Egyensúlyvesztés: a német kereszténydemokraták valódi dilemmája

E

A német kereszténydemokraták előtt álló legnagyobb fenyegetést nem a szélsőjobboldali AfD jelenti, hanem centrumpozíciójuk elvesztése, amire a Zöldek pályáznak.

A német politika – és ezzel az Európai Unió – meghatározó pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) ismét elnököt és egyben kancellárjelöltet keres. A német kereszténydemokraták azonban talán soha nem tűntek ennyire tévelygőknek, mint most. A legnépszerűbb magyarázatok szerint az a CDU problémája, hogy a jobboldalon kihívójuk akadt a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) megerősödésével. Igaz? Nem, a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. A CDU és a Bajor Keresztényszociális Unió, a CSU számára ugyanis a valódi kihívás nem jobbról, hanem középről érkezik, az őket szövetségi szinten népszerűségben már-már beérő Zöldek képében (a tartományi szinten teljesen független CSU szövetségi szinten uniót alkot a CDU-val, emiatt uniópártoknak is hívják őket).

A CDU/CSU dilemmájának megértéséhez érdemes röviden áttekinteni, hogy miért keres egy év után új elnököt a CDU. Angela Merkel szövetségi kancellár már 2018 végén lemondott a pártelnökségről, és bejelentette, hogy mandátuma végén nyugdíjba vonul. Az általa támogatott, 2018 decemberében pártelnöknek és kancellárjelöltnek választott Annegret Kramp-Karrenbauer védelmi miniszter azonban február elején lemondott a pártelnökségről. 

Bajok Türingiában és másutt

A német sajtóban csak AKK-nak hívott, 58 éves politikus pedig a politikai tervezőasztalon biztosan nagyon ígéretes volt. A kis Saar-vidéki tartomány miniszterelnökeként ügyes és kockázatvállaló politikusnak bizonyult: 2012-ben egy év után robbantotta a hárompárti koalíciót a liberálisokkal és a Zöldekkel, és nyert. 2017-ben pedig még nagyobbat nyert: vezetésével a CDU 40 százalékot szerzett a tartományban, 5 százalékpontot javítva 2012-es eredményén. AKK konzervatívabb Merkelnél több világnézeti kérdésben, de mind a lehetséges szociáldemokrata, liberális vagy zöld partnerek számára elfogadható, és alapvetően Merkel centrista politikáját folytatta volna. Csakhogy egy kis tartomány politikusaként – és újoncként a szövetségi politikában – a CDU-n belül nem volt soha igazán saját bázisa. A türingiai miniszterelnök-választáskor kirobbant botrány világosan megmutatta, hogy AKK csak papíron vezetője a pártnak. 

A hajdanán az NDK-hoz tartozott tartomány az AfD és a (keleti kommunista utódpárt és szakadár nyugati szociáldemokraták alkotta) populista baloldali Die Linke igazi fellegvára. Türingiát 1990 óta a CDU irányította, és bár a 2014-es választásokon még a legnagyobb párt maradt, kormányt a Die Linke alakíthatott a szociáldemokratákkal és a Zöldekkel közösen. A tavaly októberi választásokon azonban a tartományban valaha 50 százalékos eredményeket hozó CDU 21,7 százalékkal a Die Linke és az AfD mögé szorult. Bár a baloldali pártoknak nem volt meg a többségük a tartományi parlamentben, mindenki arra számított, hogy a kereszténydemokraták és a liberálisok lehetővé teszik, hogy ismét a népszerű Bodo Ramelow (Die Linke) lehessen a miniszterelnök. Nem így történt. Február 5-én, a választások harmadik fordulójában, amikor a tartományi parlamentben már a relatív többség is elég lett volna, az AfD és a parlamentbe éppen csak becsúszó liberális FDP is jelöltet állított, akit az AfD a saját jelöltje helyett a CDU-val és az FDP-vel közösen meg is választott miniszterelnöknek.

Bár a CDU-ban a 60-70-es évekig sok vezető náci játszott kulcsszerepet, nyíltan szélsőjobboldali párttal mérsékelt német pártok soha nem működtek eddig együtt. A türingiai CDU egy ideig úgy tett, mintha nem történt volna semmi különös, pedig magatartásukat nemcsak a baloldali pártok és szinte a teljes német nyelvű sajtó, hanem a CDU és a CSU is egységesen elítélte. AKK elnökségének azonban ezzel vége lett: nyilvánvalóan nem tudott róla, hogy baj lehet, nem egyeztettek vele erről, és párttársainál utólag sem tudott semmit elérni. Az éppen külföldön lévő Merkelnek kellett megszólalnia és beavatkoznia ahhoz, hogy az FDP-s miniszterelnök mögött álló pünkösdi „kvázi-koalíció” megszűnjön. (Közben az FDP is gyorsan kihátrált miniszterelnöke mögül, így az egy nap után lemondani kényszerült.) 

A CDU magatartását a türingiai választók annyira nem díjazták, hogy a botrány után készült türingiai kutatásuk szerint népszerűségük immár 12-14 százalékra süllyedt (az egyébként is történelmi mélypontot jelentő 19-20 százalékról), a Die Linke pedig 40 százalékra erősödött.

Majd jött a február 23-i hamburgi választás. A gazdag, nyugati városállamban a CDU 11,2 százalékkal harmadik helyre szorult a 24,2 százalékot szerző (és korábbi eredményüket majdnem megduplázó) Zöldek és szintén sokat (6,5 százalékpontot) veszítő, de még így is 39,2 százalékot szerző szociáldemokraták mögé (a liberális FDP pedig kiesett, hiába határolódtak el a hamburgiak tényleg öt percen belül türingiai párttársaiktól). Az országos kutatások szerint a CDU/CSU az AKK elnökké választása utáni erősödés után ismét csak 3 százalékponttal vezet a Zöldek előtt.

Úgy tűnik, hogy a német kereszténydemokraták előtt álló valódi kihívást a CDU-nál jóval konzervatívabb bajor partner, a CSU elnöke érti a legjobban. Markus Söder, aki egyben bajor miniszterelnök is, a legélesebb kritikát már jó ideje a Zöldeknek tartja fenn. Pártja tavaly novemberi kongresszusán kizárt mindenféle koalíciót a Zöldekkel, akiket radikális klímavédő baloldaliaknak nevezett. A tíz áldozatot követelő, szélsőjobboldai hanaui merénylet után tartott beszédében a szélsőjobboldal mellett – Söder a türingiai CDU-t is az elsők között ítélte el – ismét a Zöldeket támadta, akiket fogalmatlan hippikként karikírozott. Söder azért foglalkozik ennyit a Zöldekkel, mert annyira megerősödtek, saját pártja pedig annyira meggyengült, hogy már-már úgy tűnik, nem lehetetlen, hogy a „hippik” Bajorországban képesek lennének egy alternatív többséget összehozni a még mindig 37-38 százalékon álló CSU ellen. Fontos azonban tudni, hogy Bajorországban a CSU 1958 óta megszakítás nélkül kormányoz, általában abszolút többséggel, így a párt ellenzékbe szorulása hatvan év után először tűnik reális „veszélynek”. Hogy ez mennyire valós fenyegetés, elég a szomszédos, szintén gazdag, konzervatív, komoly mezőgazdasággal és iparral (pl. Daimler-Benz, Porsche, Bosch) rendelkező Baden-Württembergre tekinteni: 2016-ban a Zöldek 30–27-re megverték a CDU-t, és a tartományt azóta a két párt nagykoalíciója irányítja a Zöldek vezetésével. A Zöldek az előnyüket azóta is tartják (jövőre lesznek ismét választások). 

A német kereszténydemokraták egyensúlyvesztése a párt végét jelentheti

De miért állítom, hogy nem egyszerűen az AfD-s szavazókat kellene visszaszereznie a CDU/CSU-nak? Egyrészt nem úgy tűnik, hogy ezek a szavazók elegen vannak. A CDU-tól persze sok szavazó áramlott az AfD-hez, különösen a volt keletnémet tartományokban (miként egyébként a Die Linkétől is). De az AfD harmadik helyének a kulcsa a korábban nem választók mobilizálása volt. A 2017-es szövetségi választásokon majd’ 5 százalékkal magasabb volt a részvétel, mint 2013-ban, és ezeknek a választóknak a nagy része az AfD-re voksolt. Másrészt a CDU/CSU nem mehet szabadon jobbra, mert középen ott vannak a Zöldek, akik az alapvetően jobboldali karakterű Baden-Württembergben már bizonyították, hogy nagyon is képesek a kereszténydemokraták számára kulcsfontosságú, középen álló, mérsékelt jobboldali és baloldali szavazók, vagyis a polgári közép megnyerésére és megtartására.

Sebastian Rohde: Angela Merkel (legószobor, 2019)
Sebastian Rohde: Angela Merkel (legószobor, 2019)

Sokan idézik, hogy a CDU/CSU-ban sokáig az volt a mottó, hogy tőlük jobbra csak a fal van. Ez biztos így volt, de az idézet félrevezető. Sok elemző szerint a német kereszténydemokraták mostani problémái abból erednek, hogy nem elég tiszták ideológiailag, hogy túlságosan „balra mentek”. De a kereszténydemokraták soha nem voltak tisztán jobboldali párt. A német kereszténydemokraták sikerének ugyanis a titka sokkal inkább az, hogy a centrumpárt talán legtökéletesebb megtestesítői voltak (háború előtti elődpártjuk neve is ez volt). Christoffer Green-Pedersen dán politológus, a kereszténydemokrácia és a nyugat-európai jóléti államok szakértője, egyik könyvében úgy fogalmaz, hogy kereszténydemokrata pártok egyszerre hitelesek jobboldali és baloldali értékekben, ügyekben is. A kereszténydemokraták nem csak a jóléti állam hívei, hanem a szociáldemokratákkal közösen a megteremtői is, így hitelesek jóléti, szociális ügyekben. De közben hitelesek olyan jobboldali értékekben, mint fegyelmezett költségvetés, gazdaságpolitika, biztonság, rend, vallás, család. Így egy erős kereszténydemokrata párt előnyösebb helyzetben van liberális (vagy piacpárti konzervatív) és szociáldemokrata kihívóival szemben.

Valójában hozzájuk igazodnak a többi párt lehetőségei, mert ők hiteles alternatívát tudnak nyújtani mind a baloldali, mind a liberális pártokkal szemben. Ennek kifejtése szétfeszítené ezen írás kereteit, de érdemes megjegyezni, hogy a pártrendszer nem egyszerűen leképezi a társadalmi osztályokat, konfliktusokat vagy a közvéleményt, hanem ezektől részben autonóm, részben alakítja is azokat. Egyes pártok politikájának megértéséhez tehát érdemes mindig a pártrendszer struktúráját is vizsgálni. 

Ebből a szemszögből nézve Angela Merkel ideológiailag semleges, halogatós, kifárasztós, menedzselő és nem kezdeményező politikája is új értelmet nyer (a németeknek még igéjük is lett erre, „merkeln”, amikor az ember kivárással, halogatással reagál problémákra). Merkel egy egyre változó, fragmentálódó pártrendszerben kormányzott. Lehet persze azt is mondani, hogy a töredezettség és polarizáció növekedése éppen az ő politikájából, vezetési stílusából következik. Ez azonban egy általános trend, majd’ minden demokráciát érint Európában, különösen ott, ahol a választási rendszer, miként Németországban is, arányos. Miközben az SPD felőrlődött és immár a harmadik helyért küzd az AfD-vel, a CDU/CSU megmaradt Németország legnagyobb pártjának, még ha kisebb is, mint valaha. 

Jönnek a Zöldek

Ma már ezt sokan elfelejtik, de az SPD 2005-ben, egy komoly liberális szociál- és gazdaságpolitikai reformcsomag bevezetése és egy ennek köszönhető pártszakadás után csak hajszállal kapott ki a CDU/CSU-tól. Merkel kancellári széke abban a nagykoalícióban egyáltalán nem volt betonbiztos. Ebből a küzdelemből éppen azért kerülhettek ki Merkel vezetésével a kereszténydemokraták győztesen, amit ma sokan a merkeli politika szemére vetnek, jelesül, hogy átvettek sok baloldali programpontot – nem csak társadalompolitikában, de értékek tekintetében is. Merkel fenntartotta pártja centrumpozícióját, és ez sikeres stratégiának bizonyult. Hogy mennyire, azt a három rákövetkező országos választás megnyerésének ténye mellett az is jól mutatja, hogy 2013-ban – egy világválság és botrányokkal teli koalíciós kormányzás után – is 41,5 százalékot szereztek az uniópártok.

A 2017-es választások után valóban úgy tűnhetett, hogy az AfD lesz a nagy kihívás a meggyengült CDU/CSU számára, csakhogy az újabb kereszténydemokrata-szociáldemokrata kényszer-nagykoalícióból valójában nem az AfD, hanem a Zöldek tudtak profitálni. A legfrissebb, március 2-án publikált országos közvéleménykutatás szerint a CDU/CSU 26,5, míg a Zöldek 23 százalékos támogatottsággal rendelkeznek. 

A Zöldek sikere a kereszténydemokrata stratégia számára létfontosságú centrumpozíció elevenébe vág. A Zöldek ugyanis népszerűségüket éppen a mérsékelt, középen álló jobboldali és baloldali, középosztálybeli választóknak köszönhetik. A városokban és a fiatalok között már egyértelműen a Zöldek a vezető párt. A kereszténydemokraták tehát történetük során talán először szembesülnek azzal, hogy nem ők határozzák meg a többi párt lehetőségeit, hanem nekik kell más pártokhoz képest kényes egyensúlytáncot járniuk. Jobbról az AfD-hez, középen és meghatározó módon pedig a Zöldekhez kell alkalmazkodniuk. A Zöldek előnyösebb helyzetben vannak abban is, hogy sokkal több lehetőségük van koalíciókötésre, mint a CDU/CSU-nak. A SPD szövetségi szinten önmagában már kicsi ahhoz, hogy többséget biztosítson a Bundestagban. Az FDP ismét a túléléséért küzd. Az uniópártok sem az AfD-vel, sem a Die Linkével nem hajlandók együttműködni. A CDU/CSU számára valójában már csak a Zöldekkel kötött nagykoalíció lehet a megoldás a hatalmon maradásra. A Zöldek azonban az AfD-t kivéve minden párttal tudnak koalíciót kötni, így sokkal jobb lehetőségük van a német politikát fojtogató nagykoalíciós kényszer feloldására. 

Ahhoz, hogy erre a dilemmára a CDU/CSU jó választ tudjon adni, egy karizmatikus vezetőre van szükségük, aki briliáns taktikus és stratéga egyszemélyben, és egyben is tudja tartani a „merkelista” és jobboldali szárnyak között megosztott CDU-t, illetve a bajor CSU-t is képes a politikája mögé állítani.

A két esélyes jelölt Friedrich Merz, korábbi európai parlamenti és Bundestag-képviselő, frakcióvezető, Merkel régi riválisa, aki jobboldali fordulatot sürget mind értékekben, mind szociál- és gazdaságpolitikában; és Armin Laschet, a legnépesebb német tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke, aki mögé beállt egy korábbi aspiráns, a szövetségi egészségügyi miniszter Jens Spahn is. Laschet a centrista stratégia folytatója lenne. Hogy Laschet és Merz egy Adenauerhez, Kohlhoz vagy Merkelhez mérhető politikai vezetők lennének, mindenesetre erősen kérdéses. Kevesebb azonban most nem lesz elég.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Labanino Rafael
Labanino Rafael

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória