A MADOSZ: ilyen volt a magyar baloldal a Román Királyságban

A

Az erdélyi kisebbségtörténet-írás több szervezet és párt történetének monográfiájával gazdagodott az utóbbi években. György Béla budapesti doktori disszertációja az 1922–1938 között működött Országos Magyar Párt (OMP) történetét mutatta be, Murádin Kristóf az Erdélyi Párttal (1940/1941–44) foglalkozott, míg Nagy Mihály Zoltán a Magyar Népi Szövetség (1944–1953) ideológiáját és politikai mozgásterét vizsgálta – mindmáig sajnos kiadatlan –disszertációjában.

Ezen sort bővíti most egy nemrég megjelent monográfia az 1934-ben alakult a Magyar Dolgozók Szövetségéről (MADOSZ), amely szervezet az említett OMP-pal szemben (-i alternatívaként) határozta meg magát. Főcze János kötete a Kriterion Kiadó nemrég indult 20. század c. sorozatának harmadik kötete: A MADOSZ. Baloldali magyar történet a Román Királyságban (1934–1944). A kötet az egri Eszterházy Károly Egyetem professzora, Romsics Ignác történész vezetésével készült el.

A könyv már alcímével is alkalmas a meghökkentésre és figyelemfelkeltésre: „Baloldali“? Mi(lyen) volt az a „jobboldali“, amitől a szerző elhatárolja a MADOSZ-t? Hány más történet volt még abban a királyságban? S mi volt a MADOSZ megkülönböztető ideológiája? Főcze kilenc fejezetben s egy Összegzésben tárgyalja többek között ezeket a kérdéseket is, melyek megválaszolásához hatalmas forrásanyagot dolgozott fel budapesti s romániai levéltárakban kutatva, de visszaemlékezéseket és magánhagyatékokat is konzultált. Feltehetőleg ez volt munkája legnehezebb része: lehántani az önmitológiákat, relativizálni a személyes perspektívákat, és a szervezet történetét úgy bemutatni, hogy 

se annak jelentőségét el ne túlozza, se a korabeli nézőpontokat át ne vegye.

A MADOSZ tüntetése 1945. május 1-én Kolozsváron (Deák Károly műhelyének fotója; forrás: comunismulinromania.ro)
A MADOSZ tüntetése 1945. május 1-én Kolozsváron (Deák Károly műhelyének fotója; forrás: comunismulinromania.ro)

A korabeli MADOSZ vezető személyiségei ugyanis voltaképp a 2. világháború után indultak el (többé-kevésbé) sikeres pályájukon, meghatározva a romániai magyarság szellemi s (részben) politikai életét: Balogh Edgárról, Bányai Lászlóról, Méliusz Józsefről, Kurkó Gyárfásról van szó, de e kör vonzásterébe tartozik Gáll Ernő vagy Kacsó Sándor is. Legtöbbjük emlékiratokat is írt, úgyhogy szerzőnk bővelkedhetett ilyen jellegű forrásokban. 

Főcze már az előtörténet tárgyalása során kidomborítja, hogy e személyek esetében nem csupán nemzedéki lázadásról van szó, hanem – főleg a korabeli szemszögből tekintve – legitim politikai stratégiakeresésről. Az akkori OMP, az Országos Magyar Párt ugyan maga mögött tud(hat)ta a kisebbségi magyarság döntő többségét, mégis volt bizonyos alapja annak a baloldali kritikának, amelyik a pártban csak a konzervatív nagytőkések és grófok szervezetét látta. Figyelemre méltó Főcze meglátása, hogy a MADOSZ vezető személyiségei nagyrészt vallásos életúttal rendelkeztek (pl. a katolikus Bányai), és multietnikus személyi és földrajzi háttérrel jutottak el egyfajta baloldali-kommunista világnézethez (Balogh, Méliusz stb.), és ugyanakkor közel álltak a népi mozgalom témáihoz is.

Az 1934 nyarán alapított MADOSZ-t a szerző nemzeti-forradalmi alapon szerveződött pártként mutatja be. A szervezet fő témái: 

  • OMP-kritika, 
  • a parasztság és a munkásság problémáinak felkarolása, 
  • a harc mind a budapesti revizionizmus,
  • mind a bukaresti antirevizionizmus ellen. 

A szerző igencsak higgadtan utal arra, hogy a két magyar párt között programjaikat illetően nagy volt az átfedés, még akkor is, ha mind az OMP, mind a korabeli magyar kormány a MADOSZ ellehetetlenítését próbálta meg elérni. Viszont a MADOSZ összekapcsolása a kommunistákkal – melynek egyértelmű és komoly alapja volt –, megakadályozta e törpepárt komoly elismerését, tehát Bányaiék hiába szerettek volna OMP–MADOSZ összefogást a (Moszkvából szorgalmazott) népfrontpolitika jegyében.

Így a MADOSZ esetében választási sikerről nem is beszélhetünk, 

a szövetség alig pár ezer szavazatot kapott. Főcze helyére teszi azokat az eltúlzott számokat is, amelyeket a háború után a volt vezetők terjesztettek a MADOSZ tagságáról: húszezer helyett inkább ötezerre becsüli a létszámot. Vagyis: amennyiben a MADOSZ önmagát az OMP alternatívájának képzelte el, úgy a kisebbségi magyarság visszautasította az alternatívát.

A „nemzeti-forradalmi“ (1934–35) s a „népfrontos“ (1936–37) MADOSZ bemutatása után eme választási félsikerekkel foglalkozik a szerző, de kitér a kongresszusokra, a választási egyezségekre, valamint a szervezet szerepére a Vásárhelyi Találkozó lebonyolításában. A királyi diktatúra bevezetése (1938) más, új alapokra helyezte a szövetség munkáját. A pártok betiltása után a madoszosok igyekeztek ugyan az egyetlen engedélyezett magyar képviselet, a Népközösség soraiba bekerülni, ám antirevizionista retorikájuk, akcióik (tüntetések szervezése, nyilatkozatok stb.) azonban nem növelték népszerűségüket – elvégre a közönség nagy része a várva várt határrevízió reményében legkésőbb az első bécsi döntés után 

már „visszafele számolta“ a napokat.

Ennek bekövetkezte után (1940. augusztus 30.) a MADOSZ-tagok már csak áttelelni tudtak, hiszen baloldali, vagy pláne kommunista politizálásnak nem volt helye az anyaországhoz visszatért Észak-Erdélyben. Mindenki meghúzódott ahol s ahogy tudott, Méliusz például Dél-Erdélyben, de Baloghot elbocsátották tanítói állásából. Egyesek illegalitásba vonultak, viszont nem egy kommunista (például Józsa Béla) halálával fizetett meggyőződéséért.

 

A könyv borítója

 

A jelenleg Budapesten levéltárosként dolgozó szerző összegzésként nagyon körültekintő és kiegyensúlyozott véleményt mond a MADOSZ-ról. Hangsúlyozza, hogy az utolsó pár évtized hallgatása ellenére a MADOSZ a romániai magyarság történetének része, amelyhez viszonyulni kell. A helyes viszonyuláshoz a kontextualizáción keresztül vezet az út, vagyis nem a MADOSZ egyoldalú elutasítása a megfelelő eljárás. Ehelyett figyelembe kell venni a korabeli társadalmi viszonyokat, a kisebbségi-nemzetiségi elnyomást, a gazdasági és szociális problémákat, amelyekre válaszként a szervezet létrejött. Vezetőségének egy része kétségkívül kommunista volt, s e szálak kinyúlnak Moszkváig is. Ugyanakkor, noha a szervezetet antirevizionizmusa miatt a korabeli híresztelések román finanszírozottságú pártnak tartották, erre konkrét bizonyíték nincs. 

Főcze meggyőzően helyezi el a MADOSZt a politikai palettán,

összehasonlítva a korabeli romániai magyar (részben kérészéletű) pártokkal, kimutatva az OMP-vel fennálló átfedéseket, de a különbségeket is. Túl az itthon szokásos pozitivista párttörténeteken, a kötet lényeges előrelépést hoz a két világháború közötti kisebbségi élet rekonstruálásában azáltal, hogy körültekintően értelmezi a párt keletkezését, vezetőségének ideológiáját, programját és utóéletét is. Kerek, alaposan megírt történet lévén, a recenzens kevés kritika megfogalmazására képes, inkább továbbgondolni szeretné e „baloldali magyar történet“ a szerző által nyújtott olvasatát.

Érdekes lenne például azon elgondolkozni, hogy a MADOSZ vezetőségének több tagja komoly – zsidó, katolikus – vallásos háttérrel rendelkezett: mennyire befolyásolta a vallásos (kiválasztottság-)tudat, egyfajta messianizmus (messianisztikus küldetéstudat) a kommunista hitet, aktivitást és radikalizmust? A Baloghnál, Méliusznál nyolc-tíz-tizenkét évvel fiatalabb Gáll Ernő, Gál(l) Mátyás, Balázs Egon vagy Tóth Imre önvallomásai mind ilyen messianizmust, fanatizmust és radikalizmust említenek, és részben arra is kitérnek, hogy e fanatizmus akadályozta őket abban, hogy a sztálinista terror (1936–37) idején kritikusan felfigyeljenek ezekre a bűntettekre.

Gáll Ernő máskülönben az 1990-es években kritikusan 

– noha Főcze szerint inkább apologetikusan – írt az erdélyi magyar baloldal felelősségéről a kisebbségi kultúra elsorvasztása miatt. Hiszen kétségkívül igaz: ha túlgyőzte magát valaha politikai csoportosulás, akkor az ez a kis madoszos értelmiségi réteg volt: 1945 után dominálták a társadalmi-szervezeti pozíciókat. Igaz, e felelősség a negyvenes évek második felére vonatkozik, vagyis túlmutat e kötet keretein. Érdekes lenne mégis megvizsgálni, hogy a madoszos csoport (Balogh, Bányai, Méliusz) viszonyult-e (s ha igen, hogyan?) később a saját felelősségéhez. Úgy sejtem, Gáll önkritikája e viszonyulási tekintetben nem kerül ki rosszul az összehasonlításból. 

Végül pár elírásra, illetve vitatható ítéletre szeretném a figyelmet felhívni. A 78. oldalon Főcze azt írja, Balogh huszonöt évesen költözött Romániába. Itt a szerző elszámolta magát, ugyanis Balogh 1935-ben jött Erdélybe, akkor huszonkilenc volt. Nagy István írói munkássága lehet, hogy jelentős, de őt 1935 körül az „erdélyi kulturális elit egyik kiemelkedő szereplő“-jének tartani (294. o.), szerintem túlzás. Egy szintén érdekes és elgondolkozásra méltó téma: a MADOSZ (illetve Bányai) egy adott pillanatban kijelentette, hogy zsidók a szervezetben nem vehetnek át vezető pozíciókat „a párt törvényes és magyar jellegét megőrzendő“ (294. o.). Szerzőnk szerint Bányai ezt nem „antiszemita indíttatásból“ jelentette ki, csupán azért, hogy elejét vegye a párt betiltásának, vagyis tulajdonképp instrumentalizálta a zsidók zsidóságát. (Hogy e zsidó mivoltra hogyan akart volna fényt deríteni, nem tudni.)

A felmerülő kérdés:

ha nem maga a zsidók zsidósága volt a probléma/problémás, akkor hogyan tudták volna Bányaiék, hogy ki a zsidó? Ez a recenzenst arra emlékezteti, amikor Hruscsov állítólag egy londoni sajtókonferencián azt bizonygatta, hogy a szovjet párt márpedig nem antiszemita, hiszen például X százaléknyi zsidó zenél csak a moszkvai filharmóniában – „vajon hány százalék van a londoniban?“, kérdezte a Párt első titkára. „Mi azt nem tartjuk számon“ – volt az angol újságírók válasza, ami indirekt leleplezte a szovjet logikát.

Vagyis: ha Gáll Ernő és Tóth Imre később, az 1950-es évekre utalva tudott a párton belüli antiszemitizmusról s a zsidók nyilvántartásáról, akkor mindez nyilvánvalóan érvényes a MADOSZ-ra és a harmincas évekre nézve is. Hiszen ha Bányairól nincsenek is adatok, más vezető MADOSZ-személyiség kapcsán igenis többszörösen bizonyított az antiszemita hozzáállás. Szóval a MADOSZ (vezetőségének egy része) számon tartotta és a szervezet magyar jellegével nem vélte összeegyeztethetőnek a zsidók vezető pozícióba való kerülését. A recenzens szerint ez, akár még ha (sőt: főleg) figyelembe vesszük is a harmincas évek hangulatát, akkor is antiszemitizmus. Főcze ezt másképp látja – ez az egyedüli pont, amiben eltér a véleményünk. 

Hiszen összegezve elmondható:

Főcze János MADOSZ-története az erdélyi magyar kisebbségtörténet-írás nagy nyeresége. Hatalmas forrásmennyiséget feldolgozva és körültekintő forráskritikát alkalmazva meggyőző összképet rajzolt a MADOSZ-ról. Mind a szövetséget, mind a vezetőség gondolatvilágát beágyazza a korabeli pártéletbe, illetőleg elhelyezi az akkori ideológiai spektrumban, anélkül, hogy a szervezet jelentőségét felnagyítaná, vagy a korabeli eltorzított nézeteket átvenné. Az utóbbi évek publikációi közül így az olvasó messze a legjobb, a legalaposabb és a legmagasabb történészi igényeknek is eleget tevő párttörténetet veheti kézbe.

Főcze János: A MADOSZ. Baloldali magyar történet a Román Királyságban (1934–1944). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2020.

 

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth Sz. Ferenc

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória