Jézus a kereszten nyilvánossá teszi gyöngeségét. A kereszten hangzik el a Megváltó legrövidebb tanítása és a legszemélyesebb tanúságtétele, amelyet a feltárt és bemutatott testi valójával hitelesít. A Hét szó a Hegyi beszéd párja, egymás szikár visszhangjai. A Hegyi beszéd a szív diasztoléja, ellazulás és felöltődés, összelélegzés a természettel. Szabadság-sejtés.
A Hét szó viszont a szisztolé, azaz a szív összehúzódása és a lélek végső kiengedése a testből.
Nagypéntek a test gyöngeségének és, paradox módon, a testi létezés gyönyörűségének az ünnepe. Aki nem teszi nyilvánossá gyöngeségét, elhagyatottságát, magányos szenvedéseit, elhárítja a megújulás lehetőségét. Krisztus hét szava csak a kereszten, a végső lemeztelenedés és semmivel sem bírás helyzetében nyeri el valódi jelentéseit, minden megszépítő elismétlése blaszfémia, amely a feltámadás lehetősége előtt zárja el az utat. Az egyház ebben a végsőben van, ha van. „Én vagyok az igazság”, erő nélkül. Az erővel érvényre juttatott igazság mámoros pusztítás.
-
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”
Mit nem tudnak? Azt, hogy magát a Messiást ölik meg. A Jézust megkínzó és keresztre feszítő végrehajtók a létező protokollumok szerint cselekedtek: Jézus megbocsát nekik. De hogyan érvényes ránk, keresztényekre Jézus imája? Hogyan vonatkozik az egyházra? Nem tudjuk, mit cselekszünk, amikor ismételten megöljük Jézust a másikban? Vagy, ellenkezőleg, tudván tudjuk, hogy vért ontunk, és mégsem nézünk szembe fölszabadított és kontrollálhatatlan indulatainkkal?
A nyilvános és manifeszt vérontások digitális felületein lebzselünk, és a keresztény értékek nevében likvidáljuk a kiszemelt áldozatot?
Soha nem voltunk ilyen szabadok az ölésre. Az erő és az ölés kultuszát tartják ébren a hatalmon lévők, a másik eltörlése anti-etikáját hirdetik fennen. Vajon valóban nem tudjuk, mit cselekszünk? De, tudjuk. A nyilvánosan kiontott vér tudatmódosító hatása alatt számoljuk fel a tőlünk különböző másikat.
-
„Még ma velem leszel a paradicsomban”
Nem lehetünk olyan elesett és kiszolgáltatott helyzetben, hogy ne bocsáthatnánk meg. Egy gonosztevő jogszerű kivégzése hogyan mérhető össze a világ megváltásának fennséges tettével? Úgy, hogy a gonosztevő maga a világ, és a halál küszöbén nincs nála fennségesebb. A világ sohasem maradhat elvont, mindig konkrétnak, tehát kicsinek, jelentéktelennek, ott-levőnek kell lennie, hogy a megváltás végbemehessen. „Velem leszel”: Jézus nem egyszerűen a paradicsomi örökéletet ígéri a mellette szenvedőnek, hanem a maga személyes közelségét.
Nincs az az utolsón túli pillanat, amelyben ne kiálthatnánk megbocsátásért és elfogadásért.
Jézus első kiáltása felszabadította a gonosztevőt a kiáltásra: az első kiáltás a szenvedő Krisztusé, a második mindjárt a szenvedő gonosztevőé. Kiálts, hogy mások is felszabaduljanak a kiáltozásra. Ne az igazásgot harsogd, hanem oszd meg a meztelenségedet. Az egyház nem tudja kikiáltani a megbocsátást, mert nincs a kereszten. Te viszont ott vagy, és még sokan mások, akik mind a testvéreid. Kiálts, hogy kiálthassanak. Nagypéntek van, nincs mire várni.
-
„Asszony, íme, a te Fiad”; „Íme a te anyád!”
Maradjatok meg egymásnak. Jézus eltávozása közülünk, ez a most is érzékelhető Isten-hiány egymás anyjává és egymás gyermekévé tesz bennünket. Én meghalok, de ti éljetek, szeretetben és elfogadásban, mondja Jézus. Parancs ez, nem mérlegelendő javaslat. A krisztusi szeretetparancs teljesítése, és nem önszerető nagyszívűség. „És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány”, teszi hozzá az evangélium szemérmes szerzője, akinek szólt a parancs. A tanítvány nem metaforaként, vagy értelmezésre szoruló jézusi bölcsességként fontolgatja a befogadás parancsát. A megértés: tett. Fogadjátok örökbe egymást: ezt kiáltja Jézus a kereszten. Ez a valódi testvériség, nyilatkoztatja ki a kereszten.
A keresztény tanítás hajlamos a családot bálványozni, Jézus viszont egymás örökbefogadásának radikális evangéliumát hirdeti a kereszten. Egy egészen új testvériség gyakorlatát hagyja hátra, amit nem biológiai evidenciák, hanem az el- és befogadás teljesít be.
A valódi, evangéliumi értelemben vett testvériség a kitaszított és megbélyegzett Názáreti Jézus véréből születik. Még egy biológiai értelemben létező családnak is mindegyre újjá kell születnie ahhoz, hogy otthonná is legyen egyszersmind. A család mint bálvány az egymásra kényszerített otthontalanság terrorját fedi el.
-
„Éli, Éli, lamma szabaktani” („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”)
Kérdések maradnak velünk. Egyet, és talán a legsúlyosabbat maga Jézus hagyta ránk a kereszten. Hol van Isten, amikor magunkra hagy? Létezik-e egyáltalán, amikor nincs (velünk)? A szenvedésben egyedül maradunk, az elhagyatottság iszonyatát kell átélnünk: gondoljunk azokra, akik lélegeztetőgépen vannak, akiket intubáltak, akiket mesterséges kómában tartanak, akik nem jutnak orvosi ellátáshoz. Töltsünk időt velük gondolatban, vállaljunk részt a test eme végletes megalázottságában; imádkozzunk értük, ha tehetjük.
Vérfagyasztó ez az indusztriális magány. Az ember végső kétségbeesésében, ha már semmi nem maradt hátra számára, sem egy tekintet, amibe belekapaszkodhatna, sem egy kéz, amibe belehelyezhetné a magáét, még ebben a helyzetben is, értelme utolsó hullámzásával elismételheti Jézus Istenhez intézett kérdését: Miért?
Hozzád közeledem minden zuhanásommal, a legvégsővel is. Zuhanj velem, Uram.
-
„Szomjazom”
Miért nem hallgatta el ezt a triviális szomjúságot a minden mindegy helyzetében a Megváltó? Lehet mégis, hogy ez a köznapinak ható kiáltás a legmesszebb visszhangzó és a legkitartóbb a hétből? Nem tudok elszakadni tőletek, kiáltja Jézus, és erre éppen a pusztai vándorlást fölidéző testi funkció emlékeztet: a szomjúság. Ebben a kiáltásban nyilatkoztatja ki Jézus a legteljesebben, hogy
embernek lenni jó, és hogy a teremtés „igen jó”, mert minden egyes részletében a szeretet és az öröm árad szét.
Az agonizáló hét szavából ez a legboldogabb, mert a szeretet-függés szava. Nem metafora a szomjúság, hanem a testi létezés gyönyörűségének a megvallása, amitől Jézusnak istenfiúként is nehezére esik elszakadni.
-
„Beteljesedett”
Eddig tartottam, kiáltja, az én földi utamnak és közvetlen jelenlétemnek nincs folytatása. Nyilvánossá tettem az önmagamhoz, Istenhez, az emberekhez, valamint a teremtett világhoz fűződő viszonyomnak minden rejtett vonatkozásait. Átélhetővé vált a meg nem ismerhető. Véghezvittem a kereszten mindazt, ami a szavakra nem bízható. Hagytam összeroppani őket, a testté lett Ige is összeomlott és megsemmisült velem a kereszten.
A „kezdet” hullott szét, hogy egy egészen új kezdet lehetőségének adjon helyett.
Elhalt a gabonamag, beteljesedett. Jézus a testével táplál bennünket, ezt kiáltja a hatodik szó a kereszten. Felfoghatatlan kiáradása ez az „Isten = szeretet” bibliai sokismeretlenes egyenletnek, amely egyetlen folytonos szövetségbe köti össze a régi és az új szövetséget, az Ó és Új testamentumot, ezt az egymásba ömlő két nagy elbeszélést. Jézus halála fölnyitja a testamentumot, tudtunkra adja Isten „utolsó kívánságát”.
-
„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”
Van lélek! Az összes szenvedésünk forrása az, ami bennünk halhatatlan. Ennek a porszemnél is mérhetetlenül kisebb, magányos lénynek a szenvedése, aki az ember, az Univerzum megrázó kiterjedésével vetekszik. A lélek elszakadása a testtől: rémületes, felszabadító és megoszthatatlan tapasztalat. Jézus nyilvános halála az emberi legvégsőben részesít. Egyedül hagyja a lélek a testet, egyedül marad a lélek is a test nélkül. Szenvedő testektől elszakadó lelkek kiáltoznak a közvetlen környezetünben, arra szólítva fel bennünket, hogy változtassunk lélegzetünk ritmusán.
Nem lélegzünk: levegő után kapkodunk, fulladozunk. Másként veszi a levegőt a természet, és másként benne az ember. Külön-külön kapkodjuk a levegőt, egymástól, el.
Ezt a mélyülő szakadékot mutatja meg a Názáreti Jézus nyilvános halála a kereszten. A hetedig kiáltás az utolsó, nagy lélegzet. Nagypéntek: a test elengedésének a rettenete. Nagypéntek: a visszaadott lélek megnyugvása. Nagypéntek: a testi létezés elragadó szépségében velünk osztozó Teremtő ünnepe.
(Illusztráció: Tim Mossholder , Unsplash )
