Cigányellenesség (II. rész)

C

4.

Eddig egyszer sem említettem a varázsszót: integráció. „Integrálni kell a romákat, integrációs programokra van szükség.” Ezzel azonban van egy pár probléma.

Először:

visszautalva a rendészeti megközelítés és a szegregáció problémájához, ezzel a megközelítéssel – azon kívül, hogy téves, emberellenes, autoriter, és nem old meg semmit, csak fokozza a bajt – az a probléma, hogy megerősíti azt a társadalmi rendszert, amely az „emberszemét” termelésére szakosodott. Pontosabban ez a reális, emberi mellékterméke egy olyan társadalmi rendszernek, ami szerkezetileg képtelen mindenkinek biztosítani az élhető, emberhez méltó életet. (Csak egy ilyen társadalmi berendezkedés lehet legitim, attól függetlenül, hogy különböző ideológiai megalapozottságokkal ki milyen kifogásokat talál.) A melléktermék, az „emberszemét”, aztán kikerül a szeméttelep mellé (lást Patarétet Kolozsvár határában), vagy különböző szegregátumokba. 

Az összegyűjtést a rendőrség, a csendőrség végzi, ezen embereket kilakoltatásokkal, urbanisztikai döntésekkel próbálják kitolni a hivatalos társadalom zavartalan életéből. Az újrahasznosítást politikusok, cigányellenes haknizók fogják elvégezni, az általuk (hallgatólagos beleegyezésünkkel) termelt társadalmi válságot szavazatokra, lájkokra, presztízsre váltva. Vagy éppen helyi kiskirályok, akik számára a szociális juttatásokkal kapcsolatos új törvénykezés miatt bármikor bevethető, gyakorlatilag munkajogokkal alig rendelkező munkásállomány áll rendelkezésükre. A meglévő „integráció” igazolja ezt a hasonlatot (hasonlítást). A romák dolgozzanak csak a szeméttel: gyűjtsék, seperjék, mossák.

Bármilyen integrációs programot ezzel összefüggésben kell kiértékelnünk. Az integráció némely programja ugyanis a romákat emberszemétből embermasszává avanzsálja, amelyet tetszése szerint kell formálnia. Be kell illesztenie a társadalom likacsaiba, s gyúrja, csavarja úgy, hogy végre kedvét lelhesse benne. Elfogadunk titeket, ha olyanok lesztek, amilyennek mi akarunk – ez a jelszó. És egy ilyen integrációs program, bár humánusabbnak tűnik, mégiscsak erőszakos. Célja nem az, hogy a romákat felszerelje azokkal az eszközökkel, amelyekkel a maguk életét biztosíthatják, s amelyekkel emberi mivoltukban gyarapodhatnak. Csak az, hogy ne legyen baj velük. Jó, jó, értjük, nem gumibot, nem börtön. De azért fogják be a szájukat, s amit adunk nekik, fogadják el. Ez nem szünteti meg a romák és a hivatalos társadalom közötti szakadékot, mert nem egyenrangú felekként (vagy potenciálisan egyenrangúakként) fordulunk feléjük, hanem olyanokként, akiknek „tudniuk kell, hogy hol a helyük”.

Cigányellenesség (I. rész)

Másodszor:

az integráció diskurzusai sok esetben kimerülnek abban, hogy minden reménységünket az oktatásba vetik. Ez abban a szociálisan érzékeny konzervatív felfogásban gyökerezik, miszerint az oktatás a társadalmi mobilitás legbiztosabb záloga. Nem szükséges nagyobb társadalmi „felfordulás”, változás, nem igazán kell foglalkoznunk a problémával, csak tegyük elérhetővé az oktatást. Csakhogy mivel a probléma strukturális, ezért az oktatást csak úgy tehetjük igazán elérhetővé, hogy más problémákat is megoldunk – infrastrukturális hiányosságokat, egészségügyi problémákat, telekkönyvi és egyéb tulajdonjogi problémákat és hiányokat, megélhetési nehézségeket. Vagyis tágabb összefüggésben: a mélyszegénységet is el kell kezdenünk felszámolni.

Ezek mellett az integrációs diskurzusból teljesen kimarad az, hogy az oktatási rendszerünk maga is reformra szorul. És míg a romák speciális helyzetére való odafigyelés egy ilyen reformnak része kell legyen, nem hanyagolhatjuk el sem a mélyszegénység, sem a regionális különbségek megfontolását sem. Például a vidéki oktatás problémáját: a pedagógiai képzésben (amelyben magam is részt veszek) nem kap helyet az a kérdés, hogy falusi iskolákban hogyan kell tanítani (pedig egészen más a helyzet, mint városi iskolákban – egyszerűen más a környezet, más beállítódásra van szükség), de az oktatáspolitika is mélyen hallgat ez ügyben (hogyan lehetne rábírni a pedagógusokat, hogy vidéki iskolákban tanítsanak?).

Urbán Tamás fotója 1989-ből, Székről (forrás: Fortepan.hu)
Urbán Tamás fotója 1989-ből, Székről (forrás: Fortepan.hu)

Harmadszor:

munkát, munkát, munkát kell adni! Ez a szemlélet nagyon népszerű, főleg, mert úgy tűnik, mindenféle probléma nélkül elfogadtuk, hogy egy ember akkor érdemli meg, hogy tűrhető körülmények között éljen, ha dolgozik. Ezzel kapcsolatban pedig sokszor halljuk, hogy „a cigányok nem akarnak dolgozni”. Ez persze előítélet, sok esetben nem igaz, de van néhány példa, ami lezárja a vitát: volt ilyen, ilyenek ők, és így tovább. 

Csakhogy milyen munkát? És ezt nem csak a romákkal vagy a munkanélküliekkel kapcsolatban kell megkérdezni, hanem általában és a társadalom egészét tekintve kéne tematizálni. Mert nem mindegy, hogy az a munka milyen. Folyamatos gürcölés néhány lejért, ami egészségre káros, lélekőrlő, a családi, baráti kapcsolatokat ellehetetlenítő, permanensen fáradt élet kivívására elég?! Ezzel nem kellene a jelenlegi munkásoknak sem megelégedniük, és azt sem kérhetjük „integrálandó” emberektől, hogy szépen megköszönjék.

Az általános rettegéssel, ami meggátolja azt, hogy honfitársaink emberhez méltó munkát vívjanak ki, le kell számolni. E rettegésnek az az oka, hogy az emberek félnek attól, hogy a leszakadtakhoz, a kirekesztettekhez fognak tartozni. A félelem érzését a domináns diskurzus szublimálja, átcsatornázza a segélyezéssel kapcsolatos uszításba: te, aki itt keccsölsz a semmiért, te fogod tűrni, hogy ezek az ingyenélők élősködjenek rajtad?!

A munka társadalmának integrációs programjához szervesen hozzátartozik ez az uszítás, amely egyszerre roma- és szegényellenes. A nagyvállalatok megtámogatása alacsony adókkal és a munkaadó kötelezettségeinek csökkentése bezzeg nem segély, hanem jó gazdaságpolitika (ők ugye gazdagok; és fehérek). 

A puhább változatok szerint

a segélyezés függőséget okoz, ezért inkább közmunkát kell „adni” (be adakozó kedvűek manapság a hatalmasok!). És bár a segélyezési rendszerek valóban függőséget alakíthatnak ki – főleg azért, mert a segélyek nem helyettesítik az alapvető társadalmi infrastruktúrákat és az állami szolgáltatásokat –, amennyiben felületes elképzelések mentén folyósítják őket, a közmunkára ez ugyanúgy elmondható. Hiszen ez legtöbbször nem abban segít, hogy valaki kikerüljön a mélyszegénységből vagy képes legyen megváltoztatni közösségének életkörülményeit. Sőt, függővé teszi a szerencsétlen helyi kiskirályokat, akik megszokják azt, hogy akármikor van olyan munkásosztag, amit kedvükre mozgósíthatnak – ezzel tehát a lokális gazdasági világ teljesen kikerüli a munkaerőpiac igazán minimális nyűgjeit. Van kiken sajnálkozzunk, hogy milyen függőségekbe keveredett.

A keménylegény-változat pedig a „dolgozzanak vagy dögöljenek éhen” mottóját tűzi zászlajára. Ez felerősíti a bizonytalan munkát végzők rettegését, amit utána megint csinosan átkanyarít, hogy felkorbácsolja az „ingyenélőkkel” és az „élősködőkkel” szembeni szenvedélyes gyűlöletet, vagyis az átvert állampolgárokat a cigányellenesség és a szegényellenesség oltára elé tereli.

Az egész nyomorúságos diskurzus (és társadalmi valóság) a probléma elsikkasztásán nyugszik. A probléma nem a dolgozó ember versus ingyenélő különbséggel ragadható meg. A probléma a milyen munka problémája. Nem kell elfogadni a siralmas bérért való keccsölést. Ahogy ez kellemetlen annak, aki ebben a helyzetben van, úgy kellemetlen lenne másnak is. A megoldás nem az, hogy ha már nekünk szar, legyen másnak is az. A munka szédelgő ideológusainak azt kell nemes egyszerűséggel mondani: legyen mindenkinek jobb. Nekünk is, nekik is. Ettől már a hatalmasok rettennek meg, érdek-pókhálójuk egészében megrezzen, mert ez a tehetősek és a nagytőke, meg a velük enyelgő politikai osztály privilégiumait veszélyezteti. Szívszorító, mi mindenről kellene lemondaniuk!

Negyedszer:

ahogy a fentebbi problémák is jelzik, az integráció közkeletű diskurzusai nem érzékelik és nem érzékeltetik a domináns társadalom problémáit. Mintha a mi házunk tájékán minden rendben lenne. Az is elsikkad, hogy társadalmaink a közeljövőben hatalmas átalakulásra fognak kényszerülni – a sűrűsödő ökológiai katasztrófák egyértelművé tették, hogy ez így nem mehet tovább a végtelenségig. És valószínűleg nem várhatunk a kirekesztettek integrálására (ami többgenerációs projekt), hogy majd utána kezdjük el az elkerülhetetlen és hatalmas társadalmi átalakulást.

Ez a képtelenségig bonyolítja a helyzetet, ami visszakozásra késztethet. De jobb tisztában lenni a várható nehézségekkel, s az sem baj, ha nem tudjuk őket kapásból megoldani. Minden kérdésre nem is lehet a gyakorlat előtt választ adni. E problémáknak inkább tájékozódási pontként kell szolgálniuk. Ugyanakkor önámítás lenne nem figyelembe venni, hogy a romák és a mélyszegénységben élők helyzetén csak úgy tudunk segíteni, ha a domináns társadalmi berendezkedésen is változtatunk. Még a leg-„realisztikusabb” integrációs törekvések is érinteni fogják a várostervezés, a falupolitika, a közösségszervezés, a munkajog és a gazdasági gyakorlatok szféráit, egyszóval a közjavakat és közös életünket. Ez pedig nem probléma, a nagy többség számára ezek a változások pozitívak lehetnek. Ezt kell felismerni: a romák, a szegények és a hivatalos társadalom érdekei egyek

Bármiféle felelősségteljes „romapolitikának” számolnia kell e kérdésekkel, és mindezek mellett pedig a folyamatban partnerként kell kezelnie a roma közösségeket és a roma embereket. Nem kívülről kell bevinni a változást, hanem velük együtt dolgozni a helyzet javulásáért és a társadalomra nézve gyalázatos körülmények felszámolásáért. Ez alapozza meg végeredményben lényegi összetartozásunkat, az emberi nem lényegi egységét, amelyet a társadalmainkban meg kell valósítanunk.


Függelék: a kisebbségi lóversenyről

Igazán feltűnő, hogy a romániai magyar kisebbség sok tagja hangosan ellenzi a mások problémáival való foglalkozást. Hogy sajog a(z idegen) szíve egyeseknek a romákért, a kurdokért, mindenféle szerencsétlenért – mondogatják. De bezzeg mi! Bezzeg a magyar ügyek…! Mintha elképzelhetetlen lenne az, hogy kisebbségi, marginális közösségek között elvi és politikai szövetség jöjjön létre! Mintha a többségi társadalom még épp csak megtűrne egy kisebbséget, de ha már több van, jön az ellentámadás, s mindannyiunkat elveszejt!

Kétségtelenül mindenféle kisebbség világszerte fenyegetett állapotban él. Ez ahelyett, hogy széles összefogásra ösztönözné e közösségeket, oda vezet, hogy mindegyik kisebbség a maga ügyében teper, kétségbeesetten próbál kivívni jogokat és elismerést a maga számára, miközben más kisebbségi csoportokba jól belerúg – hátha ettől jobban megtetszik a többségnek. Emlékszem, hogy a 2018 őszi házasságügyi népszavazás (valójában melegellenes referendum – a családra mindenki magasról tett, ahogy jelenleg is) után olyasvalaki, akit mindaddig igen tiszteltem, azt írta a közösségi felületén: magunkra vessünk, végre volt esélyünk, hogy a többséghez tartozzunk, de ezt is jól elbaltáztuk. (Az illető úgy tett, mintha meleg magyarok, székelyek nem lennének.) De hát süsse meg az a többség az elismerését, amelynek azzal kell tetszelegni, hogy

más kisebbségeknek gáncsot vetünk!

Fő politikai erőnk, az RMDSZ is az utóbbi időben ezt az etnocentrizmust képviseli. Pedig a szociális problémák, így a romák problémái is bennünket is érintenek. Az etnopolitika helyett szociálisan érzékeny politikát kellene folytatni, és keresni kisebbségi szövetségeseinket – így alakulhat ki egy olyan komoly politikai erő az országban, amely változtathat közös körülményeinken. Reméljük, lesz változás e tekintetben.

Már csak azért is, mert a magyar kisebbség sokkal jobb helyzetben van, mint a roma. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének problémáink, hanem azt, hogy nem vagyunk kirekesztve a társadalomból – a magyarellenesség nem gátolja olyan mértékben a romániai magyarok lehetőségeit, mint a strukturális rasszizmus a romákét. Ahogy Kiss Tamás szociológus Donald L. Horowitz nyomán kifejtette egy beszélgetésben (lásd itt, videó a cikk végén), a romákkal ellentétben mi nem rangsorolt kisebbség vagyunk. Szemléletes magyarázatával élve: ha valakiről tudjuk, hogy roma, elég nagy valószínűséggel elmondhatjuk róla, hogy szegénységben él, ki van rekesztve, nincs egyetemi diplomája. De abból, hogy valaki magyar, nem következtethetünk ilyen összefüggésekre. 

Vagyis magyarokként részei vagyunk Románia hivatalos társadalmának, szemben a romákkal. Rendelkezünk olyan erőforrásokkal, amelyekkel ők nem – például vannak viszonylag erős intézményeink. Ezen erőforrásokban pedig az a legjobb, hogy ha megosztjuk őket, nem kevesebb lesz belőlük, hanem több. Nem igazán szólnak nyomós okok amellett, hogy a romák helyzetével kapcsolatban struccpolitikát folytassunk.

A kisebbségi lóversenyben nem kell részt vennünk, és nem is kell feladnunk saját ügyeinket azért, hogy másokéival is foglalkozzunk. A jelenlegi felállás a nacionalista román jobboldal malmára hajtja a vizet: a román nemzetállam kicsi, „menedzselhető” politikai követelésekkel szembesül, és sikeresen elhárítja a „veszélyt”. Másfelől meg nem az a cél, hogy román honfitársaink ellenében kössünk kisebbségi koalíciókat: sok közös problémánk van és partnerként tekinthetünk egymásra.

Ehhez azonban az kell, hogy „kinevezzünk” a kisebbségi lóversenyből, hogy ne csak a szűk minket képviseljük, hanem a tágabbat. Ne magunknak akarjunk jó pozíciókat szerezni egy rossz rendszerben, hanem a rendszert akarjuk megváltoztatni úgy, hogy mindannyiunknak jó legyen! A versenyeztetésre žižeki fordulattal kell válaszolni: magyar ügyek képviseletét vagy roma ügyek képviseletét? Igen, kérem! Kisebbségi politikát vagy szociálisan érzékeny politikát? Igen, kérem! Jobb kisebbségi jogokat vagy jobb munkajogot? Igen, kérem!

Az, hogy a hatalmasok fukarkodnak azzal, ami minden embert megillet – nem meglepő. De ne igazítsuk mi is ehhez az igényeinket, és ne feledkezzünk meg azokról a bajokról, ami roma honfitársainkat és a szegényeket sújtják. Ne rekedjünk meg a kisebbségi lóverseny idegesítő zsugoriságában! Nagy eredményekhez mindeddig nem vezetett. De van más út, és érdemes lenne elindulni rajta, s ehhez erőt meríthetünk egy széles politikai szövetség gondolatából.

*

Hogy a romák helyzete problémák bonyolult szövevényével és egy hatalmas feladattal szembesít, tagadhatatlan. Könnyen lehet, hogy fölöslegesen bonyolítottam dolgot „n” irányba. Szeretném ezért az olvasó figyelmébe ajánlani a Transindex cikksorozatát (legutóbbi cikkük széljegyzetében megtalálhatóak a linkek), amely sorra vesz fontos problémákat és szakértők segítségével is magyarázza a jelenségeket. Remélem, az erdélyi magyar közéletben a közeljövőben kialakul egy széleskörű beszélgetés a romák helyzetéről, és arról, hogy mit tehetünk. Ebből a szempontból biztató jel, hogy kortársaim körében is vannak, akik a szociális problémáknak figyelmet szentelnek (lásd itt és itt).

Emellett mindenképp érdemes és tanulságos követni, meghallgatni roma értelmiségieket, művészeket, akik a roma emberek viszontagságait és a roma-fehér viszony nehézségeit is tematizálják (sok minden egyéb mellett). Csupán kettőre szeretném most felhívni az olvasó figyelmét. Magyar nyelvterületen izgalmas elemzésekkel szolgál az Ame Panzh (lásd például ezt), a színművészet médiumán keresztül pedig román nyelven a Giuvlipen színtársulat közelít meg különböző társadalmi helyzeteket, egyéni sorsokat (több előadásuk is elérhető az interneten, illetve itt megtekinthető Mihaela Drăgan, a Giuvlipen társalapítójának egy beszámolója).


kapcsolódó cikkünk

Cigányellenesség (I. rész)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Szilágyi Botond
Szilágyi Botond

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória