Döntögetni a falakat: hogyan lehet szabadabb az oktatás?

D

Az oktatásról mindig van mit mondani. Most az RMDSZ által kidolgozott és a szenátusban elfogadott oktatási törvénytervezet kapcsán gondolkodhatunk el azon, hogy vajon megelégedhetünk-e az apró lépések stratégiájával, amelyek jobbára csak módosítják a hatályos tanügyi törvény egyes pontjait, vagy ideje lenne elvárni a radikális változ(tat)ást a közoktatásban, hogy végre mindent új alapokra tudjunk helyezni, hogy gyökeresen más nézőpontból is képesek legyünk alapvető dolgokra tekinteni. Mindenesetre örvendetes, hogy végre történik valami, és hogy egyik módosító javaslat sem vet vissza semmit, hanem igyekszik minőségi változást generálni – kérdés csak az, hogy ez sikerülhet-e,

ha eleve nem megfelelő alapokra építünk.

Nincs iskola tanuló és tanár nélkül, az oktatás a legfőbb célja pedig az kellene legyen, hogy egyfelől elősegítse azt, hogy a diák megszeressen tanulni, mégpedig azáltal, hogy tovább táplálja (és nem elfojtja) benne a világ megismerésére irányuló kíváncsiságot, másfelől segítse a tanárt abban, hogy e célt együtt elérjék. Amennyiben ebből indulnánk ki, teljesen más vonatkozások kerülnének előtérbe.

Sokszor mondogatjuk, hogy a 21. századi iskola már nem tűri meg a tekintélyelvűséget, teljesen megváltozott a világ, és ideje lenne „gyermekközpontúvá” tenni az oktatást. Az igazság viszont az, hogy ez az igény nem korfüggő. A gyermek mindig is kíváncsi volt, és tanulni vágyott – Babits szavaival: „Őt még izgatják olyan problémák, melyekre közülünk csak a zseni gondol”. Csakhogy az egész oktatási rendszerünk már nagyon régóta egyfajta fegyelmező rendszerré vált, ami nem tanulni vágyást, hanem félelmet vagy – jobb esetben – dacot szül. Ülünk a padban mozdulatlanul, és hallgatunk egy felnőttet, a Tanárt, a teljhatalmút, szótlanul írunk a füzetbe, csak akkor válaszolunk, ha kérdeznek, és ha odaszólunk valamit a padtársunknak, rögtön le vagyunk teremtve. Mozdulatlanság, csend, fegyelem. Mennyivel örömtelibb lenne arról beszélgetni, ami érdekel bennünket, úgy ülni, ahogyan kényelmes, megosztani másokkal a véleményünket, együtt gondolkodni, nem félni, ha „rosszat” mondunk, nem egy alá-fölérendeltségi viszonyban vergődni, hanem bizalommal fordulni a másikhoz!

Valamikor a ’90-es évek elején indult útjára az Egyesült Államokban az úgynevezett „felfordított osztály” (flipped classroom) módszere, amely azóta is nagy sikernek örvend szerte a világban. A módszer lényege, hogy a jól megszokott „tananyagleadás – otthoni gyakorlás házi feladatokkal – számonkérés” forgatókönyvet teljesen a feje tetejére állítja: a diákok otthonra kapják meg a tananyag egy jól kidolgozott, akár Youtube-videókkal, vázlatokkal is illusztrált részét, azt átnézik, ha akarnak, még hozzáolvasnak valamit, majd az osztályban megvitatják a látottakat, olvasottakat. A hangsúly a csoportmunkán, a többhetes projektek kidolgozásán van, a tanár dolga pedig leginkább a tanulási folyamat monitorizálása, az egyéni nehézségek leküzdésében való segítségnyújtás, és a visszajelzés. A felsoroltak több okból is fontosak: egyrészt aktívvá s így láthatóvá teszik a tanulást, másrészt leépítik a tanár autoriter szerepét, harmadrészt közelebb viszik a diákokat egymáshoz, s így bizalmi légkört teremtenek az osztályban.

Diákként csak akkor tudok haladni,

ha képes vagyok felismerni, mi az, ami nehézséget okoz nekem a tanulásban, továbbá, ha akad valaki, aki segíteni tud nekem abban, hogy ezen változtassak. De hogyan tud egy tanár segíteni, ha nem látja a tanított tananyagtól a visszamondott tananyagig a gyerekek által bejárt utat?

Láthatóvá kell tenni a tanulást – mutatott rá több évtizedes kutatói munkára alapozva az új-zélandi oktatáskutató, John Hattie, a „látható tanulás/tanítás” (visible learning/teaching) fogalom megalkotója. Ez nemcsak azért fontos, hogy tanárként követni, egyengetni tudjuk a tanulók teljesítményének változását, hanem azért is, hogy jobban rálássunk önmagunk szerepére, és e folyamatra gyakorolt hatásunkra.

Hattie szerint a legfontosabb tényező, ami leginkább meghatározza a tanulás/tanítás minőségét, nem a kerettanterv, az osztálylétszám, a szociális háttér, az egyenruha, a magánórák, a digitális felszereltség vagy egyéb, sokat hangoztatott tényezők, hanem a „tanár”: pontosabban az, ahogyan a tanárok együttesen, közösségként gondolkodnak a tanulási folyamatra gyakorolt saját hatásukról, szerepükről. Ha egy tanár úgy megy be az órára, hogy azt kérdi önmagától, „mi az én szerepem ebben a folyamatban, hogyan hatok én ezekre a gyerekekre?”, és nem az az elsődleges kérdése, hogy „mit tanítsak, mi kell a vizsgára?”, akkor az már önmagában radikális szemléletváltást jelent, s így jelentős változást képes hozni a tanítási folyamatban. Ez azt jelenti, hogy például egyfelől sok a kommunikáció, a szakmai eszmecsere, a visszajelzés és megerősítés a tanári karon belül, másfelől sok az önelemzés, az önkritika, a diákoktól kért és kapott megfelelő visszajelzés. Lássuk be, nem kis munka kell ahhoz, hogy eljussunk idáig.

Fontos továbbá a tanulók társas kapcsolataiban rejlő motiváló erő is. Az aktív tanulás egyik fontos meghatározója a tanulók közötti együttműködés, az együtt-tanulás élménye és motiváló ereje. Ha többen dolgozunk egy problémán, könnyebben rájövünk, ki az, akitől segítséget lehet kérni, mert ő esetleg hamarabb eljut a megértéshez, s mi az, amiben jobbak, esetleg gyengébbek vagyunk társainknál. Nemcsak megtanulunk együtt gondolkodni és dolgozni, hanem jobban megismerjük egymást és önmagunkat is.

A tanulók közötti kapcsolatnak viszont nem muszáj egyetlen osztály zárt közösségére korlátozódnia. Például egyetlen iskolán belül testvérosztályokat alakítanak ki: a nagyobb osztályok kapnak egy kisebb testvérosztályt, akikkel különféle programokat szervezhetnek, ami kialakíthat egyfajta felelősségvállalást, szeretetet, megértést a kisebbek irányába, valamint tiszteletet, rajongást és ugyancsak szeretetet a nagyobbak irányába. Olyan iskola is akad, ahol trendszerűen a felsőbb évesek korrepetálják a kisebbeket a tanárok helyett, mondván, ők könnyebben megértik egymást, mint a tanárokkal, mert sokkal inkább egy nyelvet beszélnek.

A jobb oktatás falak döntögetését jelenti:

tanár és tanár, diák és tanár, diák és diák, osztály és osztály, iskola és élet közti falak ledöntését. Fontos lenne egyben látni egy iskola közösségét. És ugyanilyen fontos lenne egyben látni, megláttatni a világot is.

Annak idején, amikor elkerültem Kolozsvárra egyetemre, fel voltam vértezve minden hasznosnak hitt dologgal: tudtam például, hogy melyik tantárgynak hol a helye, mire való, és nekem személy szerint milyen a viszonyom velük. Aztán egyik előadáson azt hallom, hogy „a világ nincs tantárgyakra bontva”. Éreztem, hogy ebben az egy mondatban minden benne van, amit addig kerestem. Nem is annyira az igazságtartalma rendített meg, hanem a benne bujkáló szabadság: hogy mindenek ellenére, az iskolapadban eltöltött csendes, magányos tizenkét év után végre szabad így is látni a világot, és ezt ki is szabad mondani. És ha kimondjuk, attól még nem dől össze a világ. S ha még teszünk is valamit, hogy ezt mások is meglássák, akkor legfeljebb a falak kezdenek omladozni, de nem is olyan nagy kár értük.

Mert amit létrehoztunk, meg is szabad változtatnunk, sőt időnként életbevágóan fontos lenne ez: hogy végre olyannak lássuk a világot és benne a gyermeket, amilyen valójában.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Bencze Ildikó
Bencze Ildikó

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória