Ki a hibás a románnal? Szpojler: én asztán nem!

K

Mert tuggya, tanárnő kérem, az úgy volt. El voltam nyomva, elsősorban, kisebbségileg, mert azok a mocsok rományok nem tanultak meg, én meg nem akartam. Én is nyomtam, ahogy tuttam, de ők jobban nyomták. Volt az a romántanárnő, aki kinevetett, beültetett a hátsó padba, kijavított, megmonta, hogy ígyasztánnem, csináld másképp, tanujj meg, merthanem. Na, ő volt a hibás, hogy én nem tanultam meg románul. Én? Én akkor már voltam akkora, hogy tudjam, hogy eddig s netovább, hogy inkább az énasztánnemet választottam, csakazéttis. A székely meg nem törik, inkább megfagy, érti-e, tanárnő, kérem.

Mit nekem a román, okosabb voltam én már akkor is mindenkinél, legalábbes nagyobb volt a szám, ha más nem, a megmondásban és az okosságban igazán mindenkinél jobb voltam s vagyok, azétt is vagyok itten magánál, mert mindenki aszt gondolja, hogy én vagyok a legokosabb, nekem kell menni delegációba. Nekem asztán hiába monta az a mocsok romántanárnő, hogy tanulni kell, házifeladatot kell írni, olvasni kell, beszélni, gyakorolni, használni a nyelvet, filmet nézni, tartotta ottan nekem a nagy előadásokat a tanulási teknikákról, a fídbekről, hozott nekünk könyvet es, filmet es, vitt volna minket tiffre vaj mire, de asztán megkérdeztük tőle, hogy bicskával kell-e enni asztot, s akkor inkább mégse mentünk, meg hogy el kell menni egy megyével arréb kenyeret kérni, töltsem le az aplikációt, hallgassaksze zenét románul, én már kicsinyded koromban is jobban tudtam, hogy a tengeren is beszélgessenek csak velem szépen magyarul, csak olyan helyre mentem, ahol tudtak, mert én asztán nem, nehogy kiderüljön, hogy annak a nyamvadt romántanárnőnek volt igaza, s tanulni kellett volna.  

Mer érti-e, hogy a tanulás meg én.

Párhuzamosak vagyunk mink ketten, kéremszépen. Ő sem szeret engemet, na de énasztán végképpen utálom, mert unalmas, tuggya, feladatokat meg teszteket csinálni, meg nyelvtanozni, meg készülni az órákra, meg olvasni, mennyivel szórakoztatóbb kinevetni azt a banyát, érti-e, a hatvan kilójával, meg szabotálni az órát, hogy nevessünk azon Levivel, hogy né már, mingyá sír, akkora parasztok vagyunk, egy évig jácottuk, hogy mindenre montuk csak a nemet, semmi nem volt jó, csak amikor kritizálni kellett, na az jó volt, de aszt is magyarul csinátuk, nehogy meg kelljen szólalni románul, érti-e. Levi egyszer be is nyúlt neki, tudja, mennyit röhögtünk azon es, hogy elpirult az a kicsike fehérnép, na de azt a pofot, amit Levi akkor kapott, asztán nem merte az apjának megmondani, aszonta, hogy verekedtünk, mert az a marha nagy ember háromszor akkorát adott volna, hogy a hülyéje hagyta magát egy fehérnéptől megüttetni. 

Merthogy a kórházban is, Bröilán is, érti-e, amikor bementünk volt a kórházba, nem értették meg, hogy mit akarunk, pedig láthatták volna, hogy csak azér kiabálunk s üssük az asztalt, mert az a nővérke is kijavította, hogy nem Bröilá, hanem Brăila, ahelyett, hogy segített volna, eztet is feljegyeztem magamnak, érti, van egy fám otthon, amire a kicsike strigulákat húzom, ott van a nővérke is, meg az a romántanárnő, amelyik annyit kínozott a Moromeciivel, asztot se olvastam el, csakazéttse, meg Trianon, mert azt es elvették tőlünk, tuggya, hogy mostan itten nekünk románul kell beszélgetni. 

S mikor a színházba voltunk, tuggya, van nálunk romány színház, de nem mejen senki, mer az az oláhoké, ott marhultunk a hátsó sorban Levivel, meg röhögtünk a tanárnőn, aki Bíborkának, annak a stréber fehérnépnek magyarázta azt az idióta darabot, amiből nem értettünk semmit, mert persze nem figyeltünk oda, amikor az órán meg lett beszélve. 

Megasztán, tuggya, ott van az a nyavalyás tanterv is,

érti, az a hibás, há minek nekem irodalmat olvasni, amikor úgyis csak paraszt maradtam, nem érdekeltek engem az alanyok meg az állítmányok, magyarul se olvastam el, ami kelletett vóna, minek az, kérem szépen, nem lehet velük kenyeret venni a bótba, se pályinkát. Magyarból is csak annyit jegyeztem meg Csokonaitól, hogy úgy hull le rólam a kultúra, mint másról a ruha a boldog szerelemben, mert ezzel jól lehetett csajozni, nálunk, az elit líceumban mind buktak a csajok az irodalomra. Mer a tanterv, érti-e, az úgy hülyeség, ahogy van, tudom én, mindig es tudtam már, kisdeg koromtól kezdve. Mert az szabály, és a szabályokat mink nem szeressük errefelé, még azokat sem, amiket mink csinálunk magunknak, asztán nehogymán egy tanár mondja meg, hogy mit és mikor tanuljak, kéremszépen, mer én asztat jobban tudom, csak mondom.

Asztán meg az is a baj, hogy ott a nagy Bukurestbe meg akarják mondani nekünk az okosok, hogy mit tanuljunk és hogyan, mondtam is annak a romántanárnőnek, hogy hagyja már a tantervet, úgyse tanulunk, úgyse kell nekünk a román sehovase, inkább hagyjon minket békibe s szépecskén írja bé a tízest, majd veszünk neki virágot év végén. Na de aszt hiszi, kérem, hogy hagyta magát? Nem hagyta, merthogy ő tanítani akar minket, mit essze nem kínlódott a szerencsétlen velünk, aztán mink meg röhögtünk, hogy szegény, bár szépecske lenne, de hogy erőlködik a semmire, mert muszáj neki, há azér kapja a fizetésit, muszáj nekije is dolgoznia valamit, ércsük mi, csak nem szeressük, csak minket hagyna már békén a Ionnal, mer Levente is megmondta volt neki még kilencedikbe, hogy akármilyen elit líceum ez itten, nekünk hiába ugrál. 

Mer tuggya, kérem, nekem papírom van arról,

hogy nem tudok figyelni, én asztán nem vagyok hibás, fel vagyok mentve, kéremszépen, azétt is jöttem a tanárnőhöz, hogy mondjam meg, hogy taníccson meg engemet románul, de úgy, hogy nekem ne kelljen csinálni semmitse, mert az megy igazán, érti-e tanárnő, kérem, mert megmondom én magának, hogy mi az, amit nem fogok csinálni, mert nincs kedvem hozzá, nem akarok, előre szólok, hogy hagyjon is vele békibe engemet, mer úgyse fogom, s ezek: a házi feladat, a nyelvtan, az írás, az olvasás és a románul beszélgetés. Mer ezeket nem csinálom, tuggya, úgyes mindig rossz tanuló voltam, akkor se csináltam, most se akarom. Ja, és ne kelljen figyeljek, mer asztot aztán igazán nem tudok, attak erre is egy adeverincát, de románul van, nem értem. Hogy akkor mit akarok? Há tudni akarok románul. Maga a tanár, asse tudja, hogy kell tanítani? Mit tanítottak akkor magának azok az okosok az egyetemen, ha én kell megmondjam magának, mit s hogyan taníccson? Na de megfizetem ám én magát igazán, csak taníccson meg engemet románul, mer egy félév múlva kell mennyek egy delegációba Bukurestbe, ahol folyékonyan kell beszélnem, érti-e. Na, mit szól hozzá?

BM-nak, Erdély legnagyobb élő irodalmi karikaturistájának szeretettel

(Nyitókép: Jasmin Merdan/Getty Imagges)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória