Ki a történész?

K

A Bevezetés a történettudományba módszertani szeminárium első óráján a diákjaimmal mindig Marc Bloch, a legendás francia történész-mártír utolsó, halálra készülő napjaiban írt munkájából, a Történész mesterségéből szoktam felolvasni. Marc Bloch a  XX. századi francia történetírás egyik legjelentősebb alakja, utolsó, félkészen maradt munkája minden történész kötelező olvasmánya, egyféle céheskü-kötet. A zsidó származású, de laikus életet élő, mélyen polgári-demokratikus eszmékben hívő Bloch már az 1930-as években látta, érezte, hogy az I. világháború súlyos következményei, az azt lezáró tragikus békeszerződések a száz éve érlelődő európai antiszemitizmussal egybefonódva egy végtelenül drámai kataklizmában fognak egyesülni.

Sajnos, ez meg is történt:

a középkori történelemben jártas történész tehát kiválóan felismerte jelenkorának eseményeit és főbb mechanizmusait. Sajnos, a történelem terhe azonban őt az átlagembernél súlyosabban érintette: az egyetemről eltanácsolták, a Gestapo elkapta, és meggyilkolta. Szakmájának és a történelem figyelésének, az emberiség egyként való működésének őre, majd mártírja lett. Ugyanúgy, ahogy a szíriai Khaled al-Asaad, akit az ISIS (ISIL) terrorista szervezet kivégzett Palmüra ókori romjai között, amelyet soha nem hagyott el, és amelynek kincseit nem árulta el még élete árán sem. Az én szememben ők a történészi hivatás etalonjai.

Természetesen nem kell mártírhalált halni egy tudományágért és a szakmai szenvedélyért, hogy valaki jó történész legyen. Al-Asaad és Bloch életét nemcsak ez az utolsó, tragikus momentum kötötte össze, de történészi mivoltuk számos más pontban is megnyilvánult: ezeket diákjaimmal mindig részletesen elemezzük. Mi tette „történésszé” Blochot és Asaadot? Mi a „receptje” annak, hogy valaki jó történész legyen, s továbbá, mikor nem nevezhetünk valakit történésznek?

Manapság a magyarországi közéletben sorra jelennek meg olyan, a Kulturkampfot idéző cikkek, amelyek kutatási módszertanukat bírálva nyíltan támadnak történészeket, és ugyanakkor az olvasóknak új, alternatív történelmet nyújtanak. A nemzetpolitikai emlékezetépítés tehát a kollektív memóriára építve és azt egoistán kihasználva immár hivatalosan is támadásba lendült az akadémiai történettudomány ellen. Két téma kifejezetten élénk vitát váltott ki az elmúlt időszakban: a honfoglalás régészetének és a magyarok eredetének kérdése, valamint Trianon és a szabadkőművesek kapcsolata. Mindkét témában párharcot vívott „történész” és „nem történész” (lásd erről Bárány Balázs összefoglalóját a Transindexen).

A vitából talán az egyik legfontosabb kérdés maradt ki, amely egyben választ is ad arra, hogy kinek miért kell a múlttal foglalkoznia. A „ki a történész” kérdést érdemes tehát részletesen elemezni ahhoz, hogy megértsük a nemzetpolitikai szintre emelt történelmi vitasorozat tartalmát.

A történész már Marc Bloch korában,

nyolc évtizede is „mesterség” volt. Szakma. Ez azt feltételezi, hogy hosszú tanulási folyamatot igényel, amely vizsgákkal, megmérettetésekkel és kötelezettségekkel jár. Ezért vált a történettudomány és számos segédtudománya egyetemi diszciplínává már a XIX. század második felében. Míg Edward Gibbon és a felvilágosodás kora előtt bátran lehetett egy nemes, egy szerzetes, egy ügyvéd, egy utazó vagy egy kormányzó is „történész” vagy „történetíró”, addig a XIX. század második felében (elsősorban a pozitivizmus hatására) a történész céhes szakmává, a történettudomány egyetemi tudományággá lett. Ez egyértelműen azt igényelte, hogy a történésznek szakképzést kell kapnia, majd szakmai tudást, kompetenciákat kell elsajátítania.

Ezt a folyamatot zárja képzésének első fontos megmérettetése, egy alapkutatásra épülő történelmi elemzés (államvizsga, mesteri dolgozat, doktori dolgozat) megírása: a történész-palánta három, öt vagy tíz év után – ideális esetben – elolvasta a helyi és nemzetközi szakirodalom legjavát, megtanulta megkülönböztetni a hiteles történeti forrásokat (írott és íratlant) a hamisaktól, elsajátított néhány technikai-szakmai tudáskészletet (epigráfia, paleográfia, ókori nyelvek, kortárs számítógépes technikák), továbbá tíz év alatt, míg eljut a doktori címének megszerzéséig, számos alkalommal találkozik barátai, szaktársai véleményével, álláspontjával, és csendes, merengő, néha válságos szakmai pillanataiban a történész szerepének, „hasznának” és feladatának súlyos kérdésével.

A történész tehát egyetemet végez,

elsajátítja a szakma tudományos módszertanát, továbbá megír egy szakmai bizottság által elfogadott, egyedi, alapkutatásra épülő dolgozatot, amelyet diplomával hitelesítenek (a történelemtudományok doktora – PhD). Ez az első kritérium ahhoz, hogy valakit történésznek nevezzünk. Ez azonban nem elég: manapság az egyetemi diplomákat futószalagon gyártják és adják, Románia pedig a doktoridiploma-gyártás élvonalbeli szereplője, ahogy Emilia Șercan oknyomozó újságíró, egyetemi adjunktus számos munkájában ezt már bebizonyította. Másfelől, sok olyan neves történészt is ismerünk, akik soha nem végeztek történelem szakot, és nem szereztek doktorit történettudományokból, munkásságuk mégis szakmai etalon lett. Ők azonban valóban kivételek.

Amennyiben a diák tényleg szívvel-lélekkel végigjárta a történészképzés minden alapvető lépését, akkor doktori képzését követően, bárhol is kapjon diplomát, módszertanilag másképp fogja látni, értelmezni és vizsgálni a hiteles és primer történelmi forrásokat. Ez fogja megkülönböztetni a régészt az „amatőr fémdetektorostól”, a történészt a szakújságírótól vagy a „házitörténésztől” és a művészettörténészt a műkedvelőtől. A lényeg elsősorban a módszertan. Hogyan értelmezem a forrásokat? Hogyan értékelem és elemzem a múlt eseményeit? Végül pedig hogyan formálom szöveggé, narratívává a primer és másodlagos források elemzéséből létrejött tudást? Erre nem mindenki képes. Sem Szakács Árpád, sem Franka Tibor nem volt, és nem is lesz történész, annak ellenére, hogy bizonyos kérdésekben „véleményt” formálnak és a nemzetpolitikai emlékezet szószólói lettek.

A történész nem attól válik történésszé,

hogy történelemről ír: ezt sokan megteszik nap mint nap a Facebookon is. Százak váltak „influencerré” azáltal, hogy történelmi témájú írásokat tesznek közzé, fotókat elemeznek, egy-egy épület előtt forgatott videóban összefoglalják a Wikipediáról elolvasott, ellenőrizetlen információkat. Ők a XXI. század Nemere Istvánjai, akiket talán a legelegánsabb jóindulattal is „történészkedőknek” nevezhetnénk.

A történész nem a politikai elit céljainak kiszolgálója, nem egy gazdasági vagy kulturális irányvonal szószólója, hanem a múlt eseményeinek és az emberi társadalom állandó alakulásának hátterét kutató, a változások forrásait elemző szakember. A történész tehát vizsgálja a múlt eseményeit, mégpedig azért, hogy megértse az embert, az emberi természet változásait, összefüggéseiben lássa a társadalom alakulásának mozgatórugóit. Ezek függvényében érthető, hogy a történész egy közösség – falu, város, egy nemzet, egy kontinens vagy akár a világ – múltjának ismeretében jelenére is állandóan reflektál, és figyeli a jelen lépéseit, alakulását, fejlődését.

A történész tehát nemcsak a múltba révedő, elefántcsonttoronyban kutató „tudós”, hanem az emberiség jelenét meghatározó múlt elemzője. Jelen és múlt ugyanis elválaszthatatlan: a múlt forrásai és élő emlékei jelen vannak kollektív traumáinkban, épületeinkben, szokásainkban, nyelveinkben, viselkedésünkben, még genetikai állományunkban is. A nemzetpolitikai emlékezetépítés ezt jól tudja, és e tényt könyörtelenül ki is használja. A történész tehát pontosan emiatt nem tud politikafüggetlen lenni, de módszertanát, kutatási eredményeit szigorúan ettől függetlenül kell létrehoznia és közölnie. 

A fenti összefüggések a történészeket sajnos akarva-akaratlanul is két csoportba kényszerítik: a történelemért író történészekre és az emlékezetpolitikát kiszolgálókra. Míg utóbbiak célja egyértelműen politikai, és narratíváik, szöveggé lett kutatásaik módszertana teológiai-dogmatikus jellegűek, addig a valódi történészek az embereknek írnak az emberi múltról. Milyen célból? Hogyan? Ezek már módszertani kérdések, amelyekre Marc Bloch sem adott biztos, végleges választ: a történész az elsődleges, hiteles forrásokból ugyan kihámozhat pontos, hiteles adatokat, azokba viszont, abban a pillanatban, hogy szöveggé formálja őket, önmaga szubjektív valóságát is beleviszi. Hayden White ezt nevezte metahistóriának,

a szövegbe zárt történelemnek. 

Az információdömping, a primer és hiteles források könnyű, univerzális elérhetősége (például az online adatbázisok sokasága) és a felerősödő nemzetpolitikai emlékezetépítés ma három „történészkedő” csoportot hozott létre: a politikai elitnek író udvari történészeket, a populáris történetírás (popular history) tudománynépszerűsítő szakíróit és a konteó-elméletek alaphangját adó pszeudo-történetírók csoportját. Mindhárom csoport tagjai a szakmai alapon dolgozó, valódi történész munkáját utánozzák, hol kiforgatva és aktuálpolitikai célokra használva a valódi, hiteles források értelmezését, hol hamis vagy félig igaz forrásokra épített elméletekhez igazítják narratívájukat, hol pedig hiányos kutatásokra támaszkodva igyekeznek megérteni a múltat. 

A Marc Bloch-féle történész a felsoroltak egyikét sem teszi: nem a politikának ír, nem összeesküvés-elméletekhez igazítja kutatásait, és nem elégszik meg hiányos vagy másodlagos (szakirodalmi) forrásokkal. Bloch ugyanakkor arra is megtanított minket, hogy a szigorú, szakmai módszertanon és a primer források tudományos ismeretén túl a történész merje felismerni jelenének rossz irányait és mozgatórugóit, továbbá legyen bátorsága felszólalni a jelen emberének rossz szokásai, hibás irányultságai, valamint súlyos társadalmi, politikai és kulturális válságainak kérdésében. Ő meghalt ezért. Nekünk csak írni kell.

 


Kapcsolódó cikkünk

Hunok, szabadkőművesek, gonosz lábjegyzetek – a NER és a történészek

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

T. Szabó Csaba
T. Szabó Csaba

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória