Helyesírás – és ami mögötte van

H

Tanulunk a másodikos kisfiammal, éppen másolni kell a füzetbe, mégpedig a következőket: kisebbítendő – kivonandó – különbség. Le is írja szépen: kissebbítendő – kivonandó – külömbség. Rögtön észre is veszem, mutatom a könyvben az eredetit, mire ő dohogva – de miért így írják, mikor nem is úgy ejtjük – kijavítja. Egyelőre annyival zárom le a témát, hogy ne aggódjon, lesz még elég ilyen, a magyarban sok mindent nem úgy írunk, ahogy ejtünk, majd idővel megszokja. Még annyit hozzáteszek, hogy igaza van neki is, sőt ebben az esetben neki van igaza, de nem fejtem ki bővebben, miért. Hogyan magyarázzam el egy második osztályos gyereknek, hogy ezt tulajdonképpen

a helyesírást szabályozó nyelvészek rontották el?

Szilágyi N. Sándor ezt már szépen megírta a Nyelvészek felelőssége c. tanulmányában (videón is megnézhető az erről szóló előadás): a különb szót és származékait (különben, különbözik, különböző, különbség stb.) „már a magyar írásbeliség kezdeteitől feltűnően egységesen m-mel írták. A boldog békeidők azonban csak addig tartottak, amíg meg nem jelentek a nyelvészek, és ki nem derítették, hogy a külömb valójában a külön szó -b fokjeles alakja.”  Ezért aztán úgy döntöttek, hogy a szóelemző írásmód elve alapján az n hasonulását a b előtt írásban ugyanúgy ne jelöljük, mint ahogy az ellenben szóban sem. A tévedés azonban abban áll, hogy míg az ellenben szó a magyarul beszélők nyelvérzéke szerint is kapcsolatban van az ellen szóval, így könnyen tudják alkalmazni rá a szóelemző írásmódot, és szinte sosem vétik el a helyesírását, addig a különb(ség) szónak a külön-nel való kapcsolata ugyanők számára „már réges-rég megszakadt, és a -b-t nem érzik fokjelnek, nekik a külömb egy egységes, elemezhetetlen szó” – erre különben már a 15. századból vannak adatok, m-mel írva. 

Most erre sokan rávághatják, mit számít ez az egy szó? A gyermeknek sajnos nagyon is számít, mert ennek az egy rosszul szabályozott szónak az írásmódja kihat más szavak helyesírására is. Nem telik el ugyanis két nap, és azt írja a kisfiam, szépen, magabiztosan a füzetbe: szenben. És bizony nemcsak ennél az egy szónál fordul elő ez az elbizonytalanodás, hanem más m+b/p kapcsolatnál is. Szilágyi N. Sándor előadása szerint többek között ilyenekkel is találkozhatunk az interneten: enber, szonbat, sőt, én már láttam lánpát is, nem is egyet. 

Eszembe jut erről az a „bátor” helyesírási szabály a románban, miszerint ha az în prefixum után -p-vel vagy -b-vel kezdődő szó következik, az în helyett írásban is az îm formát használjuk: împrietenit, îmbunătăți, împodobi stb. A román anyanyelvűek ritkán is vétik el, hiszen elég annyit tudniuk, hogy itt most követik a kiejtés szerinti írásmódot, és jól el is boldogulnak vele. Tartok tőle, hogy ezt is inkább a románul tanuló magyar gyerekek szenvedik meg, akik az anyanyelvükből áthozzák a rossz szabályozás következményeit.

De hogy folytassam a problémák sorát:

nézegettem ezt a kissebbítendő szót is, éreztem, hogy ezzel is kicsit több baj van, mint csupán annyi, hogy a gyerek még nem tanulta meg a helyesírását. Mert hiába van ott alapnak a kis szó, a középfok jelével ellátott kisebb-et soha nem szoktuk rövid s-sel ejteni. Ez nem olyan, mint a más – másabb vagy okos – okosabb párok. Talán megint a gyereknek van igaza? Meg is kérdeztem Sanyi bácsitól, mire azt válaszolta: „Megint neki van igaza, illetve lenne, ha hagynák. Ezt senki nem ejti rövid s-sel, és nem is ejtheti, mert a középfok jele nemcsak -abb/-ebb, hanem annak van egy –jabb/-jebb változata is, és pl. a domokosi nyelvjárásban (de más helyeken is) ilyeneket jegyeztek le, hogy vastagjabb, gazdagjabb, csúfjabb, fejirjebb, bolangyabb, sükettyebb, vinnyebb, veressebb, pirassabb, és azt hiszem, hogy pl. az erősebb-et mi is ss-sel ejtjük inkább, de lehet, hogy ma már az írás hatására sokan röviddel”.

A kisebb szó tehát eredetileg a kis + jebb elemekből tevődhetett össze (mint ahogy az olvas + ja együtteséből is olvassa lesz), vagyis nyelvtörténetileg a kissebb forma lenne a helyes, amit a kiejtésben meg is őriztünk mind a mai napig. Úgy tűnik, hogy míg a helyesírást szabályozó nyelvészek a különb esetében figyelembe veszik a nyelvtörténeti előzményeket (annak ellenére, hogy a magyarul beszélők nyelvi intuíciója már régen elfelejtette), addig a kisebb esetében átsiklanak fölötte (annak ellenére, hogy a magyarul beszélők nyelvi intuíciójában még mindig ott van).

De nemcsak ilyen esetekben hozhatja zavarba a gyermeket (de a felnőttet is) a magyar helyesírás. Aki írt már le kicsit hosszabb szöveget magyarul, nagyon jól tudja, milyen kavarodás van az egybeírás-különírás terén is. Most csak egy gyors példát említenék, amire szintén az elmúlt időszakban figyeltem fel. Az online oktatás egyik hozadéka volt, hogy talán az eddigieknél is sokkal gyakrabban kellett leírni az olyan kifejezéseket, mint tanító néni, óvó néni, tanár úr, tanárnő stb. Hogyha bizonytalanok voltunk ezeknek a helyesírásában, és esetleg válaszért kutatva beírtuk a Google-ba valamelyiket, azt tapasztalhattuk, hogy rögtön az első találatok között vannak az olyan linkek, amelyek valamilyen nyelvhelyességi tanácsadó oldalra vezetnek el. Ez is jelzi, hogy olyan szavakkal van itt dolgunk, amelyek helyesírásával nagyon hadilábon állnak az emberek. Az óvó néni esetében még olyat is kidobott a kereső, aminek a címe: „Ezt a 11 szót kivétel nélkül mindenki rosszul írja le” – az egyik az óvó néni, amit, ha nem is kivétel nélkül,

de általában egybeírnak az emberek.

Hogyha nagyon elszántak vagyunk, és utána akarunk járni, hogy is van ez, A magyar helyesírás szabályaiban (AkH., 12. kiadás, elérhető ide kattintva) ezt találjuk az óvó nénire: a 125. szabály szerint a jelzett szót – ez esetben a néni, bácsi szavakat – mindig különírjuk a foglalkozást, kort, minőséget, csoportot jelölő, ún. főnévi minőségjelzőtől. Az óvónő azonban már a 105. szabály alá kerül, ami szerint azért írjuk egybe, mert ott „a tagok együttes jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének együttese”. Röviden ez az jelenti tehát, hogy a szabályzat szerint egyfelől az óvó szó főnév (!), másfelől az óvó+nő jelentése igencsak más, mint az óvó+néni jelentése. Pedig szó sincs erről: sokan pont azért írják egybe az óvó nénit, mert érzik, hogy itt a tagok együttes jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének együttese, akárcsak az óvónő esetében. 

Felmerül a kérdés: jó helyesírási szabály-e az, amit csak nagyon kevesen tudnak alkalmazni? Jogosan szidunk-e vagy bélyegzünk meg bárkit, aki hibásan ír le egy szót, hogyha helyesírási szabályzatunkban ilyesmik fordulnak elő? A 2015-ben megjelent 12. kiadás előtt sok vita folyt a nyelvészek között, sokan olyan változtatásokat javasoltak, melyek megkönnyíthették volna a magyarul írók mindennapjait, de hiába, a hagyományt (nem pedig az embereket) tisztelő Akadémia rugalmatlan maradt. 

Ezek után vajon elfogadható-e, hogy miközben az AkH.-t összeállító nyelvészek rontottak el annyi mindent, a gyereknek kell szégyenkeznie egy-egy becsúszott „hiba” miatt, neki kell kínlódnia, mert nem akar sehogy sem a fejébe menni a „helyes” forma? Holott lehet, hogy az adott helyzetben pont neki lenne igaza, az ő nyelvi intuíciójának, nem pedig a Szabályzatnak.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Bencze Ildikó
Bencze Ildikó

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória