Dúró néni meséje

D

Volt egyszer, hol nem volt, egy Trianon által megharmadolt földön, hetedhét határon hál’ Istennek is túl, mondom, a földön, amit Csonka-Burgumnak hívnak, s az irgumok lakják, volt egyszer egy csenevész politikuspalánta, úgy hívták, hogy Dúró néni. Dúró néni már kisirgum kora óta szeretett volna politikus lenni, sóvárogva figyelte a Nagy Házat, amelyben az ország fazeka volt, s amely fölött a Fő-fő Irgum uralkodott. Szeretett volna ő is Fő-fő Irgum lenni, hiába tudta, hogy a női irgumokat nem erre nevelik.

Felkerekedett egyszer, gondolta, megnézi belülről is, be is ment az ajtón, s hát, ott annyi volt az urambátyám (és néhány uramnéném), hogy Dúró néni csak meresztette a szemét, hogy juthatna ő is az országfazék mellé. Szeretett volna ő is pénzt, paripát, fegyvert, mert hát nem is igazi politikus, akinek nincs. De hát ott marakodtak a grófok, bárók, hercegek, meg a néhány uramnéném is a koncon, a nagy parlamenti kupola alatt, s Dúró nénire rá se hederítettek.

Khm… Jó napot kívánok, szeretnék én is politikus lenni – mondta bátortalanul Dúró néni, de meg sem hallották, csak tömték a koncot le a torkukon. Meg se rágták, csak úgy csúszott lefele a közvagyon.

Elnézést! – mondta most már élesebben Dúró néni –, erre aztán egy pillanatra megálltak, megfordultak, és vészjóslóan meredtek rá. Szeretnék én is politikus lenni – ismételte meg ő, de már megint bátortalanul.

Lett is erre nagy kacagás,

csak úgy rengett a sok urambátyám s a néhány uramnéném hasa tőle. Egyik szocialista megsajnálta, s gondolta, jó tanáccsal látja el. Legyintve mosolygott, közben jól látszott két foga közé szorulva egy elfogyasztott tender. – Hej, muramisten, mit akarsz te erre, ahol még madár sem jár? Megvagyunk itt elegen, látod, kevés a konc, sok a politikus. Menjél inkább, leányom, és keress magadnak valami rendes munkát, mert a politika  nehéz és mocskos dolog – mondta, de már fordultában felmarkolt egy szállodaláncot, és marcangolni kezdte.

Dúró néni látta, hogy biza nem fog ő itt boldogulni, mert annyi ott az irgumképviselő honatya, s akkora a hasa meg az étvágya mindegyiknek, hogy nem lehet odaférni a kondérhoz.

Gondolkodott Dúró néni, nézte azt a bikanagy épületet, a Nagy Házat, s törte a fejét hevesen, hogyan juthatna oda be. Csak ült-ült a nagy folyó partján, amely ott hömpölygött a Ház előtt, s igencsak ette a nyavalya, hogy mégis mi úton-módon járhatna túl az eszükön ezeknek a nagy zabálóknak. A sok gondolkodás nem volt hiábavaló, mert egyszer csak zseniális ötlete támadt: hiszen egyszerű ez, olyasmit kell mondani, amitől ezek az urak felkapják a fejüket, s torkukon szorul a közbeszerzés. De könnyű azt mondani, hogy „olyasmit mondani”, de mi legyen az a valami, mi legyen?

Tanakodott erősen Dúró néni, hogy immáron mitévő legyen, aztán egyszer csak, amint épp figyelte, ahogy elúszik egy dinnyehéj (s teltek-múltak az évek is közben), eszébe ötlött: voltak itt már urambátyámok, grófok, akik mondtak dolgokat, s azokat mind elfelejtették mostanig. Pedig nagy, szilaj, mélyirgum dolgokat mondtak. Olyat, amiről a Fő-fő Irgum, aki a legnagyobb irgumpárt vezetője volt, nem beszélt még. – Na majd én megmutatom, mennyire bátor vagyok! – gondolt egyet Dúró néni, s kiállt a Nagy Ház elé, s elkezdte kiabálni, hogy híjnye, ebugatta, cigányok meg zsidók!

Beleremegtek az ablakok,

kinézett a sok urambátya, s mögöttük csimpaszkodott a néhány uramnéne. S nézték Dúró nénit, aki csak kiabálta-kiabálta, hogy mi mindenről tehetnek a zsidók: az unikornisok kihalásától kezdve eladdig, hogy begörbült az egykor lapos föld, s hogy azért látni kevesebb csillagot mostanában az égen, mert a cigányok ellopták. Elszörnyülködött színleg a sok urambátya. Csak színleg, mert hát valahol a cizellált lelkükben ők is tudták, mi a dörgés ezekkel a cigányokkal meg zsidókkal. Hogy ellopták például a hegyeket az országból, ezért most Burgumban az irgumok kénytelenek a közepes dombocskákat hegynek hívni. Tudták ezt a lelkük mélyén a mélyirgum politikusok, csak hát azt hitték, illetlen ilyet mondani. S lám, Dúró néni mondja. – De ezt azért mégsem lehet, no – néztek egymásra a válogatott irgumok, arra várva, hogy akik ideküldték őket tunkolni, azok most Dúró nénit biztos jól megverik – gondolták, s kíváncsian düllesztették szemeiket, hogy akkor mi lesz.

De bizony nem verte meg senki Dúró nénit, hanem egyre többen álltak oda mellé a nagy folyó partján, és mondták, hogy: igen, bizony. A cigányok meg a zsidók. Végre valaki tiszta vizet öntött a pohárba. Ja, mondták és megostromoltak egy székházat, amikor az akkori Fő-fő Irgum azt mondta, hogy ők csak tunkolnak, de azokért az irgumokért, akik odaküldték őket, semmit sem csinálnak.

Ez is a zsidók és a cigányok műve – mondta Dúró néni, a mélyirgumok meg hűségesen bólogattak, elmentek megostromolni valamit, utána pedig mindig szépen visszatelepedtek Dúró néni lábához. Milyen szép, és milyen bátor ez a Dúró néni – gondolták olyan hangosan, hogy Dúró néni is kezdte elhinni ezt magáról. – Tényleg, milyen szép és okos vagyok – gondolta, és nemzetiszín szalagot kötött a hasára. Aztán a sok mélyirgum szépen egyenruhát húzott, s beküldték Dúró nénit is a kupola alá, a parlamentbe, hadd tunkoljon értük ő is a többi urambátyával és a most már eggyel több uramnénével.

Teltek-múltak az évek, sok dinnyehéj úszott el a nagy folyón a nagy épület mellett, Dúró néni még néhányszor nemzeti szalagot kötött a hasára és szülte rendületlenül a szép, fehér és „adja Isten, hogy heteroszexuális legyen” irgum gyermekeket. Dúró férjura is igazi csinnadratta-irgum volt ugyanis, ő is kimondta, hogy a cigányok és a zsidók, és rajta is sopánkodott a sok látszat-demokrata urambátya és uramnéne, hogy jaj-jaj. Mondták is, jaj-jaj, megint nácirgumok tülekednek-tolakodnak itt a fazék mellett,

de titokban azt gondolták, hogy nem jaj-jaj.

Aztán ahogy az idő vasfoga ráncot rágott egynéhány urambátya arcába, már más szelek fújtak és szárították az agyakat Burgumban. Rájöttek ugyanis a legnagyobb párt urambátyái, és a már tényleg csak díszből ott levő uramnénék, hogy: nem is olyan hülyeség, amit Dúró néniék csinálnak, csak bután csinálják. Túl nyíltan. Ugyanis nem azt kell mondani, hogy utáljuk a cigányokat, a négereket, a buzikat, s ilyesmi, hanem finomabban, hogyaszondja: Burgum az irgumoké, aki másfajta, máshonnan jön, az veszélyes, ezért maradjon otthon mindegyik, de attól még vagányak, hogy a cigányok csak elpallják a lehetőségeket, de attól még vagányak, hogy a buzik a négy fal között vagányak. És tudták, nem elég a négy évig dörmögő s aztán szavazó irgumoknak azt mondani, hogy „a zsidók”, meg „a cigányok”, meg „a hottentották”. Hanem főellenség kell, sárkány, ami okádja a tüzet, s aminek le lehet vágni a fejét. Mert egy sárkányt nem sajnál senki, de ha sok sárkányt jelölünk ki ellenségnek, akkor rögtön jönnek valami gizda nyavalyák, akik elkezdenek a végén sárkányjogokról hadoválni.

Szóval a legerősebb párt honatyái és honanyái addig-addig csiszolgatták a mondandójukat, hogy a végére egész jó fegyver lett belőle. Sárkányt is találtak, egy öreg zsidót, akiről persze azt mondták, hogy nem az a lényeg, hogy zsidó sárkány, hanem hogy „az aranyon ül, az aranyon”, s néha kicsorgat maga alól valamennyit, Burgum irgumainak pedig olyankor mindig rosszabbra fordul a sorsuk.

Mindeközben Dúró néni csak tunkolt-tunkolt, és közben elcsámcsogva némi közvagyont mantrázta tovább, hogy a cigányok az ezeréves irgum múltból is elloptak néhány évet, a zsidók meg arról tehetnek, hogy az irgum szarvasmarhái nem rózsaszínek, hanem szürkék. Igen ám, de Dúró néni társai egyszer csak feleszméltek. – Híjj, a kutyaúristenit nekije, hát ezek ellopták a szavainkat. Ráadásul csiszoltak is rajtuk – jöttek rá Dúró néni barátai, s vakarták sokat megélt kobakjukat, hogy na, most aztán mi legyen. Ültek-ültek, a gond ködje a nagy folyó felől bekúszott a szemükre is. Aztán egyikükből csak kiszökött az ötlet: – Hát legyünk európaiak! S nagy hadonászva magyarázni kezdte, hogy ha most a többi urambátya elvette a munkájukat, akkor ők szépen bekúsznak a helyükre.

Ahogy magyarázták egymásnak, úgy hitték el fokozatosan, ez jó ötlet. Dúró néni érezte ugyan a szkepszist, de egye fene alapon azt mondta, nincs is cigánybűnözés, s a zsidók mégiscsak derék emberek. Azok az irgumok, akik egykor még ott duhajkodtak Dúró néniék mellett, nagyot nyikkantak egyet fejben, s annyit mondtak, hogy: „hö”? Aztán így is telt-múlt az élet, már-már észrevették a nagy épület ablakaiból, ahogy a nagy folyónak fecseg a felszíne, s hallgat a mélye, de aztán mégsem. Dúró néni ugyanis látta, hogy a nagy européerség sehova nem vezet. Nem sikerült ugyanis megcsinálni, hogy Dúró néninek több barátja legyen a kupola alatta, s hát csak a morzsákon marakodtak a többiekkel, akik nem a Fő-fő Irgum barátai voltak. De Dúró Néni továbbra is hitte, hogy lehet ő is Fő-fő Irgum. Vagy legalább a felesége. – Ennyi nekem is kijár, ha létezik az Irgumok Istene – morfondírozta magában szilárd elhatározássá a gondolatot.

Aztán egy nap Dúró nénit megkereste néhány barátja.

– Dúró néni, nem volt elég ez a sok európaiság neked?
– De bizony elég volt. Épp akartam mondani, csak holnap, de jó, hogy jöttetek, hogy legyünk ismét mélyirgumok! Vesszen a cigánybűnözés! – vágta rá nagyon határozottan Dúró néni a választ.
– Leszünk mi még európaiak?
– Nem, nem, soha!

Így történt aztán, hogy Dúró néni megint ott tartott, ahonnan elindult. Vagyis majdnem. Csak néhány igaz barátja maradt, de azok rendületlenek s olyan mély-irgumok, hogy legalább nyolcvan éve nem látott olyat az a szegény Burgum. Igen ám, de lehetett Dúró néni ismét a legmélyebb irgum, a régi mély-irgumok, akik annak idején beküldték a Nagy Házba tunkolni, semmiképp se hittek neki újra.

– Ejnye-bejnye, Dúró néni, tudjuk te miféle vagy. Egy EURÓPAI! – így beszéltek a mély-irgumok, akik nem lettek sosem európaiak, s akik már inkább az aktuális Fő-fő Irgumnak hittek, aki szintén európai volt valamikor, csak éppen régebben, mint Dúró néni. Így beszéltek, s vészjóslón duzzasztották halántékaikon az ereket. Olyan vészjóslóan, hogy Dúró néni jobbnak látta elsomfordálni ilyenkor.

Tanakodott erősen, hogy immár mitévő legyen, mikor aztán eszébe ötlött a nagy gondolat:

Daráljunk le egy meleget. Egy buzit, ahogy irgumosan mondják – csúszott ki hangosan a száján, s a társai felkapták a fejüket egy tenderebéd és egy mutyivacsora között.
Aztabaszta, ez jó, Dúró néni! – ujjongtak, de ujjongásuk lassan szontyolodásba csüggedt, mikor rájöttek, hogy ezt mégsem lehet, mert akkor a nyikhajok nem küldenek Burgumba több pénzt. Meg a fránya törvények sem engedik az ilyesmit.

De addig-addig tanakodtak, hogy mit daráljanak le – mert ebből azért nem engedtek –, hogy eszükbe jutott, hogy ha már egy buzit nem lehet, akkor valami olyasmit kéne, amiből a buzik azért érzik, hogy előbb-utóbb tényleg le lesznek darálva. S az irgumok is érzik, hogy a távoli jövő fényesebb még annál is, amit a Fő-fő Irgum trikolór szavaival lefest nekik.

Dúró néni vakarta erősen a kobakját, hogy mit is daráljon le. Egy zászlót? Az jó lenne, el is küldte a férjét, az lopott is egyet, de aztán inkább eldobta a kukába. Égette a kezét – mesélte a töltöttkáposztás vacsoránál Dúró néni férje, mikor felesége szikrázó szemeit rávetette.

Kétségbeesett Dúró néni, hogy dugába dől a terv, s ahogy ment-mendegélt és gondolkodott erősen, betévedt egy könyvesboltba. Nem volt megszokott dolog tőle, mert titokban fájlalta, hogy az irgum asszonyokat megtanítják olvasni. Mióta kell a szüléshez olvasás? – morfondírozott most is, és bézs felöltőjének gallérját jól az arcába húzta, nehogy a többnyire nyikhaj irgumok megismerjék ott a könyvesboltban. Aztán egyszer csak égi hangot hallott:

A meséknél, a meséknél keresd, Dúró néni!

A meséknél? Mégis miért éppen a meséknél? De ott fénylett a mesepolc közepén egy meséskönyv. Dúró néni kíváncsian belelapozott, s nahát, mit lát: minden van itt, amit érdemes ledarálni: buzi, cigány történetek. – Hű, nahát, azta! – ujjongott Dúró néni, felkapta a könyvet, s szaladt is haza az udvarra, ahol a darálója már ki volt készítve, s egy ideje éhesen, tátott szájjal várta a prédát. A szeptemberi esőben a fogai már meg is rozsdáztak a hosszú várakozástól.

Gépem, gépem, mond meg nékem, ki az irgum a környéken?
– Te vagy, te vagy, csak adj már enni – morgott a gép, és egy pillantás nem telt belé, már elégedetten csámcsogta be a buzi mesét, meg a többi „érzékenyítő” szöveget rajzostól, borítóstól. Egy árva betű nem sok, annyi sem maradt belőle.

Dúró nénit elbűvölte a gép csámcsogása, és gyorsan talált egy újabb mesét, és csak nézte, nézte babonázva, hogyan krekeg a gép. Nézte, és arra gondolt, hogy de szép is ez, végre a helyén van minden, és már biztos, hogy ezek után a mély-irgumok is visszajönnek. És ki tudja, egyszer talán ledarálhat valami igazit is. Egy buzit, vagy egy nyikhajt legalább. – Fő-fő Irgum leszek, végre – mondta Dúró néni, s boldogan darált aztán, míg meg nem halt.


 

Magyar nyelvterületen nagy figyelmet kapott a Meseország mindenkié című könyv, amely több kortárs szerző meséjét tartalmazza, olyan meséket, melyek hősei marginalizált emberek. Még nagyobb figyelmet, amikor egy szélsőjobb politikus, Dúró Dóra ledarálta ezt, mert úgy értelmezte, hogy homoszexuális propagandát tartalmaz, s mint ilyen, veszélyes a gyerekekre. Erre válasz a fenti szatíra. De itt nem állunk meg. Erdélyi prózaírókat kértünk fel  olyan szövegek megírására, amelyekben minket, erdélyieket, romániaiakat érintő problémákat tematizálnak. Hogy bebizonyítsuk, a mese nem fertőz, mesélni bármiről lehet, és nagyon sok mindenről egyenesen szükségszerű is.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória