Hét szó

H

Jézus a kereszten nyilvánossá teszi gyöngeségét. A kereszten hangzik el a Megváltó legrövidebb  tanítása és a legszemélyesebb tanúságtétele, amelyet a feltárt és bemutatott testi valójával hitelesít. A Hét szó a Hegyi beszéd párja, egymás szikár visszhangjai. A Hegyi beszéd a szív diasztoléja, ellazulás és felöltődés,  összelélegzés a természettel. Szabadság-sejtés.

A Hét szó viszont a szisztolé, azaz a szív összehúzódása és a lélek végső kiengedése a testből.

Nagypéntek a test gyöngeségének és, paradox módon, a testi létezés gyönyörűségének az ünnepe. Aki nem teszi nyilvánossá gyöngeségét, elhagyatottságát, magányos szenvedéseit, elhárítja a megújulás lehetőségét.  Krisztus hét szava csak a kereszten, a végső lemeztelenedés és semmivel sem bírás helyzetében nyeri el valódi jelentéseit, minden megszépítő elismétlése blaszfémia, amely a feltámadás lehetősége előtt zárja el az utat. Az egyház ebben a végsőben van, ha van.  „Én vagyok az igazság”, erő nélkül. Az erővel érvényre juttatott igazság mámoros pusztítás.

  1. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”

Mit nem tudnak?  Azt, hogy magát a Messiást ölik meg. A Jézust megkínzó és keresztre feszítő végrehajtók a létező protokollumok szerint cselekedtek: Jézus megbocsát nekik. De hogyan érvényes ránk, keresztényekre Jézus imája? Hogyan vonatkozik az egyházra? Nem tudjuk, mit cselekszünk, amikor ismételten megöljük Jézust a másikban? Vagy, ellenkezőleg, tudván tudjuk, hogy vért ontunk, és mégsem nézünk szembe fölszabadított és kontrollálhatatlan indulatainkkal?

A nyilvános és manifeszt vérontások digitális felületein lebzselünk, és a keresztény értékek nevében likvidáljuk a kiszemelt áldozatot?

Soha nem voltunk ilyen szabadok az ölésre. Az erő és az ölés kultuszát tartják ébren a hatalmon lévők, a másik eltörlése anti-etikáját hirdetik fennen. Vajon valóban nem tudjuk, mit cselekszünk? De, tudjuk. A nyilvánosan kiontott vér tudatmódosító hatása alatt számoljuk fel a tőlünk különböző másikat.

  1. „Még ma velem leszel a paradicsomban”

Nem lehetünk olyan elesett és kiszolgáltatott helyzetben, hogy ne bocsáthatnánk meg. Egy gonosztevő jogszerű kivégzése hogyan mérhető össze a világ megváltásának fennséges tettével? Úgy, hogy a gonosztevő maga a világ, és a halál küszöbén nincs nála fennségesebb. A világ sohasem maradhat elvont, mindig konkrétnak, tehát kicsinek, jelentéktelennek, ott-levőnek kell lennie, hogy a megváltás végbemehessen. „Velem leszel”: Jézus nem egyszerűen a paradicsomi örökéletet ígéri a mellette szenvedőnek, hanem a maga személyes közelségét.

Nincs az az utolsón túli  pillanat, amelyben ne kiálthatnánk megbocsátásért és elfogadásért.

Jézus első kiáltása felszabadította a gonosztevőt a kiáltásra: az első kiáltás a szenvedő Krisztusé, a második mindjárt a szenvedő gonosztevőé.  Kiálts, hogy mások is felszabaduljanak a kiáltozásra. Ne az igazásgot harsogd, hanem oszd meg a meztelenségedet. Az egyház nem tudja kikiáltani a megbocsátást, mert nincs a kereszten. Te viszont ott vagy, és még sokan mások, akik mind a testvéreid. Kiálts, hogy kiálthassanak. Nagypéntek van, nincs mire várni.

  1. „Asszony, íme, a te Fiad”; „Íme a te anyád!”

Maradjatok meg egymásnak. Jézus eltávozása közülünk, ez a most is érzékelhető Isten-hiány egymás anyjává és egymás gyermekévé tesz bennünket. Én meghalok, de ti éljetek, szeretetben és elfogadásban,  mondja Jézus. Parancs ez, nem mérlegelendő javaslat. A krisztusi szeretetparancs teljesítése, és nem önszerető nagyszívűség. „És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány”, teszi hozzá az evangélium szemérmes szerzője, akinek szólt a parancs. A tanítvány nem metaforaként, vagy értelmezésre szoruló jézusi bölcsességként fontolgatja a befogadás parancsát. A megértés: tett. Fogadjátok örökbe egymást: ezt kiáltja Jézus a kereszten. Ez a valódi testvériség, nyilatkoztatja ki a kereszten.

A keresztény tanítás hajlamos a családot bálványozni, Jézus viszont egymás örökbefogadásának radikális evangéliumát hirdeti a kereszten. Egy egészen új testvériség gyakorlatát hagyja hátra, amit nem biológiai evidenciák, hanem az el- és befogadás teljesít be.

A valódi, evangéliumi értelemben vett testvériség a kitaszított és megbélyegzett Názáreti Jézus véréből születik. Még egy biológiai értelemben létező családnak is mindegyre újjá kell születnie ahhoz, hogy otthonná is legyen egyszersmind. A család mint bálvány az egymásra kényszerített otthontalanság terrorját fedi el.

  1. „Éli, Éli, lamma szabaktani” („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”)

Kérdések maradnak velünk. Egyet, és talán a legsúlyosabbat maga Jézus hagyta ránk a kereszten. Hol van Isten, amikor magunkra hagy? Létezik-e egyáltalán, amikor nincs (velünk)? A szenvedésben egyedül maradunk, az elhagyatottság iszonyatát kell átélnünk: gondoljunk azokra, akik lélegeztetőgépen vannak, akiket intubáltak, akiket mesterséges kómában tartanak, akik nem jutnak orvosi ellátáshoz. Töltsünk időt velük gondolatban, vállaljunk részt a test eme végletes megalázottságában; imádkozzunk értük, ha tehetjük.

Vérfagyasztó ez az indusztriális magány. Az  ember végső kétségbeesésében, ha már semmi nem maradt hátra számára, sem egy tekintet, amibe belekapaszkodhatna, sem egy kéz, amibe belehelyezhetné a magáét,  még ebben a helyzetben is, értelme utolsó hullámzásával elismételheti Jézus Istenhez intézett kérdését: Miért?

Hozzád közeledem minden zuhanásommal, a legvégsővel is. Zuhanj velem, Uram.

  1. „Szomjazom” 

Miért nem hallgatta el ezt a triviális szomjúságot a minden mindegy helyzetében a Megváltó? Lehet mégis, hogy ez a köznapinak ható kiáltás a legmesszebb visszhangzó és a legkitartóbb a hétből? Nem tudok elszakadni tőletek, kiáltja Jézus, és erre éppen a pusztai vándorlást fölidéző testi funkció emlékeztet: a szomjúság. Ebben a kiáltásban nyilatkoztatja ki Jézus a legteljesebben, hogy

embernek lenni jó, és hogy a teremtés „igen jó”, mert minden egyes részletében a szeretet és az öröm árad szét.

Az agonizáló  hét szavából ez a legboldogabb, mert a szeretet-függés szava. Nem metafora a szomjúság, hanem a testi létezés gyönyörűségének a megvallása, amitől Jézusnak istenfiúként is nehezére esik elszakadni.

  1. „Beteljesedett”

Eddig tartottam, kiáltja, az én földi utamnak és közvetlen jelenlétemnek nincs folytatása. Nyilvánossá tettem az önmagamhoz, Istenhez, az emberekhez, valamint a teremtett világhoz fűződő viszonyomnak minden rejtett vonatkozásait.  Átélhetővé vált a meg nem ismerhető. Véghezvittem a kereszten mindazt, ami a szavakra nem bízható. Hagytam összeroppani őket, a testté lett Ige is összeomlott és megsemmisült velem a kereszten.

A „kezdet” hullott szét, hogy egy egészen új kezdet lehetőségének adjon helyett.

Elhalt a gabonamag, beteljesedett. Jézus a testével táplál bennünket, ezt kiáltja a hatodik szó a kereszten. Felfoghatatlan kiáradása ez az „Isten = szeretet” bibliai sokismeretlenes egyenletnek, amely egyetlen folytonos szövetségbe köti össze a régi és az új szövetséget, az Ó és Új testamentumot, ezt az egymásba ömlő két nagy elbeszélést. Jézus halála fölnyitja a testamentumot, tudtunkra adja Isten „utolsó kívánságát”.

  1. „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” 

Van lélek! Az összes szenvedésünk forrása az, ami bennünk halhatatlan. Ennek a porszemnél is mérhetetlenül kisebb, magányos  lénynek a szenvedése, aki az ember, az Univerzum megrázó kiterjedésével vetekszik. A lélek elszakadása a testtől: rémületes, felszabadító és megoszthatatlan tapasztalat. Jézus nyilvános halála az emberi legvégsőben részesít. Egyedül hagyja a lélek a testet, egyedül marad a lélek is a test nélkül.  Szenvedő testektől elszakadó lelkek kiáltoznak a közvetlen környezetünben, arra szólítva fel bennünket, hogy változtassunk lélegzetünk ritmusán.

Nem lélegzünk: levegő után kapkodunk, fulladozunk. Másként veszi a levegőt a természet, és másként benne az ember. Külön-külön kapkodjuk a levegőt, egymástól, el.

Ezt a mélyülő szakadékot mutatja meg a Názáreti Jézus nyilvános halála a kereszten. A hetedig kiáltás az utolsó, nagy lélegzet. Nagypéntek: a test elengedésének a rettenete. Nagypéntek: a visszaadott lélek megnyugvása.  Nagypéntek: a testi létezés elragadó szépségében velünk osztozó Teremtő ünnepe.

 

(Illusztráció:  Tim Mossholder , Unsplash )

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Visky András

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória