Cigányellenesség (I. rész)

C

A romák helyzetéről nem lehet kapásból komolyan beszélni. Ami kapásból (természetesen) jön, vagyis ami adottság, az egy sor előítélet, a kirekesztés többé-kevésbé lelkes eltűrése, rosszabb esetben azonosulás a cigányellenesség programjával (lásd az „én nem vagyok rasszista, de ha Hitler befejezte volna” típusú, egyszerre röhögést és kiengesztelhetetlen komorságot előidéző mondókákat). A legjobb esetben pedig valamiféle homályos humanizmus („ők is emberek”) az, ami a beszédbe könnyen beemelhető – ami, túl azon, hogy igaz, üdvözlendő és derék dolog, csak sajnos nem elég; ez persze nem a humanizmus hiányossága, sokkal inkább az általános homály következménye.

A komoly beszéd így kénytelen az ismerős és a természetes útjáról letérni. Emiatt művi, csinált, inautentikus, és a felsoroltak okán gyanús lesz: olyasmi, amivel foglalkoztak, tehát ami nem „csak úgy”, „a maga természetességében”, vagy a vélekedések önfeledt játékából jött létre. Nem spontán, hanem kidolgozott. Olyasmi, amit „behoztak”, ami lényege szerint idegen. Ami pedig idegen, az nekünk nem kell (kivéve az idegen árukat). A homályosság, a félig értelmes viccek, az utalások sokkal otthonosabbak. Nem azért, mert itt Erdélyben holmi vámpírok lennénk, akik félnek a fénytől. Sokkal inkább azért, mert az olyan társadalmi viszonyok, mint a kizsákmányolás, az elnyomás és a kirekesztés: nos, mámoros ragaszkodással takaróznak be a homállyal, a köddel. Olyannyira, hogy mikor az imént megemlítettem azt, hogy „kizsákmányolás”, rögtön gyanúba kevertem magam. A ködfal mögött húzódó viszonyok még azt sem tűrik, hogy megnevezzük őket. A fennálló viszonyoknak kedvez tehát az idegennel, vagyis (jelen esetben) a homályos jelenség megnevezésével szembeni ellenérzés.

Az idegen és csinált megnevezés – az elmélet – merénylet a magától értetődővel szemben. Tehát, végre visszakanyarodva a romák helyzetéhez, a cigányellenesség, a mélyszegénység és a kirekesztés elemzése a kellemes szendergést bolydítja meg. Erre játszanak rá a cigányellenes politikusok és megmondóemberek, akik nem annyira a problémák megoldását, hanem eltakarását, a kegyetlen társadalmi valóságot bebetonozó vélekedések igenlését ajánlják. Jól van úgy, ahogy van. A tudatosan rasszista szélsőjobboldal ettől csak abban különbözik, hogy a rendészet programját megvillantva azzal hiteget, hogy valódi megoldása van. A rendfetisiszták azonban csak elmélyítik a válságot, azon kívül persze, hogy egyértelműen tévednek.

A romákkal, és tágabb összefüggésben a szegényekkel szembeni türelmetlenség, az össztársadalmi helyzet okozta tanácstalanság és (gumibot után) kapkodás pótcselekvés. A „lesz itt rend!”, a „majd én megmutatom” keménylegény póz a tehetetlenséget (impotenciát) hivatott elfedni – azt, hogy az olyan politikusoknak, mint Dorin Florea vagy Traian Băsescu, fogalma sincs arról, hogy mit lehetne tenni.

Mert a „mit lehetne tenni” sem jön természetesen és spontánul. Roma honfitársaink halmozottan hátrányos helyzetére nincs sem könnyű, sem gyors megoldás. Ami könnyen és gyorsan menne: a rendőri jelenlét fokozása, az állam szociális kötelezettségeinek visszavagdosása és az szellemtelen cigányozás – nem megoldás, hanem annak jele, hogy nem vagyunk készen sem a helyzetet, sem magunkat komolyan venni. Márpedig legfőbb ideje lenne.


1.

A cigányellenesség – nem nyíltan rasszista, hanem egyszerűen alapértelmezett változatában –bizonyos rejtett értelmezési sémákkal jár. Ha például arról olvasunk a sajtóban – és a kijárási tilalom alatt többször olvashattunk ilyet, nem mintha egyébként szűkölködnénk –, hogy romák „balhéznak” a hatóságokkal, egészségügyi dolgozókkal, akkor egészen ritkán adatik meg nekünk az a kiváltság, hogy a „balhé” okairól is olvassunk. Ez nekem csak azután tűnt fel, hogy egy újságíró barátom felhívta rá a figyelmem. Valójában eszünkbe sem jut, hogy egy ilyen eset magyarázatra szorulna. Van egy eleve konszenzuális értelmezési keret, miszerint a roma emberek mindenféle ok nélkül „balhéznak”. Ezt az értelmezési keretet nevezhetnénk a cigány misztikumnak, hiszen egészen csodálatos dolog, hogy léteznek emberek, akiknek egyszerűen semmi okuk nem lenne arra, hogy veszekedjenek, kötekedjenek másokkal, mégis megteszik. Sőt: rendszeresen.

Azonban a magyarázat csak látszólag hiányzik, valójában elhallgatott-egyértelmű dologként ott lapul, mint amit meg sem kell említeni – hiszen tudjuk. A magyarázat „faji” (idézőjelben, mert csak egy fajról, szebben mondva nemről van szó: az emberi nemről), az eleve működő értelmezési keret a cigány misztikum „faji” csoda-micsodája. Tulajdonképpen ez az értelmezés rövidre zárása azzal, hogy „ilyenek ők”. Guberálnak, kunyerálnak, veszekednek, csármálnak, balhéznak, kötekednek, verekednek, s még egy rakás rossz dolgot tesznek. „Benne van a vérükben”, szokták mondani. Vajon ez az igénytelenség nem arról árulkodik, hogy egyáltalán nem világos számunkra, pontosan miért csinálnak ilyesmit? Hogy nem értjük egymást, vagy egészen félreértjük egymást?

A probléma az, hogy ez a látens cigányellenes értelmezési keret meg sem engedi, hogy kialakuljon egy másfajta értelmezés – ha romát látunk, egyből zűrös dolgokra asszociálunk. Mai napig néha reflexszerűen a zsebemhez nyúlok, ha roma embert látok. Akkor is, ha az utca másik oldalán van, mintha telekinetikus képességeivel az illető kiemelné a zsebemből a telefont. Valóban cigány misztikum ez – a legnevetségesebb értelmezések működnek bennünk, persze hallgatólagosan, hogy ne kelljen szégyenkeznünk magunk előtt az efféle bugyutaságok, vagy épp az „ilyenek ők” igénytelensége miatt.

Az „ilyenek ők” persze általában a „bezzeg mi”-vel egyszerre érvényesül. A dolog untig ismert: mások lealacsonyításával tudunk magunk előtt a legkönnyebben tetszelegni. Az már a finomabb furcsaságokhoz tartozik, hogy a derekak közössége épp a kirekesztés révén képződik. A cigányellenesség értelmezési kerete nem csak azt mondja, hogy a romák rosszak, hitványak, te pedig jó és derék vagy, hanem ezzel cselekszik is valamit: akkor leszek igazán jó, ha a többiekkel együtt mutogatok a romákra, mondok rájuk kígyót-békát. A „cigányokon” bosszankodó, idegeskedő, „hát, na nézd meg, milyenek!” attitűd lesz az a jelzés, amivel fehér („civilizált”) honfitársaim tudtára adom, hogy én magam mit vallok, hogy „hová is tartozom”.

Tehát a cigányellenesség nem csak arról szól, hogy roma honfitársainkat megbélyegezzük és igazságtalanul viseltetünk velük. A cigányellenesség értelmezési sémája minket is értelmez valamilyennek, mégpedig cigányellenesnek. Egy sor szent kötelességet jelöl ki, amelyek a romák, a szegények, a koldusok, a hajléktalanok (a lista folyamatosan bővül) megvetésével kapcsolatosak. E megvetés nem kell tudatos, szenvedélyesen átélt legyen (mint az igazi, belevaló rasszistáknál), elég jelzésszerűen jelen lennie. Idegeskednem, háborognom, bosszankodnom kell, néha egyetértenem szókimondó emberekkel és így tovább – tehát, végső soron, fenn kell tartanom a kirekesztés által kirajzolt határokat. Szent kötelességem határőrnek lenni, akkor is, ha ez csomó bosszúsággal jár. Ezt a kötelességet pedig

úgy végzem, hogy nem is kell tudnom róla.

Persze a kirekesztés nem old meg semmit. Befagyasztja a feleket egy meglévő állapotba, és tartósítja a bajokat – de csak annyira, hogy ne javuljon a helyzet; azt, hogy ne rosszabbodjon, már nehezebb lenne elérni. Itt jönnek jóbarátaink, a rendészet trubadúrjai, akik alkalomadtán „megeresztik”, elmondják, hogy rendet kell csinálni, s jobb lesz, ha „azok” vigyáznak. Az egész persze javarészt nekünk szól, egyfajta összekacsintásként. Ugyanakkor valós igényre válaszol.

Mivel a kirekesztés fenntartásának szent kötelessége – azonkívül, hogy fárasztó, lélekőrlő dolog – nem old meg semmit, a tehetetlenség érzését gerjeszti, ami néha feltör. Az igazán ügyes cigányellenes politikusok érzik (hogy ne mondjam: „benne van a vérükben”), hogy mikor várható egy ilyen kitörés, és akkor rukkolnak elő rendfetisiszta élvezkedéseikkel: kasztráció, elvesszük a gyerekeket, rájuk küldjük a csendőrséget, közmunkára fogjuk őket, még több segélyt vonunk meg (lassan nem lesz mit, szóval az utóbbival óvatosan bánnak). A nagy átverés abban áll, hogy mindez elhiteti a kirekesztő közösséggel, hogy ha ők is elköteleződnek az immár vállaltan cigányellenes (noha sumákolva nem mondják ki, „tudjuk, kikről van szó…”) program mellett, akkor vége a tehetetlenségnek, végre cselekedni fogunk, végre csinálunk valamit – mert ez így tűrhetetlen.

A rendészeti programban az a kecsegtető,

hogy mintha mentesítene az egészen fárasztó szent kötelesség alól. Ahogy a hajléktalanok kipucolása a városközpontokból voltaképpen nem oldja meg a hajléktalanságot, csak megkíméli polgártársaikat attól, hogy szembesüljenek a bajjal, úgy a rendfetisiszta cigányellenesség sem oldja meg a romák helyzetét és a mélyszegénységben élőket sújtó bajokat, csupán eldugja őket szegregátumokba. Eltünteti a bajt a szemünk elől, csak annyit kér, hogy felhatalmazást adjunk a gumibot szabad forgatására.

A tehetetlenséget nem számolja fel, hiszen annak felszámolásához először szembe kell nézni a problémával. Egyszerűen átveszi a tehetetlenséget termelő cselekvések (tehát a szent kötelesség mindennapos teljesítésének) terhét, amelyet majd a rendészeti erőszak, gazdasági elnyomás (kisemmizésről nem igazán lehet szó, hiszen a romák nagy része már kisemmizett), további stigmatizálás révén próbál levezetni. Illetve elkezdi kidolgozni az romaellenesség immár vállalt, igenelt, átélt tanait, amelyek katartikus élvezettel jutalmazzák a vállaltan rendszerszintű kirekesztést.

Tehát nem megszünteti a kirekesztést, hanem megerősíti, visszaigazolja. A kirekesztésből fakadó problémákat pedig kirekesztéssel akarja megoldani – pontosabban annak mind durvább és durvább válfajaival. Roma és mélyszegénységben élő honfitársaink szegregálásának szüntelen kényszere pedig jó ürügy arra, hogy valóságos szociális intézkedések helyett több pénz jusson a rendfenntartó erőkre, a börtönök működtetésére stb. Ez pedig gazdaságilag is sokkal előnyösebb (rövid távon, de hát politikai „elitünk” rövidlátó), mint tartós társadalmi infrastruktúrákat felállítani: minden évben lehet venni új kütyüket, botokat, láncokat, amikkel aztán „megmutatjuk”.

Mindezt lehet kívánatosnak is gondolni, főleg akkor, ha hajlunk a faji magyarázatokra. Az olyan magyarázatokra, amelyek mindent a cigány misztikumra vezetnek vissza, arra, hogy ilyenek ők. És mindennel, amit fentebb mondtam, ellent fog mondani néhány tapasztalat, ami az olvasónak eszébe fog jutni, ami megint felébreszti a gyanút. Ezen segíthet a strukturális rasszizmus rövid áttekintése.


2.

A cigányellenességgel – és általában a rasszizmussal, sovinizmussal, bármiféle idegengyűlölettel – szemben gyakran felhozott érv az, hogy „általánosít”. Vesz egy sor elítélendő tulajdonságot és ráhúzza egy egész csoportra, ami igazságtalan általánosítás. A helyzet azonban bonyolultabb. Az általánosítás ugyanis nem kizárólag a fejekben történik, hanem objektív oldala is van: ez pedig a társadalomból kirekesztettek általános életkörülményei. Ez önmagában még nem meglepő, minden társadalmi osztálynak, régiónak, kulturális közösségnek vannak általános életkörülményei. Azonban ezek jó esetben olyan reális általánosítások, amelyek a sokféle életút megalkotásának általános-egyetemes feltételeit biztosítják. Tehát olyan közös életkörülmények, amelyek nem ellehetetlenítenek, hanem lehetőségeket biztosítanak, jó esetben elérhetővé tesznek az egyének számára nagyon különböző életutakat.

A romák és általában a mélyszegénységben élők esetében ezek az általános életkörülmények fordítva hatnak: az életutakat kényszerpályára állítják. Az anyagi bizonytalanság ellehetetleníti a tervezést, az idő nagy részét leköti az alapvető szükségletek ilyen-olyan úton történő biztosítása. A társadalom lényegi erőitől való elzártság (alapvető társadalmi infrastruktúra hiánya, bizonyos szolgáltatások megvonása, a kitessékelés) tovább csökkenti az emberek cselekvőképességét. A közvetlenül adott lehetőségek a létfenntartásra általában a feketemunka kategóriájába tartoznak, ahol gyakorlatilag éhbérért kell dolgozni. Ez csak néhány elem az általános életkörülmények hosszú sorából. Nem tagadom, hogy általánosítottam, konkrét helyzetek között nyilvánvalóan különbségek lesznek, azonban fogunk találni általános feltételeket. Természetesen vannak példák a kitörésre.

Hogyne lennének – erős, türelmes és vasakarattal bíró emberek léteznek.

A probléma az, hogy a „környezetből” való kitörés a kivétel; vagyis maga a „környezet”, a közös létfeltételekkel rendelkező emberek sokasága nem tud önmagából kitörni, hogyha az ehhez szükséges eszközöktől el vannak zárva. A „sikersztorik” esetében ezeket az eszközöket valaki valahogy megszerzi, vagy egy részüket óriási erőfeszítéssel pótolja. Mivel ez csak szinte lehetetlen, néha sikerül. És az ilyen néhai sikerek kiválóan illeszkednek a problématagadó diskurzusokba: ha sikerül, akkor lehetséges, ha pedig lehetséges, akkor ki-ki a maga nyomoráért hibás. Az ilyen „érvelés” nyilvánvalóan rosszhiszemű, néhány kivételes esetre mutatva azt követeli roma vagy mélyszegénységben élő emberektől, hogy önerőből pótolják a boldogulás hiányzó általános feltételeit – ami egyszerűen lehetetlen.

A roma honfitársainkat ellehetetlenítő általános állapotot, az ezt létrehozó és fenntartó rendszert a strukturális rasszizmus fogalma felől lehet értelmesen megközelíteni. Ennek itt csak négy aspektusát szeretném felvázolni.

Színes felvétel egy roma lányról 1940-ből (forrás: Fortepan.hu)
Színes felvétel egy roma lányról 1940-ből (forrás: Fortepan.hu)

a)

A strukturális rasszizmus mindenekelőtt azt jelenti, hogy a probléma nem individuális, hanem társadalmi – vagyis nem individuális magatartás szintjén dől el a dolog, hanem társadalmi szinten. Például hiába adakozunk. Vannak az adakozásnak ugyan szervezett formái – használt ruhák, ajándékcsomagok, nemi higiéniai csomagok –, amelyek természetesen megkönnyítik a kiszorítottak életét, rövid távon bizonyos dolgokat biztosítanak számukra, de tartósan nem javítanak a helyzeten. Azért nem, mert egy egész társadalmi infrastruktúra hiányát, a társadalmi erők használatától való elzártságot nem oldják meg. (lásd a Mădălina faluja projektet, amelynek résztvevői épp azzal szembesülnek, hogy még közösségként sem tudtak segíteni egyvalakinek megváltoztatni az életét.)

Az, hogy a probléma nem egyéni, hanem társadalmi szinten áll fenn, azt is jelenti, hogy nem személyek közötti viszonyról, hanem társadalmi csoportok (rétegek, osztályok) közötti viszonyról van szó. Az ilyen viszonyok sajátossága az, hogy nincs egy egyértelmű helye a problémának. Befolyásos szereplők (üzletemberek, cégvezetők, politikusok) vagy csoportok, szervezetek dönthetnek úgy, hogy hozzásegítik a romákat bizonyos szolgáltatásokhoz, megpróbálják felzárkóztatni őket, és így tovább – de ez nem fogja megoldani a problémát, csupán enyhíti, tompítja a társadalmi kirekesztés hatásait. De magát a kirekesztést nem tudja önmagában megszüntetni. Ugyanakkor befolyásos szereplők, szervezetek dönthetnek úgy is, hogy kihasználják a romák kitettségét, elkeseredett helyzetét.

Tehát: akár az egyéni, akár a közösségi vagy hivatali-szervezeti akciók túlságosan erőtlenek a probléma megoldásához. Olyan dolgok hiányoznak és olyan feltételeknek kell teljesülniük, amelyhez társadalmi szintű változás szükséges. Esetenként, rövid távon, kis hatásfokkal javíthatnak egyes roma állampolgárok vagy kisebb közösségek helyzetén. Azért ez a legtöbb, amit ezek a kezdeményezések el tudnak érni (és főleg ha szervezeti, szakértői munkáról van szó), mert a strukturális rasszizmus a társadalom szövetébe valósággal bele van ivódva, ezért a társadalom újratermelődésével a kirekesztettek hátrányai is újratermelődnek.

Ezzel a következő aspektushoz értünk.

b)

A strukturális rasszizmus fogalma kifejezi azt is, hogy a romák hátrányos helyzete a társadalmi lét minden szférájára kiterjed. Játék, tanulás, étkezés, egészség, lakhatás, villany, víz, meleg, munkalehetőségek, tulajdonviszonyok, pénzügyi helyzet, politikai képviselet – akármelyiket nézzük, a mélyszegénységben élők és a romák halmozottan hátrányos helyzetben vannak. Ezek a hátrányok pedig szorosan összefüggnek, ha egyik téren lehetőség nyílik, az összes többi hátrány fokozott erővel lép színre, és tűfejnyire szűkíti ezt a lehetőséget (például tanulás).

Ha hátrébb lépünk, akkor itt gazdasági, urbanisztikai, infrastrukturális, oktatásügyi, egészségügyi, szociálpolitikai problémák csomagjával szembesülünk – és lehetne még sorolni. Nehéz bárhonnan elkezdeni felfejteni az egymásra tevődő és egymásba szövődő dimenziókat. Ahogy a hátrányok összefüggő egészként jelennek meg, úgy a társadalom különböző dimenziói is összefüggnek, s egy nagy egészt alkotnak. És maga ez a két oldal (különböző területeken jelentkező hátrányok és a különböző társadalmi alrendszerek) is összefüggnek – ezeket a problémákat nem lehet kívülről megoldani. Egy infrastrukturális befektetést hiába lökünk csak úgy oda egy közösségnek, amely mióta világ a világ, ki volt rekesztve; nem fogják magukénak érezni, sőt akár ellenszenves is lehet számukra a gesztus – ami teljesen jogos, hiszen pont ők maradtak ki a felzárkóztató ténykedésből.

Itt tehát olyan társadalmi alrendszerekről vagy állami szolgáltatásokról van szó, amelyek számunkra (többé-kevésbé) alapértelmezettek, de a kirekesztett társadalmi rétegek számára vagy korlátoltan, vagy egyáltalán nem elérhetőek. Amikor tehát számon kérnénk bizonyos dolgokat kirekesztett embereken, érdemes előbb megvizsgálni, hogy ugyanazon feltételek adottak számukra, mint a mi számunkra, vagy sem.

Ami ugyancsak e ponthoz tartozik, hogy a strukturális rasszizmus összefügg a strukturális egyenlőtlenséggel. Ezért említettem sokszor egy helyen a romákat és a mélyszegénységben élőket. És azért, mert aki mélyszegénységben él, annak arca „bebarnul”, s a hivatalos társadalom számára már inkább cigány, mintsem magyar, román (fehér). Másrészt a strukturális rasszizmus miatt a romák „felülreprezentáltak” a mélyszegénységet illetően (és fordítva, vö. ezzel), amit pedig a strukturális egyenlőtlenségek tartanak fenn. A két struktúra szorosan összefügg, és egyik erősíti a másikat: a strukturális rasszizmus fokozza a mélyszegénység okozta hátrányokat, a strukturális egyenlőtlenség (vagy strukturális szegénység) pedig fokozza a strukturális rasszizmus okozta hátrányokat. Tehát a strukturális rasszizmus szorosan összefügg a mélyszegénység kérdésével, és nem igazán lehet egyiket felszámolni úgy, hogy a másikat érintetlenül hagyjuk.

c)

Ilyen bonyolult mizéria persze nem jöhet létre egyik napról a másikra. A strukturális rasszizmusnak – bárhol sújtson bárkiket – története van. A romák esetében nehezebb utánajárni ennek a történetnek, még nincs a tárgynak robusztus szakirodalma. (Bár úgy tűnik, az amúgy se számít, ahogy azt mi első kézből megtapasztalhatjuk.) De a köztudatban az sincs igazán jelen, amit egyébként tudhatunk.

Azt például nem dőreség kimondani, hogy a domináns társadalomból és ennek gyakorlataiból ki voltak zárva. A második világháborúban tudatos és tervezett népirtást szenvedtek el (a becslések szerint 200 ezertől 2 millióig terjedhet az áldozatok száma), ez a Samudaripe (tömeggyilkosság), amelynek csak 2020-tól van hivatalos emléknapja Romániában – egyébként idéntől is egészen furcsán, hiszen a roma holokauszt porajmos (elpusztítás) néven vált ismertté világszerte. 1989 előtt egyenesen tagadták, hogy roma probléma létezne (vö. ezzel). Ebben az időben egyoldalú és szórványos asszimilációs törekvések voltak (a cél a romák proletarizálása volt, bevonásuk az ipari termelésbe), inkább kevesebb, mint több sikerrel. Harminc év kapitalista demokrácia után pedig még mindig rendszerszintű a romák kirekesztése.

A strukturális rasszizmus történeti dimenzióját azért fontos figyelembe venni, mert ennek fényében a romákkal szembeni türelmetlenség egészen másképp néz ki: nem erélyes megmondásnak, hanem tudatlanságnak. Nem igazán lehet elvárni drasztikus változást egyik napról a másikra úgy, hogy a kirekesztés több száz éve meghatározza egy nép életét. A pontszerű, rövid távú segítő projektek nem csak egy bonyolult társadalmi összefüggést kellene hatástalanítsanak, de egy több évszázados történelem során felgyűlt problémákat kellene megoldjanak, ami egyszerűen lehetetlen úgy, hogy egy szociális projekt kifutási ideje egy-két év (már ha).

A strukturális rasszizmus tehát nem egyéni, hanem társadalmi szinten működik – nem személyek közötti viszonyokról, hanem társadalmi viszonyokról van szó –, a társadalom minden dimenzióját érinti – vagyis a hátrányok eleve halmozottan jelennek meg, a kirekesztés robusztus egészként működik –, és történeti – vagyis a kirekesztésnek múltja van, ez pedig a tehetetlenség fizikai értelmében hat mind a romák, mind a hivatalos társadalom magatartására.

d)

Mindezekből az következik, hogy a probléma megoldása hatalmas feladat. Amikor strukturális rasszizmusról beszélünk, akkor ezt is beleértjük: a gondok nem fognak hamar megoldódni, rengeteg az akadály, és a folyamat során valószínűleg kudarcok is lesznek. Nem emlékszem, hol találkoztam ezzel a hasonlattal, de igen találó: olyan, mintha egy rozoga, omló-bomló házat kellene apránként újraépítsünk, úgy, hogy mindeközben benne lakunk, és nem költözhetünk ki. Valóban: a társadalmi problémák általában ilyenek, nagy óvatosságot és rengeteg gondolkodást igényel a megoldásuk – szemben a gondolattalan „börtön, kényszermunka, magasabb kerítés” programjával.

Ez nem baj, nem hiszem, hogy gyávák vagyunk ilyen nehézségekkel szembenézni. Azonban azt jelenti, hogy roma honfitársaink megsegítéséhez tartós konszenzusra, politikai akaratra és összehangolt állami és civil kezdeményezésekre, fenntartott tevékenységek egész hálózatára van szükség. Mert egy strukturális problémára rendszerszintű választ kell adni: a kirekesztés struktúrája ellen a szolidaritás struktúrájával lehet harcolni.

Az is egészen világos, hogy a probléma nem roma ügy. Ők az elsődlegesen érintettek és az egyenlőtlen és méltánytalan viszonyok elszenvedői, azonban a probléma az egész társadalom problémája. A kirekesztés, ahogy fentebb próbáltam megmutatni, nem hagyja érintetlenül a hivatalos társadalmat sem.


3.

A strukturális rasszizmus kapcsán gyakran felmerül az egyéni felelősség kérdése. Egy ilyen egyenetlen struktúrában, amelyet nem egyéni rasszizmusok, rosszindulatúságok tartanak fenn, hanem egy egész társadalmi rendszer, milyen felelőssége van egyfelől a többségi társadalom tagjának  (amibe most a magyarokat is beleértjük), másfelől roma személyeknek?

A kérdést tovább nehezíti az, hogy világszerte, és így nálunk is domináns az individualizáló diskurzus, amely rendszerproblémákat egyéni kudarcokra és elégtelenségekre vezet vissza. Roma emberek esetében ez azt jelenti (és ezt is bele kell érteni a strukturális rasszizmus fogalmába), hogy nem kell rasszistáknak lennünk, hogy nyíltan támogassunk egy olyan rendszert, amely kirekeszti a romákat. Az individualizáló (neoliberális) diskurzus a szegénységet nem a társadalmi-gazdasági rendszer elégtelenségének, hanem egyéni jellemhibáknak (lustaságnak, butaságnak, a rátermettség hiányának) tudja be. Vagyis aki szegény, az önhibájából az.

Ez persze nem veszi figyelembe a fentebb felsorolt problémákat: a társadalmi infrastruktúrához való hozzáférés korlátoltságát és a társadalom lényegi erői felhasználásának korlátoltságát. A rendszerproblémák eltűnnek, maradnak a személyes kudarcok, azaz a lúzerség. Ez a „faji” diskurzusoknál csak hajszálnyival jobb, mert gyakorlatilag nem ad magyarázatot arra, miért vannak a romák olyan helyzetben, amilyenben. És mivel nem ad magyarázatot, egyenes út vezet vissza a cigány misztikum értelmezési keretéhez, amelyet sokan csak a jó ízlés miatt nem használnak.

Ennek tükörképe az, amikor a romák helyzetéért a rasszista egyéneket teszik felelőssé. Ez legalább nem áldozathibáztatás, legalábbis elsőre úgy tűnik. Azonban, ha egyik napról a másikra a hivatalos társadalom minden tagja elkezdene csupa szépet gondolni a roma emberekről (ami persze a rasszizmus egy másik és nagyon lekezelő formája), sajnos nem túl sokminden fog megváltozni. Mert a rasszizmus nem (csak) a fejekben, hanem a társadalmi valóságban is ott van. Nem lehet csak az előbbit felszámolni. Nem mellesleg: a legtöbb ember nem szenvedélyes fajgyűlölő, bár van elég belőlük is. A cigányellenesség társadalmainkban alapállás, nem pedig teljesítmény. És persze, ha már felismerjük a helyzetet, magától jön az, hogy

ódzkodjunk a cigányellenesség értelmezési keretétől.

Az egyéni felelősség kérdésére adott közkeletű válaszok tehát nem igazán kielégítőek. Nem magyarázzák a strukturális rasszizmus szövevényes jelenségét. Ez részben azért van így, mert maga az egyén hatásköre eltörpül a probléma mellett. Mivel a probléma társadalmi, inkább a közösségi és társadalmi felelősségről kellene beszélnünk: vagyis a szolidaritásról és a közös cselekvés lehetőségeiről. Ez pedig azért nehéz, mert itt már egymásra vagyunk utalva.

Nem csak abban az értelemben, hogy egy közösség más közösségekre, az egész társadalomra és az állampolgárok virtuális közösségére, az államra van utalva. Hanem maga az állam és Románia társadalma is rá van utalva a környező államokra, és a transznacionális nagytőkére, amitől függ. Például a román állam cselekvőképességét eléggé leszűkítik a külföldi nagytőke (például az autóipar) követelései – ha csak akkor hajlandóak e nagyszerű befektetők Romániába jönni, ha pofátlanul alacsony adókat kell fizetniük, és keveset kell bajlódniuk a munkakörülmények méltányossá tételével, ez esetben pedig viszonylag nehéz lesz egy kiterjedt szociális hálót fenntartanunk.

Ezek a nehézségek aztán arra ösztökélnek, hogy az ilyen bonyolult és képtelen összefüggések világából visszameneküljünk az egyéni hatáskörök világába: mi kicsiben mégis mit tehetünk? Emellett pedig politikusainkat, akik nem élnek azokkal a konceptuális keretekkel, amely megengedné nekik, hogy ilyen nagy összefüggés szintjén is politizáljanak, mégiscsak inkább hallgatnak és próbálják a szőnyeg alá seperni a problémát. Rosszabb esetben azt mondják: feladom, jöjjenek a csendőrök, s vigye el az egészet a fészkes fene!

A helyzet nem annyira rossz, mint amilyennek tűnik. Például az adóemelés (és nem a személyi jövedelemadó vagy a TVA növelésére, hanem a nagyvállalatok és a tehetős rétegek megadóztatására gondolok) nem annyira reménytelen. Nem igaz az, hogy nem jönnének a befektetők ha magasabbak lennének az adók. Lobbiznak ugyan ez ellen – elemi érdekük –, de ha fintorogva is, jönnének. Másfelől mostani gazdaságpolitikánkat kész őrültség folytatn – mindenki tudja, hogy ez így nem működik (vö. Cornel Ban: Dependență și dezvoltare, különösen a 6., 7. fejezet, és az epilógus). Ahelyett, hogy az egyéni felelősség szférájának tehetetlenségébe vonulunk vissza, számon kell kérjük vezetőinken a közösségi és a társadalmi felelősségvállalást. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha sok dologról másképp kell elkezdenünk gondolkodni.

Úgy gondolom, hogy az egyéni felelősség kérdése ebben az összefüggésben lesz tényleg értelmes: ki kell állnunk roma honfitársainkért, de ez azt is szükségessé teszi, hogy magunkért is kiálljunk; felelősségünk az, hogy felelősségteljes politikát és kötelességeinek eleget tevő állami és üzleti szférát követeljünk. Vagyis felelősségünk a strukturális rasszizmus és a mélyszegénység esetében abban áll, hogy társadalmi szinten gondolkodjunk, és számonkérjük azokat, akik e szinten valódi befolyással bírnak: polgármestereket, községi, városi, megyei tanácsosokat, kormányokat, politikusokat, állami intézményeket – és igen: az üzletembereket és a kapitalistákat is.

(A cikk második része hamarosan következik.)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Szilágyi Botond
Szilágyi Botond

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória