Így működik itthon egy finn iskola

Í

A finnországi iskolalátogatás alatt már elkezdett valami kattogni bennem. Információkat gyűjtöttem, kérdezősködtem, beszélgettem, igyekeztem felmérni, mégis mi szükséges ahhoz, hogy itthon is lehessen finn iskola. A mocorgás eredménye az, hogy rátaláltam egy Nagyszebenben működő intézményre. Román–finn iskolaként hirdeti magát, és a honlapjukon talált email címre írtam is egy levelet: jönnénk látogatni. Este érkezett válasz: várnak szeretettel. 

Az iskola

Egy régi, régen is tanintézmény használta épületben működik, a második emeletre kísért fel a kapus, miután elmondtuk neki, hogy életünkben most járunk itt először. Szemmel láthatóan élvezte, hogy segíthet. 

A titkárságon mosolygó arcok fogadtak, az egyik hölgy azonnal fel is állt, várt ránk. Az igazgatónő úton van, csak ebéd után csatlakozik hozzánk, addig ő, Daniela foglalkozik velünk. Átkísért egy nagyobb terembe, ahol székeket raktunk körbe, és elkezdtünk intenzíven beszélgetni. Két órán keresztül. Ugráltunk is a témák közöt, megosztottunk saját tapasztalatokat, de leginkább csak ittuk Daniela szavait, és hevesen bólogattunk egyetértésünk jeleként. 

A felnőttképzésre használt termükben ültünk; szerény, a célnak épp megfelelő volt a bútorzat. Daniela erről is mesélt: nagyon sok mindent ajándékba kapott az iskola, szülőktől vagy más támogatóktól, ezért is tűnhet szedett-vedettnek, de büszkék rá, hiszen a közösség sokszínűségét is tükrözi. Nem csak ez az egy terem ilyen, később, mikor az osztályokat külön-külön is megnézzük, ugyanez az otthonias légkör fogad bennünket. Egyes bútorokat büszkén mutogatnak: ezt a főbérlő adta, a másikat meg az egyik szülő adományozta. 

A kezdetek

A magánkezdeményezésű iskolák gyakorta azért jönnek létre, mert az alapító csapat igényként ismeri fel, hogy a saját gyerekei oktatásáért ő maga is felel. Magyarán: egy csapat felnőtt elkezd aggódni amiatt, ahogyan a gyermekeiket oktatják, így, ha a környéken nem talál a számára megfelelő intézményt, akkor létrehoz egyet. Így történt ez Nagyszebenben is, ahol a három éve működő iskola igazgatónőjének lánya épp a harmadik osztályba jár.

Sok fajta rendszert, tantervet, franchise-t megnéztek, átvizsgáltak, hogy megállapítsák, mégis mit a legcélszerűbb akkreditálni Nagyszebenben, és hosszas tanakodás után döntöttek a román tanterv mellett. Később az igazgató, Elena Lotrean mesélt arról, hogy a román tantervet tartja az egyik legflexibilisebbnek, főleg az elemi osztályok esetében, ahol gyakorlatilag pár alapkészség kialakítását kérik központilag, és nem igazán szólnak bele a módszerekbe. Így mindenféle drága franchise (Cambridge, International Baccalaureate) helyett szabadon gyakorlatba ültethetik a finn módszereket – a román tantervre alapozva. 

Miért nem finn? És mitől finn?

Szoros kapcsolatban állnak finn oktatási szakértőkkel, sokat utaznak Finnországba tapasztalatcserékre, továbbképzésekre. Elena Lotrean számára természetesen a prioritás az lett volna, hogy finn iskolát hoz létre, de ennek egyetlen óriási akadálya van: a finn oktatás ingyenes és bárki számára elérhető. Ha itthon, Romániában hoz létre finn típusú oktatási intézményt, akkor azt egy ciklusnyi ideig (négy vagy öt év) saját forrásból kell fenntartania, az állam csak a végleges akkreditáció után biztosít működési költséget, addig nem. Öt éven át fenntartani egy intézményt, ahol adott esetben száz körül mozog a tanulók létszáma, több tíz az alkalmazottaké, és mindezt saját forrásból… nos, azt hiszem, magáért beszél, hogy miért nem finn iskola, hanem román–finn iskola a nevük.

Amit viszont szigorúan vesznek, az a megközelítés, a finn szemléletmód gyakorlatba ültetése. Ennek értelmében elsősorban a munkatársaik köré építenek védőhálót. A védőháló folyamatos továbbképzésekből, csapatépítő tevékenységből áll, ahol a cél ráerősíteni arra, hogy a tanításban nincsenek egyedül. Ott vannak ők, a tanítók egymás számára, adott számukra az adminisztratív személyzet, és ne feledkezzenek meg a szülőkről sem. E kapcsolatrendszerben pedig szabad hibázni. Mert a gyerekeknek is ezt tanítják, de csak így tudják hitelesen tenni: dolgozzanak csapatban, továbbá, a tanulási folyamat legtermészetesebb eleme, hogy hibázunk. Csapatban dolgozni nem csak azt jelenti, hogy a tanítók segítséget kérhetnek, hanem, hogy konkrétan kisebb csapatokban, közösen építenek fel egy-egy órát, néha osztályt cserélnek, illetve folyamatosan kipróbálnak új játékokat, módszereket, amit egymással megosztanak, hiszen erre az iskola külön időt biztosít számukra.

Az iskola tehát tanárképző központot is működtet, ami nem csak a saját tanítói számára nyitott, bárki részt vehet a képzéseiken.

A munkatársi közösség biztos alapokra helyezése miatt tudják elérni azt, hogy négy teljesen idegen embert (azaz minket) beengednek az osztályokba óralátogatásra is. Mert megbíznak a tanítóikban, és vállalják, hogy ha nem is lesz tökéletes az a bizonyos óra, amit épp látogatunk, attól ők még (vagy épp emiatt) megmaradnak szilárd és fejlődőképes intézménynek.

Amit nagyon szerettem: külön rákérdezés nélkül Daniela elmesélte, Finnországban azt tapasztalják, hogy az iskolákban a gyerekek nem őrjöngenek, kiabálnak vagy lökdösődnek, alig vannak fegyelmezési problémák, náluk viszont vannak. A szünetekben nagyon zajosak a gyerekek, általában órákon is hangosabbak. Ez Daniela szerint egyszerűen annak köszönhető, hogy Finnországban nyugodtak az emberek, a családokban is sokkal mérsékeltebb a hangulat, illetve az iskola számukra életteret jelent. Itthon az iskola nagyon sok esetben az otthoni szabályoktól való megszabadulással, felszabadulással egyenlő, illetve a gyerekek hozzák a stresszt, ami otthon éri őket.

Szerintem a zajszint nagyon jó jelzőrendszer. Az espoo-i iskolában járva számomra az volt a legmegnyugtatóbb, hogy a gyerekekkel minden körülmények között normális hangtartományban lehetett beszélgetni, nem kellett kiabálni. Féltem, hogy Daniela ezt nem az iskolai kontextussal fogja magyarázni, hanem inkább a társadalmival. Hiába akarunk finn iskolát létrehozni, ha a társadalom nem finn módra működik. (Ezzel együtt érdemes törekedni ennek elérésére, hiszen a finn példa nagyon jó.)

Élet az iskolában

Először körbejártunk minden osztályt. Ami feltűnt: nagyon kevés szemléltető eszköz van a falakon, a gyermekek aktuális alkotásai vannak kirakva, de nincs mindenfélével teleaggatva a fal. Rend van, minden gyereknek saját polca van, azokon is rend, minden osztályban mozgatható padok, székek, és minden osztályban olvasósarok van babzsákkal, szőnyeggel. A termek tágasak, fényesek, lehet bennük mozogni. Minden osztályban van laptop, de amúgy az iskola nincs felszerelve digitális eszközökkel. Csak a szükséges minimum. Nincsenek okostáblák, nincs minden gyereknek tablete. Van viszont informatika termük, ahol a digitális nevelés órákat le tudják bonyolítani. Ez a tantárgy a hazai tantervben nem szerepek, viszont a finn oktatást véve alapul itt is fontosnak tartják a gyerekek digitális nevelését, így az iskola saját forrásból, adományokból, és persze az órarendbe illesztve folytatja ezt a készségfejlesztést.  

Négyen két tanórát néztünk végig: egy matematikát a harmadikban és egy személyiségfejlesztést a másodikban. A matekórát egy idősebb, magabiztos és tapasztalt tanítónéni tartotta, ahol a gyerekeknek saját bulit kellett szervezniük adott költségkeretből. Nekik kellett eldönteniük, hogy a felsorolt beszerzendő eszközökből  mekkora mennyiséget vásároljanak. A gyerekek rácsodálkoztak arra, hogy a költségkeret (1000 lej) először milyen soknak tűnt, aztán mikor mindent megvásároltak, már rögtön nem is látszott annyira elvetemülten nagy összegnek. Másrészt élvezték az órát, fegyelmezési gondok nem merültek fel.

A személyiségfejlesztési órán a négy alapérzelemmel foglalkozott a tanítónéni. Háromfős kiscsoportokban kellett lerajzolniuk a következőket: félelem, boldogság, szomorúság és harag. Ezután körben a szőnyegre ültek, és ott kellett (volna) meséljenek arról, hogy mit rajzoltak. Az, hogy „kellett volna”, konkrétan azt jelenti, hogy a tanítónéni kötelezte őket, és folyamatosan fegyelmezési gondokba ütközött, mert a gyerekeket nem érdekelte, mi a feladat.

És bármennyire is furcsán hangzik, nekem tetszett ez a sikertelenség. Emberi volt és nagyon szépen alátámasztotta, amit Daniela mesélt arról, hogy mennyire fontos az iskola számára is, hogy megtanítsák a gyerekeket és a tanítóikat is arra, hogy lehet hibázni, mert csak így tudunk tanulni. Az persze számomra elég sok kérdést vetett fel, hogy ebben az órában pontosan hol volt a finn megközelítés – a hagyományos, frontális oktatási elemeken kívül vajmi kevés új, gyerekközpontú megközelítéssel találkoztam ezen az órán.

Az ebédre mi is hivatalosak voltunk. Az ebédlőt egy osztályteremben rendezték be, catering szolgáltatást vesznek igénybe, minden gyerek maga szolgálja ki magát, majd takarít el maga után. Rég esett ilyen jól menzás étel. Mi is kiálltuk a sorunkat, oda ültünk le, ahol épp üres hely volt, közben beszélgettünk a gyerekekkel. Egyszerű és ízletes ételt kaptunk. A gyerekek is általában szeretik. Amúgy is tilos bármit otthonról hozniuk: a reggelit, tízórait, ebédet és a délutánosoknak uzsonnát is biztosít az iskola. Maximum kulacsot hozhatnak otthonról, vízzel az iskola ivókútjából töltik meg.

A gyerekeket függetlenségre nevelik

Az iskola missziója szerint a felnőtteknek sokkal inkább meg kellene bízniuk a gyerekekben. Öltözködés, evés, saját magukról való gondoskodás – ezek megtanítása sokszor az iskolára hárul. Ugyanakkor – éppúgy, ahogy a finnek is – az iskola igyekszik arra ráerősíteni, hogy a családok minél több időt töltsenek a gyerekeikkel, így délutáni iskola is csak azért van náluk, mert vannak dolgozó szülők, ahol konkrétan másképp nem tudják megoldani a gyerekek felügyeletét. Ugyanakkor Daniela elmondta, hogy vannak családok, ahol ugyan van nagyi, de ott csak tévézés meg elkényeztetés lenne a délutáni program, akkor inkább maradjon az iskolában a gyerek, mert itt nem tanulnak helyette, és nem kényeztetik fölöslegesen. 

Remek példa erre, hogy télen az előkészítő csoportokban sokszor a szünetek arra mennek el, hogy a gyerekek tötymörögve öltöznek, mert még nem tudnak gyorsabban. Gyakori, hogy akkorra készül el mindenki, mire becsengetnek, így annak a szünetnek annyi. Egy-két hét múlva pedig már a kicsik is nagyon hatékonyan és ügyesen öltöznek, hogy minél több ideig élvezhessék az udvart.

Távozáskor még megcsodáltuk az udvaron, az általunk vakondtúrásnak elnevezett földkupacot, a gyerekek kedvenc játszótéri „eszközét”. Konkrétan egy földhalomról van szó, amelyben néhol lépcsőfokokat vájtak, máshol vékony ösvényeket. Pontosan, mint a finneknél: legyen minél egyszerűbb és minél közelebb a természethez.

Finnországban jártam, finn iskolát láttam

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Aczél Dóra
Aczél Dóra

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória