Értelmiségiek itthon: ez folyamatos útkeresés

É

A Transindex felületein az elmúlt hónapokban – nem függetlenül a trianoni békeszerződés 100 éves évfordulójától – számos, az erdélyi magyarság sorskérdéseit és ezen belül az értelmiség feladatát taglaló írás jelent meg. Igazából nincs sok új a nap alatt, ezt sok szerző is megjegyzi: két fő álláspont képviselői a „nem lehet!”, illetve a „lehet, mert kell!” oldalán érvelnek. Természetesen a „lehet, mert kell” típusú gondolatok világán belül a cselekvés helyes útirányait illetően vannak viták. Nem szeretnénk beleszólni a vitába, csupán csak több oldalról bemutatni, miért lehet, miért kell, és miért érezni mégis sokszor, hogy nem lehet. Viszont azt gondoljuk, hogy ideológiák gyártása helyett vagy közben legalább a helyi kérdésekre gyakorlati választ kell adni, és ezt szerencsére számos, a témában megszólaló megtette, megteszi és meg fogja tenni!

Egyrészt nem hisszük,

hogy létezik egy egységes recept. Az erdélyi magyarság földrajzilag és társadalmilag is tagolt. A székelyföldi nagy magyar etnikai tömb mellett a Partium jelentős része is „helyi többségi létet” jelent a határmenti magyarság számára. Ezzel a két régióval szemben pedig ott van az erdélyi szórványmagyarság nagy, szétszórt és egységes egészként szintén semmiképp nem kezelhető világa. A különbségek érzékeltetésére jó példa, hogy míg Sepsiszentgyörgyön vagy akár Nagykárolyban az számít vitatémának, hogy mondjuk a helyi vagy a környékbeli románság kulturális örökségét hogyan mutassák be a múzeumban a helyi többségi magyarság mellett, vagy a városnapok programjában a magyar, illetve román koncertek hogyan legyenek arányosan beosztva, addig mondjuk Arad vagy Temesvár együttesen mintegy 30 000 főt kitevő magyarsága (ez majdnem Székelyudvarhely lakosságának felel meg) azért küzd, hogy a helyi iskolákban a magyar osztályok száma ne csökkenjen, illetve a vegyes házasságokban élők legalább egy része  a magyar nyelvű iskolát válassza. A magyar nyelvű oktatás alapvető feltétele egy minimális helyi magyar értelmiség fenntartásának. Gondoljunk csak bele, hogy mit jelent Nagyenyed vagy éppen Szamosújvár magyarsága számára a helyi magyar tannyelvű középiskola, mert igenis nekünk is szükségünk van pozitív diszkriminációra.

A különböző élethelyzeteknek megfelelően a helyi magyar értelmiség feladatai és lehetőségei is nagyon változóak. Ennek kicsit mélyebb értelmezéséhez a „tömbmagyar” és a „szórványmagyar” lét közötti komoly különbségeken túl fontos megemlítenünk az erdélyi magyarság egy másik szociológiai-demográfiai jellemzőjét. Az elmúlt száz év során a magyarság a tág értelemben vett Erdély összes nagyvárosában kisebbségbe szorult (legutoljára a még mindig 40 százalék fölötti magyarsággal bíró Marosvásárhelyen valamikor az ezredforduló környékén), s ez felértékelte egyrészt a székelyföldi és (részben a partiumi), magyar többséggel bíró városkák, másrészt

a kiterjedt erdélyi magyar faluvilág szerepét.

A tömbmagyar Székelyföld kis, illetve néhány esetben jóindulattal közepesnek mondható városkáiban az utóbbi években egy lassú, de egyértelmű életszínvonal-emelkedés, a megtartó erő mérsékelt növekedése volt megfigyelhető. Ugyanakkor ez a gazdaságilag lassan, de folyamatosan fejlődő, több szempontból „biztonságos tömbmagyar létet” adó közeg a legkevesebb lehetőséget talán még mindig a sokak által központi fontosságúnak tartott fiatal értelmiség számára nyújtja.

Nyilvánvaló, hogy egy Székelyföld-típusú, alapvetően rurális térség nem tarthat otthon minden tehetséges, kreatív műszaki értelmiségit, de sok – a helyi közösségért tenni akaró, itthon boldogulni kívánó – fiatal orvos, tanár, művész, miegymás is azzal szembesül az egyetemről hazatérve, hogy „nincs hely” számára itthon. Ebben a lehetőségek valóban korlátozott mivoltán túl szerepet játszik a székelyföldi, illetve általában az erdélyi magyar társadalom hagyományosan patriarchális-gerontokratikus mivolta, „a tapasztalatlan fiatalokkal” szembeni általános bizalmatlanság. 

Emiatt aztán sok fiatalt fog el a „nem lehet” érzésem és sokan veszik véglegesen (vagy legalábbis hosszú időre) az útirányt (nemcsak Székelyföldről, hanem egész Erdélyből) Magyarország, Nyugat-Európa vagy akár a világ távolabbi tájai felé. A kivándorló fiatal „erdmagyar” értelmiségieken belül külön jelenségként figyelhetjük meg a helyüket az anyaországban megtaláló humán értelmiségieket, akik általában sikeresen tagozódnak be a teljesen polarizált anyaországi humánértelmiség és közélet valamelyik spektrumába, majd annak függvényében és szellemében “írnak haza”, illetve igyekeznek az itthoni dolgokat odakint láttatni, hogy ott a jelenleg domináns népnemzeti, vagy az ellenzéki baloldali-liberális, magát manapság egyre inkább „európaiént” definiáló kurzus részét képezik-e.

Valójában ez sok esetben azt jelenti,

hogy saját gyökereikről és itthoni küzdelmeikről elfeledkezve, egy másik társadalom más típusú küzdőterébe betagozódva, külső szemlélőként próbálnak „belsős” és releváns véleményt formálni itthoni kérdésekben. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy ők – bár szerintünk már nem tekinthetők teljes mértékben az erdélyi magyar értelmiség részének – adott esetben hasznos lobbitevékenységet folytathatnak azért a közösségért, amelyből származnak, mint ahogy sokan meg is teszik közülük.

Amiről még nem ejtettünk komolyabban szót, az az igen terebélyes és sokszínű, az erdélyi magyarságon belül komoly demográfiai súlyt képező faluvilág, amiről a legtöbb fiatal, „progresszív” „erdmagyar” értelmiségi a legkevesebbet tud. Mert mit tud egy kolozsvári társadalmilag vagy politikailag érzékeny humán- vagy reál- „értelmiségi” akár az alvófalunak használt Tordaszentlászló, vagy a távoli Bálványosváralja, vagy Bikal, vagy éppen Kövend mindennapjairól, az ott élőkben, az ottani magyarokban megfogalmazódó kérdésekről a világ, az élet vagy a társadalom kapcsán? Fontos kihangsúlyoznunk, hogy ez nem csak erdélyi magyar jelenség, de véleményünk szerint ez a román – és az anyaországi magyar (hogy maradjunk csak a minket leginkább érintőknél) progresszív-urbánus vonal legnagyobb hibája is. A nyugatos újítók, illetve újítani kívánók a társadalom feléről (sőt, sok esetben a többségéről) és annak valóságáról egyszerűen „elfeledkeznek”, amikor nagyszabású terveiket szövik a szebb, szabadabb, európaibb jövőről. 

A román progresszív hullámmal kapcsolatban fontosnak tartjuk még megjegyezni, hogy annak (a sok „erdmagyar” értelmiségi által újabban nagyra tartott) nyitottságával a magyarság irányába nekünk minimum fenntartásaink vannak, bár a „klasszikus” román politikumra és közéletre jellemző „vérszomjas” etnonacionalizmus már valóban nem jellemzi ezt a politikai-közéleti vonulatot.

Egyre inkább az (az egyébként teljesen szubjektív) érzésünk,

hogy a nagy útkeresésben el is felejtjük, kik is vagyunk, és nem kevés kivétellel azt is, hogy honnan jöttünk. E sorok íróinak egyike több alkalommal tartott szórványnak minősíthető, rurális településeken tudománynépszerűsítő előadásokat. Ezeken nem a szakmaiság volt a főkérdés vagy a legnagyobb örömforrás a közönség számára, hanem az az érzés, hogy van valaki, aki rájuk is gondol. De ez csak egy út a rengeteg közül.

Az erdélyi magyar értelmiségivel szemben a fő elvárás nem a politikai, hanem sokkal inkább a társadalmi érzékenység kéne legyen, először is azzal a közösséggel szemben, ami aktívan vagy passzívan lehetővé teszi, hogy ő erdélyi magyar értelmiségi legyen. Utakat kell keresnünk, legalább azzal, hogy az Aranyos/Nyárád-menti zöldséget, a csíkmenasági sajtot vagy éppen a décsei cseresznyét ajánljuk román vagy éppen magyar barátainknak. A helyieket meg segítjük, akár azzal, hogy évente kétszer elugrunk mesét olvasni az ottani gyerekeknek, vagy kitalálni, hogy a bábszínházak hogyan tudnak az ottani „kultúrban” (sic!) előadást tartani. Segítenünk kell a helyi közösségek építését, vagy legalább az önfenntartásukat. 

Az értelmiségi lét főszerepe az aktív vagy éppen passzív, de erőteljes jelenlét a közösségben, felmérve a helyi igényeket.


Kapcsolódó cikkeink

Miért van blokád a román és magyar progresszívek között?

Az erdélyi magyar értelmiség kóborlása

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

György Árpád Botond, Kelemen Csongor

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória