mindig ráérezzünk a korrekt szóhasználatra. Erre az egyetlen megoldás a bennünket körülvevő perspetívák folytonos, részben önkéntelen, részben tudatos tanulása, és ennek részeként a képzeletünk latba vetése – vajon a másik ember szeretné-e, ha így szólítanám meg, ezt a viccet mondnám el a jelenlétében, vagy ezt a tárgyat mutatnám neki?

A szólásszabadság európai hagyománya szigorúbb, mint az amerikai. Az Egyesült Államokban lényegében ismeretlen a gyűlöletbeszéd fogalma, mert mint szólásszabadságot védi az alkotmány, egészen addig, amíg nem hordoz világos és közvetlen veszélyt (clear and present danger) valaki számára, vagyis uszítássá (incitement, instigare, incitare, hetzen) nem válik. E szerint, ha valaki rossz véleménnyel van a színesbőrűekről, s ennek valamilyen nyilvánosság előtt hangot is ad, bár „harcos szónak” (fighting words) számít, a szólásszabadság legitim esetének minősül. Ezzel ellentétben, ha valaki nyilvánosan felszólít cselekvésre egy adott társadalmi csoporttal szemben, ahogyan például Ruandában történt a hutuk és a tuszik között 1994-ben, akkor cselekménye büntethető. Ez az értelmezési hagyomány 1990 után erőteljesen megjelent a volt államszocialista Közép-Európában.

A gyűlöletbeszéd európai értelmezése

az EU-csatlakozáshoz közeledve vált egyre meghatározóbbá. Az európai értelmezés olyan büntethető kategóriákat határoz meg, amelyekkel Amerikában büntetőjogilag csak nagyon kivételes esetekben foglalkoznak. Ilyenek például a Holokauszt nyilvános tagadása, illetve elsősorban a felsőbbrendűségi ideológiákat felidéző önkényuralmi jelképek nyilvános használata. Hozzá kell tennünk, hogy a szólásszabadság egyik kontinensen sem abszolút, mindenhol vannak olyan beszédaktus-kategóriák, amelyeket valamilyen szankcióval sújtanak. Amerikában például merőben más jogi elbírálás alá esik az állami és nem állami platformokon történő kommunikáció, továbbá nagyon is számít, ahogyan az egyes megszólalások társadalmi elutasítottságát magánszereplők figyelembe veszik. Amikor 2011 márciusában, közvetlenül a Japánban lezajlott atomreaktor-baleset után egy tévés műsorvezető azt mondta, hogy milyen jó lehet most ott napozni, mert sok a sugárzás, kirúgták. És ez a tévécsatorna döntése volt, nem a bíróságé.

Klaus Johannis magyarellenes beszéde nem csak a kimondott szavak miatt hordoz jelentést, hanem amiatt is, mert államelnökként mondta. Ez viszont már nem csak a személyes, hanem a politikai felelősség kérdését is felveti. Ugyanis lehet, hogy Johannis megszólalásával nyert valamennyi potenciális szavazatot azok körében, akik egyébként nem voksolnának rá vagy az ő pártjára, de kijelentése ennél sokkal messzebbre guruló lavinát indíthat el az ország politikai jövőjét tekintve, nem csak magyar nyelvű üdvözlésével teremtve precedenst, hanem a köszönés gúnnyá torzított grimaszával is. Mindezzel sokkal többet árthatott a Romániában élők összességének, mint amennyit vélhetően nyert vele, mert ráerősített arra a környezetre, amelyben a gyűlöletbeszéd lehetséges az állami megszólaló szintjén is.

Egyébként nem hiszem, hogy Johannis gyűlöli a magyarokat. De korábbi gondolatomra visszatérve, ez nem is lényeges, mert nem arról van szó, hogy a megszólaló mit érez, hanem arról, hogy tudja-e, mit érez az, aki hallgatja. Márpedig ebben az értelemben Johannis tudatosan mondta mindazt, amit mondott. Politikai valutára próbálta átváltani a társadalomban a magyarokkal szemben élő negatív érzelmi tőkét. A gesztus csereértéke a PSD-szavazók megnyerése volt, bár valószínűtlen, hogy az elnök akár a saját szempontjából nézve sikerrel járt-e (lásd ezzel kapcsolatban Eckstein-Kovács Péter véleményét május 2-án a Transindexen). Inkább az a valószínű, hogy többet veszített a magyar szavazók elvesztésével, mint ahány PSD-szavazó csupán emiatt őmellé állt. De ez már legyen a Johannis baja.

Ami viszont nemcsak az ő baja,

hanem mindannyiunké, az a következő: a legdemokratikusabb rendszerben sem lehet mindegy, hogy ki beszél. Két különböző dolog a megszólalás általános értelemben vett joga egyfelől, és a megszólalás formái és fórumai egy társadalomban másfelől. A szólás szabadsága nem jelenti azt, hogy a szólás hierarchiája ne létezne. Én is állíthatom, hogy holnap valószínűleg gyengülni fog a nemzeti valuta, de az én szavam ebben az esetben elhanyagolható magánvélemény csupán. Ha viszont a miniszterelnök mondja ugyanezt, akkor már pusztán ettől a megszólalástól is gyengülhet a pénzünk, mert annak, amit ő állít a nemzeti valutáról, sokkalta nagyobb a súlya, mint annak, amit egy egyetemi adjunktus mond. Nekem viszont arra kell odafigyelnem, hogy egyetemi oktatóként mit mondok a diákjaimnak, mert az ő szemükben eleve kiemelt jelentősége van annak, hogy valamit a tanáruk állít.

Túl azon, hogy a Diszkriminációellenes Tanács gyűlöletbeszédnek minősítette Johannis április végi beszédét, az államfő szövege a nemzetközi szakirodalom fényében azért is tekinthető annak, ami, mert az RMDSZ Erdély visszaszerzésére irányuló holmi titkos aknamunkáját emlegetve a romániai magyarság egészét bélyegezte meg. Ennek érdekében egy olyan ismert toposzt vetett be, mint „Erdély visszaadása a magyaroknak”, ami a politikai, területi, s mindenféle egyéb kontextust nézve nem csak értelmetlen, hanem ellent is mond annak, amit az államfő kétperces beszéde elején állított, amikor még csak a Székelyföld területi autonómiáját nevezte meg az RMDSZ–PSD szövetség állítólagos céljaként. Vagyis retorikailag a beszéd egy invokációt alkalmazott azáltal, hogy bevetett egy ismert toposzt, amely alkalmas lehet

a magyarellenes kollektív emlékezet felidézésére.

A Diszkriminációellenes Tanács is jelezte, hogy a beszéd egészében tekinthető gyűlöletkeltőnek. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy kétségtelenül nem tekinthető uszítónak, amennyiben nem invitálja a hallgatóságot azonosulásra az elmondottakkal, és főként nem szólít fel cselekvésre a magyarok ellen. Érdemes megjegyezni, hogy bár a beszéd elsősorban a PSD ellen irányult, társadalmi csoportként csakis a romániai magyarok voltak benne megcélozva, amely csoportot a kétszer is elhangzott, gúnyolódó stílusú magyar megszólítás külön karikírozott és ezzel nevetségessé tett.

Minden megszólalás kontextusfüggő, sőt ráadásul minden egyes megszólalás új kontextust teremt. Judith Butler amerikai szerző a gyűlöletbeszéd és a szexizmus összefüggésének kutatásának úttörője. Egyik fő tézise az, hogy a szexista társadalmi beszédmód természetessé válása egyenes úton vezet a nemi erőszakhoz. A gyűlöletbeszéd valóban nem azonos az uszítással, ha nem szólít fel kirekesztésre vagy erőszakra, de hozzájárul egy környezet formálódásához, amelyben természetessé válhat a fenyegetés és a kirekesztés. Az ezerkilencszáznegyvenes évek antiszemita genocídiuma nem történhetett volna meg egyik napról a másikra: két évtized mindennapi politikai beszédei előzték meg. Ez készítette elő retorikailag a terepet a tömeggyilkossághoz. Minden kollektív üldözés osztozik a Holokausztnak ebben az aspektusában, még akkor is, ha nem biztos, hogy elvezet odáig.

Jo napot kivanok, peszede

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Szilágyi-Gál Mihály
Szilágyi-Gál Mihály

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória