Frusztrált válasz az antivaxxerek „szabadságjogai” kapcsán

F

Válasz Horváth-Kovács Szilárd írására

Ülünk mind egy hajóban. Valaki az egyik kabinban kitalálja, hogy márpedig neki joga van kilyukasztani a hajót, mert 1. ez az ő egyéni szabadságjoga, és őt nem korlátozhatják a szabadságában; 2. megmondta a guruja, hogy ő úgyis a mennybe megy; 3. hiába mondja neki minden szakember, hogy ez nem jó ötlet, ő tudja magáról, hogy okosabb, és jobban tudja; 4. nem tiltja a törvény, tehát szabad. Egyéni szabadságában áll léket ütni a hajón? Persze. Csak éppen mind elsüllyedünk a fenébe, érted.

Szóval igen, fontosak az egyéni szabadságjogok. De meddig terjed az egyén szabadsága azokban a helyzetekben, amikor ezt nem szabályozza a törvény? Azokban az esetekben abszolút szabadsággal rendelkezünk? Veszélyeztethetem a másik ember szabadságjogait a saját szabadságommal? Az egészséghez és a tanuláshoz való jogát? Egyértelmű, hogy két alapjog áll konfliktusban jelen pillanatban a járványban: a szabad véleménynyilvánításhoz való jog (avagy legyen szabad akár ostobaságot mondanom retorziók nélkül), és a gyerekek egészséges tanulási környezethez való joga.

Lássuk csak az elsőt egy kicsit. Úgy gondolom, hogy mostanában a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot igen erősen összemossák a vélemények igazságtartalmával. Azaz attól, mert jogom van megfogalmazni egy véleményt (az oltással Bill Gates mikrocsipet ültet a vérembe, megváltoztatva ezzel a DNS-t), rögtön elkezdem azt gondolni, hogy ez igaz is, azaz ugyanolyan súllyal esik latba az én tudományosan megalapozatlan véleményem egy tudományos kérdésben, mint a tudósnak a tudományos tényeken alapuló publikációja. Hát: nem. Az, hogy jogom van akár hülyeségeket is beszélni vagy hülyeségekben hinni, a pirézekben akár vagy a Nagy Spagettiszörnyben, vagy hogy a magyarok a Szíriuszról származnak, vagy hogy nyelvészeti érveket össze lehet mosni a genetikai kutatásokkal, még nem jelenti automatikusan azt, hogy igazam is van. Mindenkinek joga van a véleményéhez, de nem mindenkinek van igaza. Tudományos kérdésben egy, a szakterületen képzett kutató (orvos, egészségügyi hatóság) véleménye többet ér, relevánsabb, mint egy pedagógusé pl., aki a youtube-ról tájékozódik. De mivel szilárdan hisz abban, hogy neki igaza van, a tudományos kutató hiába érvel.

És itt van az első komoly baj: aki szilárdan hisz valamiben, azt észérvekkel lehetetlenség meggyőzni, hogy nincs igaza,

mert a hit (mint vallási jelenség) éppen hogy szemben áll az észérvekkel. A hit irracionális, koherens világmagyarázatra van szüksége, hogy elfedje az élethez tartozó, sokak számára elfogadhatatlan bizonytalanságot, amivel az emberi létezés együtt jár. Lássuk be, mi, az értelmiség, hogy hiába építünk csodálatos és racionális érvrendszereket, a hittel szemben ezeknek szinte semmiféle hatása nincs. Az oltásellenesség, az összeesküvés-elméletekben való hit, és sok más hasonló jelenség vallási jelenség is, leírható a vallástudomány és a valláspszichológia kategóriáival, és a félelemből táplálkozik.

A félelemmel szemben pedig hiába érvelsz. Ha pánikrohamod van, hiába jön valaki, aki okosan és racionálisan levezeti azt, hogy mennyire értelmetlen a félelmed, mert rajtad nem segít.

Egy hisztis gyereknek hiába érvelsz, hogy mindenkinek jobb, hogyha nem üvölt. Az összeesküvés-elméletek, az oltásellenesség, a szervezett egyházon kívüli, vallási jelenségként funkcionáló új vallási mozgalmak olyanok, mint a társadalom pánikrohama, hogy metaforikusan fogalmazzak. Érzelmi reakcióra csak érzelmi választ lehet adni.
Ebből a szempontból megnézve szinte teljesen hiábavaló az az érv, hogy a “szegény buta nép” nincs kellőképp tájékoztatva. Nekem olyan, magukat értelmiségieknek tartó, egyetemet végzett, adott esetben egyetemi tanár ismerőseimmel is volt ilyen vitám, akikről nem lehet elmondani, hogy ne tudnának tájékozódni. Mert ha az ún. értelmiség nem tud, ha a bennük levő világosság sötétség, mekkora akkor a sötétség? És persze háríthatjuk ezt az iskolarendszerre, a “kommunizmusra”, tologathatjuk a felelősséget addig, amíg mind el nem süllyedünk a hajóval.

A második kérdésem az, hogy miért fontosabb valakinek az ostobasághoz való joga, mint az én gyermekem egészséges tanulókörnyezethez való joga? Ki volt az, aki ezt egyszer eldöntötte, hogy a vélemény szabadsága a fontosabb? Ugyanakkor azt is tudjuk (mert értelmiségiek vagyunk és tájékozódunk), hogy a közösségi média az álhíreket erősíti fel, azaz a domb az ostobák felé lejt. Azt gondolom, hogy az egyén szabadsága addig terjed, amíg azzal nem veszélyeztet másokat. Ha a viselkedésével polgártársait veszélyezteti, akkor az akkor is a társadalomra veszélyes magatartás, ha éppen nem tiltja a törvény. Amit ezért persze nem lehet büntetni a jelen körülmények között, de

ez nem fogja megvigasztalni azt, akinek valamelyik hozzátartozója egy másik polgártárs felelőtlensége miatt halT meg.

És elég sokan – köztük gyerekek – halnak meg ahhoz, hogy végre valaki feltegye ezt a kérdést egy olyan társadalomban, ahol hajlamosak vagyunk a kommunizmusra, a kormányra, a rendszerre, az unióra, Bukarestre, Budapestre, a pirézekre, a migránsokra, mindenki másra mutogatni, csak hogy nekünk ne kelljen felelősséget vállalni. Na de ha az ún. értelmiség sem vállal felelősséget, hanem rángatja a vállát és másokra mutogat, akkor mit várjunk az ún. “néptől”, akik a funkcionális analfabetizmus határán próbálnak a médiazajban tájékozódni?

És ez harmadik dolog, amin – bocsáss meg, de a te szövegeddel kapcsolatban is – mindig felhúzom magam, az az egyéni felelősség elutasításának és másra hárításának kérdése. Te is a kormányra tolod a felelősséget, elhárítva ezzel magadtól (és másoktól) az egyéni felelősség kérdését. Véleményem szerint akkor lehet külső tényezőket hibáztatni, ha mi magunk már minden tőlünk telhetőt megtettünk.

A moralitás kérdésének és a moralitás oktrojálásának feszegetése nem túl népszerű mostanában, mert könnyen belecsúszunk a public shamingbe, az áldozathibáztatásba, amit szeretnénk elkerülni. Én is, te is. De ugyanakkor nem tudom megkerülni azt a kérdést, hogy társadalmunk igen jelentős része – nyugodtan beszélhetünk jelenségről –, nem érez személyes felelősséget a közössége iránt, amelyben szocializálódott, és úgy gondolom, hogy ez túlmutat azon, hogy én vagy te beoltatjuk-e magunkat. Különösen éles ez az ellentét azokban az esetekben, ahol a felnőttek, a maguk oltatlanságával és véleményükkel a rájuk bízott gyerekek egészségét veszélyeztetik, akiket nem lehet beoltani.

Hogyan beszélhet valaki közösségről, szolidaritásról, a kormány felelősségéről, ha ő maga nem tesz meg mindent, ami a hatalmában áll? A szálka és a gerenda tipikus példája ez. Hogyan beszélhet valaki működő demokráciáról, ha ő maga elhárítja a személyes felelősséget, és mindig az államtól várja a megoldásokat, ahelyett, hogy megtenné azt, ami tőle, mint egyszerű állampolgártól telik? Mi a csudának csináltunk demokráciát, ha akkor is az államra hárítjuk a felelősség kérdését, amikor mi is tehetnénk valamit, de mégsem teszünk, mert a saját egónk fontosabb, mint a nálunk gyengébbek és esendőbbek, a gyerekek és az immunizálhatatlanok egészsége? Hogy vár el valaki tiszteletet maga iránt, ha ő maga nem tiszteli sem a közösséget, amelybe szocializálódott, sem a nálánál gyengébbek jogait?

Nyitókép: Ehimetalor Akhere Unuabona on Unsplash

Az emberi döntés szabadsága, avagy hibásak-e az „antivaxxerek”?

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória